Gondolatok Balogh Attila és Baranyi Dániel „Szabadság és munka” című esszéjéről

File:Rembrandt Harmensz. van Rijn 033.jpg - Wikimedia Commons
Rembrandt, Harmensz van Rijn: Az irgalmas szamaritánus

szerző: Csontos Tamás

Június 24-én jelent meg a Fejlődésgazdaságtan.hu hasábjain Balogh Attila és Baranyi Dániel esszéje „Szabadság és munka” címmel (http://fejlodesgazdasagtan.hu/2021/06/24/szabadsag-es-munka/). A mű rendkívül gondolatgazdag és logikus felépítésű alkotás, amely elkerülhetetlenül további elmélkedésre inspirálja az Olvasót. Így volt ez az én esetemben is. A következőkben a cikk olvasása során felmerült gondolataimat fejtem ki röviden.

Az esszé lényegében David Graeber „Bullshit munkák” című könyvének továbbgondolására vállalkozik. A szerzők szerint nem kielégítő Graeber azon konklúziója, hogy a bullshit munkákkal való leszámolás eszköze a munkaidő megvásárlására alapuló bérmunka rendszer megszüntetése. Az esszében meggyőzően bizonyítják a kiégés, a home office és az önkizsákmányolás jelenségének, illetve a munka jellegében bekövetkező változásoknak a bemutatásával, hogy itt többről van szó. A szerzők kiváló meglátása, hogy a probléma valójában a munka egyoldalú empátiaként való értelmezésében rejlik és ehelyett egy új, kölcsönös empátiára építő munka fogalmat javasolnak.

A szerzők konklúziója számomra nagyon szimpatikus, hiszen arra szólít fel, hogy kezdjük el a munkát kölcsönös empátiaként szemlélni. Ahhoz, viszont, hogy ez megtörténjen szükséges két létfontosságú változás a munka jellegében, amelyet az esszé nem taglal. Egyrészt jelenleg a munka valójában kényszer: ha valaki nem dolgozik, kiesik a társadalomból. Amíg a munkást az éhsége veszi rá, hogy dolgozzon, addig végletekig kiszolgáltatott, így a kölcsönös empátia megélésére kevés tér nyílik. A munka kényszerű jellege tehát lehetetlenné teszi, hogy kölcsönös empátiaként szemléljük azt. Másrészt Polányi Károly nyomán a munka áru jellege is inherensen része a kapitalista rendszernek. Polányi szavaiban egyértelműen kifejeződik miért baj az áruként való felfogás: „Nem az áru (jelen esetben a munkás – Cs. T.) dolga, hogy eldöntse hol fogják eladásra kínálni, milyen célra fogják felhasználni, milyen áron engedik meg, hogy gazdát cseréljen, milyen módon fogják fogyasztani és elpusztítani” (Polányi, 2004: 229). A munka áruként való felfogása tehát kizárja a partnerség és a kölcsönös empátia bárminemű lehetőségét. Ahhoz, hogy a szerzők munka definícióját el tudjuk érni, szükséges a munka kényszerű és áru jellegének megszüntetése, amelyet például egy alapjövedelem rendszer biztosíthat.

Egy másik továbbgondolás a munka és a szabadidő dichotómiájával kapcsolatos. Érdemes itt is Polányihoz nyúlnunk, aki kifejti, hogy az ipari kapitalizmus kiteljesedése hogyan hozta el „a munka elválasztását az élet egyéb tevékenységeitől” (Polányi, 2004: 214). Ez a folyamat, pedig megteremtette a munkaidő mellett a szabadidő fogalmát is. Mivel a munka a kapitalizmusban kényszerű és áru jellegű, ahol a szerzők fogalmaivel élve az egyoldalú empátia érvényesül, így ez esetben szükségszerű a szabadidő megkülönböztetése, amely az egyoldalú empátiára való feltöltődés ideje. A graeberi álláspontból az következik, hogy az idő megvásárlására épülő bérmunka eltörlésével eltűnne a munkaidő és a szabadidő közötti különbség is. A szerzők gondolatmenetét követve, viszont ez nem elégséges, hiszen ekkor maga a munka még mindig lehet egyoldalú empátia, vagyis a munkaidő és a szabadidő összemosódása még vezethet kiégéshez, illetve önkizsákmányoláshoz. A szerzők által kínált új munka fogalom, amely a kölcsönös empátiát hangsúlyozza magában foglalja egyrészt, hogy a munka és a szabadidő nem válik el élesen egymástól, másrészt, hogy a munka maga a feltöltődés terepe, és a feltöltődés maga a munka. Az ilyen munka tehát szükségképp önmegvalósító jellegű, amelyben egyszerre van jelen a gondoskodás, kreativitás, az alkotás kiélése és az ehhez szükséges energiák megszerzése.

Az esszé további konklúziója, hogy a vállalatoknak és a menedzsereknek sokkal jobban oda kell figyelni az alkalmazottaikra, partnerként és résztvevőként kell kezelniük őket. Azt gondolom viszont, hogy ezek a hangzatos jelszavak egy kapitalista logikával működő cég esetén akár az önkizsákmányolás leplezését is jelenthetik. Ott ahol a kölcsönös empátia csak a tulajdonosok profitcéljait szolgálja, valójában nem is működik. Ilyenkor ahogy Byung-Chul Han is leírta: a külső kontroll belsővé válik, felváltja az ideális belső énnek való megfelelés és létrejön az önkizsákmányolás. A munka, mint kölcsönös empátia csak olyan vállalkozásban működhet, amelynek céljait maguk a résztvevők alakítják ki. A szerzők által felvetett tanuló szervezet, tehát csak akkor lehet valós alternatíva, ha nem csak eszköz a tulajdonosok profitjának növelésére és a teljesítmény fokozására. Ebből következik, hogy a munka kölcsönös empátiaként való definiálása, illetve a részvételiség és a partnerség erősítése megköveteli azt, hogy a munkavállalók tulajdonlásával is foglalkozzunk. A munkavállalói tulajdonban lévő cégek, illetve a szövetkezetek képesek lehetnek a „funkcióöröm” fokozására, illetve a kölcsönös empátia jobb megvalósítására, amelyet a szerzők is szorgalmaznak.

Az esszé legfontosabb tanulsága számomra, hogy nem elég a graberi program, tehát az idő megvásárlására alapuló bérmunka rendszer megszüntetése. A cél, hogy ennek a felszámolásával együtt a munkáról alkotott képünket is teljesen újradefiniáljuk, sőt a munka és a tulajdon kapcsolatát is átértelmezzük. Ezekhez, pedig a kölcsönös empátia gondolata jó kiindulási alapot jelent. 

Források:

Balogh Attila, Baranyi Dániel (2021): Szabadság és munka. Avagy miért nem szabadság a munka és miért munka a semmittevés, MKT Fejlődésgazdaságtani Szakosztály, URL: http://fejlodesgazdasagtan.hu/2021/06/24/szabadsag-es-munka/

Polányi Károly (2004): A nagy átalakulás. Korunk gazdasági és politikai gyökerei . Budapest: Napvilág Kiadó.

Szólj hozzá!