Levelesládámból

Az építészetszociológia szerepe a gazdaságfejlesztésben

Tamáska Máté: Gondolatok az építészetszociológia és a szociológia viszonyáról című tanulmányának recenziója

Szõnyi István (1894 - 1960): Erzsébet-híd
Szőnyi István: Erzsébet híd,

szerző: Lits Levente, egyetemi hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem

Tamáska Máté építészmérnök és szociológus 2020-ban írt tanulmánya hivatott bevezetni a magyar tudományos párbeszédbe az építészetszociológia fogalmát, amely nemcsak szociológusok és építészek számára nyit perspektívát és emlékeztet a tudományterületek közös gondolkozásának szükségességére, hanem a leendő közgazdászoknak és a mindenkori szakmai döntéshozóknak is fontos támpont lehet a gazdaság- és településfejlesztés irányainak kijelölésekor. A következőkben a Szociológiai Szemle által megjelentetett Gondolatok az építészetszociológia és a szociológia viszonyáról című munka rövid bemutatása után szeretnék kitérni az interdiszciplina döntéshozói és gazdaságetikai jelentőségére.

A tanulmány elején az építészeti cselekvés fogalmát ismerteti a szerző. Ennek során hangsúlyozza, az épített környezet nem neutrális szereplője, színpada a társadalmi interakcióknak, hanem aktív ágense, hierarchiaviszonyokat, szerepeket definiál és ebből fakadóan társadalomformáló jelleggel bír, így elválaszthatatlan a társadalmi cselekvés egyéb formáitól. Megvalósulásait három elméleti megközelítéssel értlemezi, dolgozza fel, név szerint Delitz, Steets és Fischer munkáit idézi. Delitz a társadalom kollektív makrofolyamatait, Steets az építészet létrejöttének, befogadásának és szocializációjának mikroszintű leírását, Fischer pedig társadalmi médiumként funkcionálását helyezi előtérbe, magyarázza. A szerző kiemeli, eltérő álláspontot képvisel a fentebb említett szerzőknek a szociológia paradigmaváltását szorgalmazó gondolataival, meglátása szerint inkább a párbeszéd megteremtésére és az építészet humán megközelítésére van szükség.

Elsőként a német építészetszociológiai iskola kialakulását veszi számba. Az iskola a német szociológiai társaság keretein belül szerveződött munkacsoportként (Arbeitsgemeinschaft Archietktursoziologie) 2007-ben. Vezetői a már említett Heike Delitz és Silke Steets, akiket követve saját elméleti szintézist hozott létre Joachim Fischer, akinek az alapvetéseit ez az írás is feldolgozza. Tamáska szerint két jelentős tudománytörténeti eredményt ért el a német tudósközösség. A szociológiatörténet klasszikusainak, az alapítókként kodifikált Émile Durkheim és Georg Simmel újraértelmezése mellett gyakran hivatkoznak Norbert Elias, Michel Foucault vagy Pierre Bourdieu munkáira is, illetve a szociológiai cselekvés újradefiniálása is a csoport hasonló elméleti igényű törekvése.

Joachim Fischer egy tanulmányában élesen elválasztja egymástól a szociológia hagyományaihoz ragaszkodó térelméleteket az újabb építészetszociológiai iskolától, amire ő maga nem hozott példát, ezért a szerző Simmel „híd”-esszéjéből kiindulva mutatja be az Erzsébet híd 1945 előtti és újjáépített változata közötti meghatározó különbségeket. A híd szociológiai értelemben az integráció, az összetartozás térbeli kifejeződése, ugyanakkor szerepei tulajdonságai miatt módosulhatnak. 1945 előtt a századfordulós városegyesítés kulturális öröksége volt, míg azután a modernizáció, a szocializmus és a növekvő autóforgalom miatt bekövetkező városi életmód kialakulásának mérnöki alkotása.

Meghatározása leszögezi, hogy „a cselekvő építészet fogalmán tehát azt értjük, hogy az épített környezet része a társadalmi interakcióknak, normákat közvetít és jelenít meg, találkozásokat generál vagy éppen tesz lehetetlenné, befolyásolja a használók alaphangulatát, attitűdjeit.” A szerző kiemeli ugyanakkor, hogy az építészeti forma nem determinálja a használatot. Az építészeti cselekvés vizsgálatára egy külön szakdiszciplínát, az építészetszociológiát jelöli ki, ami véleménye szerint a szociológián belül, de annak határain mozog. Delitzt idézve magyarázza a weberi társadalmi cselekvés kritikáját, illetve elmondja, hogy a városszociológia nem egyezik meg az építészetszociológia által használt fogalmi kerettel, ugyanis a városok sajátos építészeti hagyományaitól rendszerint eltekintenek. Az intézményeink és társadalmi viszonyaink tettenérhetőek épületeinkben, az orvoslás, oktatás, politika épületek nélkül elképzelhetetlenek. Az eltérő rétegek egymás mellett élése elridegült, az egyéni biztonságérzet éppen emiatt nagyon könnyen elvész idegen környezetben. Davis ezért hasonlítja a lakóparkok, bevásárlóközpontok, autópályák alkotta mai amerikai nagyvárost egyenesen egy erődrendszerhez.

Steets munkáinak bemutatásával folytatja a szerző. A már említett létrehozás-befogadás-valóság hármas rendszerét ismerteti. Hangsúlyozza, hogy a tömegépítészetnek sokkal fontosabb helye van e szemléletben, mint a professzionális építészetnek. Gondolkodása, meglátása szerint a szociológiához segített közelebb hozni az építészet kérdéskörét, ami nélkülözhetetlen a tudomány ezirányú fejlődésében. Elemzéseiből kirajzolódik, hogy véleménye szerint a kortárs építészeti terek éppolyan normatív üzeneteket közvetítenek, mint annak idején a modernizmus, csak éppen más értékeket hangsúlyoznak. A következőkben Fischer kritikáit ismerhetjük meg mind Steets, mind Delitz munkásságáról, amik szintéziseként fogalmazza meg saját elgondolásait.

Fischer írásaiban nehéz médiumnak nevezi az építészetet, rámutatva annak lassan változó, de relatív stabil természetére. Plessner filozófiai antropológiáját, az úgynevezett excentrikus pozicionalitást alkalmazza az építészetre, ami röviden a test mesterséges és tudatos kiterjesztéseként ábrázolja, ami a ruházat esetében a legnyilvánvalóbb. Egy kabát például véd a hideg ellen, de társadalmi státuszt, értékrendet, identitást is jelöl, így mesterséges szociális üzenettel is bír, ilyen az építészet is. Továbbá hangulatteremtő médium és a cselekvésmintákat is befolyásolja. A szerző úgy látja, nem képes pusztán egy épület meghatározni elmúlt társadalmi rendszereket, így hiányos médium is. „Márpedig, ha elfogadjuk, hogy az építészet nem képes a nyelvi struktúrákkal összevethető komplexitású rendszert létrehozni, felmerül a kérdés, vajon az építészeti cselekvés fogalma helyettesítheti-e a szociológiában a társadalmi cselekvés weberi definícióját.” Tamáska szerint nem, éppen ezért tekinti az építészetszociológiát a szociológia egy kisebb ágának.

Befejezésében az építészetszociológia helyének pontos meghatározására tesz kísérletet a szerző. Elgondolása szerint az általa szaktudományként leírt építészetszociológia csak akkor jöhet létre, ha a Fischer által megfogalmazott egyensúly (építészet–szociológia) mentén közelíti meg a tudomány ezt a kérdéskört. Kiemeli, a szociológián kívül sok tudományos eredmény bír relevanciával e területen, és olyan interdiszciplináris területekre is támaszkodhat, mint a történettudomány, néprajz, földrajz, környezetpszichológia, kulturális antropológia, irodalomtudomány és filozófia. Úgy gondolja, ahhoz, hogy az építészetszociológia elfoglalja megérdemelt helyét, nem elég számba venni más tudományos eredményeket, hanem több tudományterülettel együttműködve új kérdések mentén kell megközelíteni egy-egy közös problémát. „Így remélhető, hogy feltárulnak az építészet mélyebb társadalmi összefüggései, illetve, hogy az építészetszociológia hosszú távon képes lesz integráló, összekötő szerepet betölteni a humán alapú építészetkutatás területén.”

A tanulmány különösen érdekes aspektusa (a szerk. meglátásai) az Erzsébet híd történetének bemutatása, ami rámutat arra, hogy az alapvető infrastruktúra kiépítése és üzemeltetése szociálisan és kulturálisan is beágyazott, így a hozzá köthető gazdasági folyamatok során a szakembereknek tudatosan kell érvényesíteni értékrendjüket. Ehhez hasonlóan az építészeti terek is normatív üzenetet közvetítenek, emellett társadalmi viszonyaink is tettenérhetők épületeinkben. Így a kórházaink, az iskoláink, a sport és a politika terei lenyomatai a ma és a múlt uralkodó politikai gazdaságtani szemléletének, ezért mind a lakáspolitika és a városfejlesztés, mind a gazdaság alapvető ösztönzési és beruházási politikájának meghatározó szereplőinek figyelemmel kell kísérnie e szaktudomány újabb eredményeit, és ennek szellemében kell a szakma döntéshozóinak alakítani és használni építményeinket, közös örökségünket. Az épített környezet szerepe az elidegenülés viszonyrendszerében a politikai gazdaságtan egyik meghatározó kérdésköre, ahogyan az emberközpontú és ökológiai elképzelések tárgya a helyes viszony kialakítása, ezt bővítheti, helyezheti más megvilágításba, ez a tudományos diskurzus is, ugyanis az építészet mélyebb társadalmi összefüggések megfigyelésére, megértésére és alakítására alkalmas.

A tanulmány több, a közgazdaságtan területére vonatkozó következtetést erősít meg, tesz magyarázhatóvá. Egyrészt az egyéni cselekvések közösségi hatásainak vizsgálata rámutat, hogy az önálló gazdasági szereplők viszonyrendszerben érthetőek, ami elősegíti a társadalom tervezhetőségének eszköztárának kialakulását, érvi megerősítését. Másrészt az igazságosság és méltányosság értékrendi alkalmazhatóságát, gazdaságetikai megközelíthetőségét segíti elő, lehetőséget ad a szabadság, a biztonság és a jólét következetes érvényesítésére.

Szólj hozzá!