Levelesládámból

Árvácska, Atlasz, Játék és az Antipróféta

Nők társadalmi tragédiák közepette, maga a játék és egy részlet, melyben megmondják a megmondóknak, hogy nem kéne megmondani

Móricz Zsigmond
Nicolo Castelli
Kurtág György
Emil Cioran

Lits Levente töprengései Móricz Zsigmond Árvácska című darabja (Radnóti Tesla Labor), Niccolò Castelli: Atlasz című filmje (XIX. Olasz Filmfesztivál), Variart Ensemble: Játék a zenével/Kurtág reflexiók című koncertje (Fészek Művészklub) és Emil Cioran: A bomlás kézikönyvének Antipróféta című rövid részlete kapcsán

Négy alkotás, egy színdarab, egy film, egy koncert és egy írás. Négy fogalom és négy történet, négy motívum és négy megoldás. Két nő, két tragédia, maga a játék és egy filozófus, aki azt írja: „Teletömöm magam a magány kábítószereivel; a világ ugyanis nem kínált elég erőseket ahhoz, hogy megfeledkezzem róla.” A következőkben a négy alkotás mindegyikét röviden bemutatnám politikai gazdaságtani összefüggéseik tekintetében, és arra keresem a választ, hogy tényleg „a bensőnkben szunnyadó próféta, az őrület csírája az, ami éltet és fenntart a magunk ürességében.”

Árvácska

Móricz Zsigmond tragikus, 1941-ben kiadott regényének színpadi feldolgozása különös értelmezéseknek ad teret mindamellett, hogy tűéles és dermesztő játékával Simkó Katalin és Kulka János – aki egészen a darab végéig szótlanul van jelen – állandó figyelmet és hosszú tapsot érdemel ki a nézőközönségtől. A történet a lelenclányról sok aktuális kérdést feszeget. Vajon ma azért fogadunk be egy védtelen, kiszolgáltatott gyermeket, mert hasznot remélhetünk, személyes gazdasági érdeket (gondolok itt a menekült gyermekekre)? Vagy mennyiben lehet egyéni problémaként beszélni a családon belüli problémákról, erőszakról? Hol van, és hol tudna ott lenni a közgazdaságtan ezekben vagy ezeknél a tragédiákban, tragédiáknál (megéri például Kínában a gyerekmunka)? Mi az állam valódi feladata? Beszélhetünk-e stratégiai okokból született gyerekekről és végső soron pusztán a huszadik század tragédiája-e a pusztulás, vagy képesek vagyunk-e az áldozatot meghaladni tudó gazdasági elmélet megalkotására (gondolok itt az ökológiai válságra leginkább)?

Az előadás botrányosként, abnormálisként, értékrenddel ellentétesként mutatta be a kérdések által tárgyalt valóságot, azonban induktív módon nem kívánt egészében válaszokat adni. Ellenben Móricz jelenléte és alkotása felhívás is, amiben teljességében találhatunk jeleket, hogy a politikai gazdaságtan mely témákat hanyagolja el és miben kell teljesen új megközelítéseket alkotnia. Minden bizonnyal a befogadás és az elfogadás kultúrája mellett kell érvelnie tudományunknak és nem a hatékonyság oltárára citálni megannyi embert. Fel kell ismernie a szakmának átfogó felelősségét, a gazdasági döntéshozók és az ösztönzők megannyi „hatékony” változatának mértéktelen károkozását – gondolok itt a gyermekvállalást vagy eltartást ösztönző csomagokra. És végezetül, vajon fel fogjuk-e ismerni, hogy ha „ég a ház”, a társadalom pusztul, az új kor vagy uralmunk, vágyaink és erőszakunk fedik el akkor szemünk elől a valóst?

Atlasz

Niccolò Castelli 2021-es drámája korunk migrációval kapcsolatos kérdéskörének emberi oldalát Allegra személyes tragédiáján keresztül mutatja be. Allegra egy terrortámadásban elveszíti barátait, köztük párját, akikkel megmászta többek között az Atlaszt is. Mindenki tehetetlen, ő is annak érzi magát. Ekkor azonban megismerkedik Araddal, egy korabeli, fiatal közel-keleti menekülttel és meg kell küzdenie múltjával, jelenével, meg kell tanulnia újra bízni. Korunk kérdéseit izgalmas és elgondolkodtató játékkal mutatva be éles kritikát fogalmaz meg és tart tükröt az Európát lakó közösségnek.

A műben a hegymászás az Atlasz egyik jelentéseként végig az ember önmagával, a természettel és a társadalom változásaival való terét jelentette. Másik értelme a térkép, ami útvesztő is, azonban, ha megtanuljuk olvasni, képesek vagyunk helyesen úton lenni. Azonban itt emelném ki az eltévedés és az eltévelyedés közötti határozott különbséget: míg az első esetében akaratlan, a második esetében szabad döntéssel aktív cselekvő az ember, ezért is felszültséggel teli az aberrációkról zajló közbeszéd, ugyanis nem pusztán hibás működéssel, de tiszta erkölcstelenséggel vádolják egymást a résztvevők. Az igazságos társadalomról szóló diskurzus részeként a film a társadalmat, mint hegymászó közösséget képzeli el ideájaként, így az igazságos társadalom Allegra valóságában részben meg is valósul. Mikéntje kapcsán Dánél Mónika és Vincze Ferenc írja térrel kapcsolatos értekezésében[1], hogy az emberi tértermelés és a materiális és nem emberi feltételek kettősége vonult végig a 20. század (tért tárgyaló) filozófiai diskurzusaiban. Heideggert hozzák példaként, aki azt írja: „Akkor válnak először partokká a partok, amikor a hidat átvezetik. […] A híd a partokkal mind az egyik oldali, mind a másik oldali partvidéket a folyóhoz vonzza. A híd egymással kölcsönösen szomszédossá teszi a folyót, a partot és a tájat. A híd egybegyűjti a földfelszínt, mint tájat a folyó körül.” Tehát a technológia, az emberi tértermelés hozza létre azt a tájat, amiben hegymászóink is társadalmi működésüket létrehozni akarnák.

A szerzőpáros később azt is írja: „A híd, mint (emberi) építmény ugyanakkor úgy teszi lehetővé az átkelést (és ez ökológiai vonzatokkal is bír), hogy folyni hagyja a folyót.” Tehát megérteni a folyót abban áll, hogy nem merjük ki azt, nem teszünk gátat elé és végképp nem teszünk bele atomerőművet, ahogyan a hegymászás során sem a cél számít, hanem maga az út, amit Jánosnál a kereszténység úgy őriz: „Én vagyok az út, az igazság és az élet!” Ebből az aspektusból értelmezve tehát fontos az Atlasz csúcsa, ahonnan látni tiszta időben az óceánt – hangzik el a filmben. Mégis a hegymászás és a meghaladás, amit erős lenne fejlődésként értelmezni, válik céllá az értékrendet követő ember és társadalom számára. Merleau-Ponty, a francia egzisztencialista filozófus ennél is tovább megy (írja a már említett szerzőpáros), amikor azt írja: „a tér nem egy (valós vagy logikai) közeg, amelyben a dolgok elhelyezkednek, hanem az az eszköz, amelynek révén lehetségessé válik a dolgok helyzete”. Megnyitja a tér politikai, esztétikai és végső soron hatalmi, képessé tevő, emancipatórikus esztétikai értelmezését és lehetővé teszi a politikai gazdaságtan számára a legkülönbözőbb eszközök, technológiák létrehozását.

Játék a zenével / Kurtág reflexiók

Habár a zeneakadémiai hallgatóság jelenléte és hatása igen csekélynek mondható más egyetemek közösségeire, fontos és megmozgató élmény volt részt venni egy különleges koncerten. Nemcsak azért, mert témáját vizsgálva alapvetően politikai gazdaságtan, hanem azért is, mert zeneszerző- és zenészhallgatók komoly, korokat és reflexiókat összekötő és létrehozó alkotással várták az egybegyűlteket. De mi is az a játék, amire Kurtág utal? Lev Tolsztoj szerint „Semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban.”

A játék létrehoz egy olyan teret, amiben az erkölcs relatívvá válhat, ahol az ember szerepeket vesz föl és azokkal valamilyen módon azonosul. Ez egy sajátos „realizmus”, ahol elveszik az idealizmus, ezért nem is jelent kényszerítő erőt semmi. Így a játékos hajlamos lesz a közönyre és csak az önérdeket optimalizáló döntések meghozatalára. Eltekint ezáltal a játékon túlmutató igazságok vizsgálatától.

Egyrészt a piac szabályai lényegében ugyanilyen játékként értelmezhető, amelynek szabályai természetesként vannak megmutatva, holott mindenki, aki játszott kiskorában bármilyen játékkal, tudja, hogy pont a szabad, spontán értelmezhetőség és konstruálhatóság adja minden játék izgalmát és lehetőségeit. Ez azonban ma elképzelhetetlen a piacot tekintve. Mark Fisher Kapitalista realizmus című írásában éppen erről ír, amikor elmondja: a képzelet uralása az egyik bástyája a fennálló rendnek. Másrészt a nagy játék realizmusa totalitássá és kényszerré teszi azt a részvételt, ami nem megy tovább vágyaink születésén és kielégítésén. Ezen okokból írja könyve végén: „a legkisebb esemény is képes lehet (…) átfordítani a totális tehetetlenséget egy olyan helyzetté, ahol egyszer csak ismét bármi elképzelhető.” Harmadrészt a szerepek különleges megbontó funkcióval is rendelkeznek, amelyek az igazságosság létrehozásában kulcsszerepet játszanak, missziót és eszközt adva a különböző csoportoknak, hogy nem, mint uralmi terek jelenjenek meg, hanem eszméletükkel megtöltve a résztvevők újraalkothassák a teret. Fredrick Jameson írta: „A posztmodernizmus politikai formájának, ha lesz egyáltalán olyan, az lesz a küldetése, hogy társadalmi és térbeli léptékekre is feltaláljon és kivetítsen egy globális kognitív térképet.” Jameson e tekintetben továbbmegy Fishernél. Korábbi írásomban[2] e tárgykör kapcsán írtam: „a szerepek nem azonosíthatók identitásokként”. A kései kapitalizmus kényszerített részvétele tehát a szerepek és identitások oszthatatlan egységét feltételezi, míg azok megosztása az igazságosság társadalmának létrehozásához vezető egyetlen út.

Kurtág és kortárs hallgató alkotók ezen összefüggések feltárásával, úgy gondolom, több zenekedvelőt, közgazdászt és más szakmabelit megszólíthatnának, de sajnálatos tapasztalatom, hogy ebben a magyar művész- és bölcsészelit nem jeleskedik, és még inkább különösmód elzárkóznak a bölcsészek és a kortárs művészek munkáitól a közgazdászhallgatók.

Antipróféta

„Minden emberben egy próféta szunnyad, és amint ez fölébred, a világban egy kevéssel több a rossz.” – kezdi könyvének Antipróféta című részletét Emil Cioran. A nihilizmus különösen nehéz kérdés a politikai gazdaságtan gondolkodói számára, ahogyan a buddhizmus éntelensége és vágytalansága is. Különbségük abban áll, míg a buddhizmus alapvető értékek mentén és szükségletek biztosítása miatt beszél gazdaságról, addig a nihilizmus nem gondolkodik ilyenekről.  Nehéz érdemben gondolkodni erről a minden döntést vagy nem-döntést beárazó, azt értelmezni, racionális keretek közé kényszeríteni akaró közgazdasági gondolkodás számára. Alapvető kérdésfeltevéseink, megközelítéseink és tudományunk megszűnését jelenti e filozófia. Mégis szavai józanságra és talán a véleményalapú szerveződések önellentmondásaira és határaira is rávilágít. A szűk értelemben vett, „racionálisnak” mondott számolgatással, méricskéléssel, amit közgazdaságnak tekintenek áll szemben Cioran filozófiája, Cioran mindent átható szkepticizmusa e profetikus vágynak a felszámolására tesz kísérletet. Elmondása szerint: „Eszményien józan, következésképp eszményien normális ember az lenne, aki nem folyamodnék egyébhez, csak a benne lévő semmihez. Elképzelem, amint így szól: „Miután megváltam a céltól, minden céltól, vágyaimat és csalódásaimat már csak szófordulatok formájában őrzöm. Ellenálltam a következtetés kísértésének és ezáltal legyőztem a szellemet, ahogyan az életet is legyőztem, mert viszolyogtam attól, hogy megoldjam. Az ember látványától hányingerem van! A szerelem – két nyálka találkája. Minden érzelem a mirigyek nyomorából meríti a maga abszolútumát. Nemességet ne keress, csak a lét tagadásában, csak az eltörölt tájak felett lebegő mosolyban.” De vajon az ember így önmaga-e igazán? E leírás alapján a társadalmi rendről gondolkodni nem szabad. Viszont nehéz vagy legalábbis elég posztmodern azt gondolni, hogy minden ember különböző gazdasági rendben létezik, egymás melletti közömbösségben, és emiatt nem szorulunk vitára, illetve arra, hogy profetikus ámulattal csodáljuk elméletalkotóink legkiemelkedőbb képviselőinek írásait, gondolatait.

Fentebbi alkotások során talán ennek a realizmusnak a létéből fakadó apóriánkat létrehozó ellentmondásos állításokat szerettem volna bemutatni, töprengéseimnek teret adni és tapasztalataimat megosztani a tekintetben, hogy jelenünkben egészen más filozófiai paradigmák szelik át késői kapitalista filozófiai terünket, gondolkozásunk fókuszát. E négy alkotás mindegyike politikai gazdaságtani összefüggések tekintetében arra is keresi a választ, hogy tényleg „a bensőnkben szunnyadó próféta, az őrület csírája az, ami éltet és fenntart a magunk ürességében.” Elképzelhető, hogy Ciorannak, a huszadik század egyik izgalmas szkeptikusának ebben igaza van, azonban a világ és a szellem tudata felelősséggel ruházza fel az embert. Sokak számára az igazságosságról és a szabadságról való gondolkodás, ekképp a kultúra igen speciális mintázatainak, azaz a közgazdaságtan feladatai közé is tartozik, elkerülhetetlen erkölcsi kötelesség. Ha célunk és vágyaink felszámolása meg nem is történne, amire Cioran buzdít, filozófiájának ezen szűk részlete mégis kérdések feltételére sarkall, hogy ne hagyományunk és megszokásunk (a rend) legyen az, ami minket e szakma űzésére és eszközeinek használatára vigyen, hanem szabad döntésünk megfontolásából, lépjünk föl, létrehozva a morálist.


[1] Tér című értekezésük: http://real.mtak.hu/85779/1/Ter_DM_VF.pdf

[2] http://fejlodesgazdasagtan.hu/2021/11/10/szerepektol-az-igazsagossagig/

Szólj hozzá!