Ady Endre: Költők

Ady endre: fiatalon (kép)

Siessünk költőkről írni, mielőtt Apponyi Albert költészeti felügyelőknek nevezné ki Endrődi Sándort, Szabolcskát vagy Bárd Miklóst. Siessünk, mert a piktorok már soron vannak: Apponyi elhelyezi őket Szabolcsban, Csíkban, Árvában. Tulipán-országban kész az új jelszó: vissza kell tartani az átkos külföldtől, főképpen Nyugattól, a honi művészeket. „Kedves, magyar juhok, maradjatok szépen a karámban, a magyar karámban. Hízott juhot, valóságosat, és gyapjút, csak a magyar agrárius nagyuraknak szabad külföldre szállítani.” Ezer és egy szerencse, hogy Hunniában ezidőszerint a kutya sem tiszteli meg valamennyi lábával a versíró urakat. Szóval a magyar poéták még szabad emberek, ha nincsenek elcsukva, mint olykor Csizmadia Sándor. Mivel úgy sem érdekel ez otthon, Magyarországon, senkit, miért ne beszélnőnk Victor Hugo és Verlaine nagy pöréről?

Ez a Párizs, ez a bolond Párizs, ennek mindenre van ideje. Most Marokkó, Berlin, Róma vennék el minden más nációnak az érdeklődő kedvét. És itt, Franciaországban, a szocialisták sem amolyan játszó kedvű, pajkos diákok, mint másutt. Franciaországnak öt éven belül, mondjuk tíz éven belül, szűz, való, szocialista kormánya lesz. S ma Párizs komolyan kiváncsi arra, hogy Fernand Gregh és Vielé-Griffin mit végeznek? Magyarországon a vezércikk az újságokban arra van kigondolva, hogy a világ ügyét-baját eligazítsa. S bár a magyar vezércikk ellenére sokat változott csak mostanában is már a világ arculatja, Ábrányi Kornélnak van igaza. Miért ne igazítsa a világnak ő sorsát a magyar vezércikk? Holott, ha nem igazítaná, akkor is írnának magyar vezércikkeket s akkor is kellene valaminek történni.

Franciaországban pedig szertelenül is büdösen [!] nyugodtan nem így csinálják a dolgot. Vezércikkeket írnak, igen komoly napokban, poéták béka-egér harcáról, mivel errefelé még ma is komolyan veszik a poétákat. S egy jó poéta, egy valaki, itt ma is szinte több, mint Brisson, sőt Justh Gyula. Ezek furcsa s otthon igazán érthetetlen dolgok, beszéljünk hát végre a poétákról. De még nem: Napóleon századának bús tanúságát írjuk előbb ide. Ez a nevezetes század Napóleonnal kezdte s Nietzschével végezte szépen és stílusosan. Közben azonban mégis csak Franciaország igazította a világot s megszülte, illő távolságban egymástól Victor Hugót és Verlaine-t.

Victor Hugo és Verlaine, mégis csak ők voltak a két legelső ember mostanában. Comte, Darwin, Kant, Spencer s valamennyi szigorú nagyja a múlt századnak: mások. Talán ostobán és helytelenül, de valóban, poétái által szólja el még ma is magát a korszak, minden korszak. Pláne ott, ahol a versnek forró múltja van, mint Franciaországban, mely Horatiussal tart rokonságot s még tovább megy: Párizsát az új Athénnek tartja.

Vielé-Griffin és Fernand Gregh kicsi emberek s vitájuk, háborújok minden más országban operett-téma volna. Itt, Franciaországban, itt Párizsban nem az, és százszor nem az, mert itt vers és művészet nem hivalkodás és nem luxus, hanem levegő. Vielé-Griffin a szimbolisták ügyvédje. Fernand Gregh a humanista költő-iskoláé. Egyetlen ország és kultúra a világon a francia, hol szabad az ilyen harc. Egy kis bátorsággal azt mondhatnók, hogy itt az izmos, vaskos, munkás középszerűségre nagyobb szükség van, mint a zsenire. Itt tehát szabad költő-iskolákat is csinálni s szabad veszekedni táncmesterek módjára arról, hogy milyen legyen a jövő vers.

Nekünk pedig, Párizs megtűrt és édesen borongó vendégeinek, szabad meglátnunk, hogy ím még mindig Victor Hugo és Verlaine birkóznak.

Mert hát kik is ők: a dölyfös francia Jupiter s az isteni faun? Típusai annak a kétféle kiválóságnak, mely örök: a hasonlóságénak és a differenciáltságénak. Victor Hugo fajsúlya ugyanaz volt, mint Jersey-szigetbeli magyar társáé, például a Teleki Sándoré. Ő, Victor Hugo, részeg volt korának politikai eszméitől s csak éppen ereje, impulziója s szótára volt nagyobb, mint egy romantikus, forradalmár kereskedő-segédé. Őt az emberi és tömegi hasonlóságok űzték, lelkesítették és forralták s nem volt egy hangja, mely ne lett volna a Montmartre békés szatócsáé is.

Verlaine-nél megfordult a század és a század embere. Verlaine már az ember volt, az ember, a differenciálódott, a gyalázatosan őszinte ember. Victor Hugónak testvére lehetett III. Napóleontól az utolsó krími tatárig bárki. Verlaine testvére már csak a differenciálódott, a nagyon elszánt, a magát veséjéig ismerő és analizáló, új ember lehetett. Az, akit nem kap el a tömeg s aki a világot nem a népgyűlésekről, de a szörnyű, önmagát vizsgáló, mély, individuális lelki órákból ismeri. Ez nem meghódolás annak az iskolának, melynek nálunk talán Diner-Dénes József volna az atyamestere. Ám mégis Verlaine-en már érzik, hogy önbűnös lelke mindazok helyett sír, kiket elnyomorított egy hitvány, hazug és hóhér társadalom. Nem lehet azt számmal kifejezni, mennyivel több és emberibb a minden bűnünkben és erényünkben közös Verlaine, mint a minden bűnünkkel és erényünkkel olcsón és rendesen hivalkodó Victor Hugo.

Azért érdekes a Vielé-Griffin és Fernand Gregh harca, mert ez a Hugo és Verlaine harca. Annyival szebb ez a harc, mert ez a Fernand Gregh semmi egyebet sem tud csinálni, mint átírja, popularizálja a Verlaine verseit. S ezt éppen olyan büntetlenül teheti, mint például Magyarországon Kossuth Ferenc teszi a politikában Kossuth Lajos elveivel.

Azt mondja Fernand Gregh, hogy a poézisnak nem szabad a háborgó, haladó, nagyszerű életet negligálnia. Oh kis impotensek, de jó is nektek ez a mi korunk, ahol Magyarországon kívül minden országok társadalma megújulni akar. De a poéta se tegyen mást, mint amit Jaurès, Guesde, Bebel, Bokányi és Weltner akarnak? Akkor menjen el népgyűlési vagy szakszervezeti jegyzőnek. És akkor új Victor Hugo lehet mindenki, aki Marxot nem szidja s az általános titkos választói jog alapján faragja a verseit. Óh, csak egyébként már itt tartanónk Magyarországon, ahol a régi perzsa költőkénél is hátulsóbb dolgokat visszhangoz és hirdet a megtűrt poézis.

Költők pedig azok, akik túljárnak politikán, helyzeten, divaton és zsargonon. Költő az, aki nem disznótorokról hozza a világnézletét, de akiben benne szenved, sír, átkozódik, ujjong a kor. De úgy, hogy különbözzék mindenki mástól, Somogyi Aladártól, Lengyel Zoltántól éppen úgy, mint Lampérth Gézától és Sajó Sándortól.

Nehezen, fájón, de mégis egy reakcionárius írótól írunk ide végül valamit. Barrès dicsőíti egyik könyvében az ént, az egyént. Ez minden, ez a legtöbb: az egyéniség, a belső, delikát és szigorú egyéniség. Ezután rögtön a publikum erudíciója következik. Az igazi egyéniséget úgy, ahogy ő érzi és akarja, úgyse értik meg sehol. De legalább kevesebb legyen azoknak a száma, akik – egészen félreértik. Egy pompás kultúrában, nagy és válogató publikum előtt még Szabolcska Mihály is lehetne nagy költő. Frissonokat, különös vadságokat s nem tudom én mit fedeznénk föl ez idő szerint együgyű verseiben. Kell-e, szabad-e ilyen dolgokról mesélni Magyarországon, ahol a nyomtatott betűt nagyobb ellenségnek tekintik, mint Perzsiában? Talán bűn, talán kár, de egy dolog bizonyos: Magyarországon adják legkönnyebben az írói türelmi bárcát. Festőkről még esik szó, sőt festőket még meg is rendszabályoznak. De már írni minden boldogtalannak szabad s az írók jó kilencven percentjének ködös és opálos fogalma sincs arról, ami a mai embert kormányozza. Lehet, hogy ők erről nem tehetnek. Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. Meg kell háborodnia az embernek, ha megkísérti, hogy kultúrtársadalmak életét Magyarországéval hasonlítsa össze.(Párizs, december hava).

Budapesti Napló 1906. december 18.

(gyűjtötte Szabó Dorottya)

Nem szándékom

Weöres Sándor

A megmozdult szótár – Weöres Sándor 100 éves | Petőfi Irodalmi Múzeum

Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
S a kínt választani gyáva vagy – igen gyáva.

Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kívánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.

Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem
Mert ostobán bántál hatalmaddal – igen ostobán.

Kicsiny vagyok, mint a porszem,
S az Atya megnevez engem,
S az Anya karján visz engem,
Mert szomjat fakasztok benned a jóra,
Mert éhet támasztok benned a jóra:
Mert hiába hívtak téged a jóra.

Hermann Hesse: A pusztai farkas (részlet)

„Ezek tulajdonképpen nem is kegyetlenségek. A középkor embere iszonyodna mai életvitelünktől, mert sokkal kegyetlenebbnek, rettenetesebbnek és barbárabbnak találná a sajátjánál. Minden kornak, kultúrának, erkölcsnek és hagyománynak önálló jellege van, vannak szelíd és kemény, szép és kegyetlen vonásai, a szenvedés bizonyos fajtáit természetesnek tartja, bizonyos gyötrelmeket megadással tűr. Az emberi élet akkor válik igazán szenvedéssé, pokollá, amikor két kor, két kultúra és vallás keresztezi egymást. Az ókor embere nyomorultul elpusztult volna a középkorban, mint ahogy a vadember is megfulladna civilizációnk dzsungelében. Néha azonban egész nemzedékek szorulnak két kor és életstílus közé, ilyenkor megszűnik az egyértelműség és az erkölcs, a védettség és az ártatlanság. Ezt persze nem mindenki éli át egyformán. Egy olyan természet azonban, mint Nietzsche, már egy nemzedékkel korábban megszenvedte korunk nyomorúságát – amin ő társtalanul, meg nem értve ment keresztül, attól ma ezrek szenvednek.”

Pilinszky János: Az önmegvetéstől az alázatig

H. Hesse Der Steppenwolf című híres regényét olvasom. Igazi nagy regény, valójában rólam szól, ahogy a nagy művekben valamilyen formában mindig önmagunkra ismerünk. A regény hősének főbetegsége a jogos és könyörtelen önmegvetés, amin egyáltalán nem enyhít az, hogy a „beteges” bűntudat a depresszió első számú tünete. A depressziós önmegvetése bizonyos értelemben mindig jogos, kórossá makacssága teszi. Létezik hát bűnös bűntudat? Formáját tekintve azt hiszem, igen, s ezen mit sem változtat, ha bűnös bűntudat helyett kóros, beteges bűntudatról beszélünk. Hesse főhőse mindenkivel szemben elnéző és megbocsátó, ami enyhíti ugyan helyzetét, de még mindig véghetetlen távolságban áll attól a megértő és mindenkinek megbocsátó erénytől, amelyet evangéliumi értelemben alázatnak nevezünk.

Ugyan miért? Mi hiányzik az ilyen már-már heroikus önmegvetésből, ha egyszer – híven a jézusi parancshoz – az önmegvetés poklában forgolódó lélek senki fölött a világon nem ítélkezik – kivéve önmagát. Az ilyenfajta magatartásból – ha jogos, ha nem – azt hiszem, elsősorban a remény hiányzik. Az önmegvetőnek el kell hinnie, hogy ő is megváltható, hogy az ő szenvedései sincsenek hiába, hogy még az ő pokoli meghasonlottságánál is nagyobb ez a boldog egység az Atyában, amelyre Jézus mindannyiunkat meghívott. Ilyen értelemben az önmegvető kegyelmi helyzetben van. Ha elfogadja, hogy remélhet, automatikusan mindenki üdvözülésének a reményét fogadja el, és szíve a kétségbeesés magánzárkájából egyenesen és minden átmenet nélkül szabadul ki az egyetemes reménység tágasságába.

Igen, a remény oszthatatlan. És az oszthatatlan remény talán egyik legfőbb tanítómestere az alázatnak. Ami fordítva is igaz: az alázatos szív senkit, egyetlen élőt se rekeszthet ki a bárányok sorából, még önmagát, a farkast se. Ezért hangsúlyozza Jézus oly messzemenően minden ítélkezés ördögi természetét. Az öngyűlölő látszatra még a mások felett ítélkezőnél is messzebb áll az oszthatatlan remény országától. Ez azonban csakugyan látszat. Az ítélkező ugyanis az igazság misszionáriusának érzi magát, ami nagyon megnehezíti megtérését. Az önmegvető azonban a kegyelem első érintésére boldogan szabadul poklából.

(Új Ember, 1978. november 19.)

Gyűjtötte: Szabó Dorottya

Henry David Thoreau: Walden, 1854 (részlet)

“Ha vagyont gyűjtünk magunknak vagy utódainknak, ha családot vagy államot alapítunk, sőt ha hírnévre teszünk szert, mindezzel csak halandó voltunkat bizonyítjuk; de ha az igazsággal foglalkozunk, halhatatlanok vagyunk, s nem kell tartanunk sem változástól, sem balesettől. A legrégebbi egyiptomi vagy hindu filozófus föllebbentette az istenség szobrát eltakaró fátyol csücskét; a köntös most is a levegőben remeg, és én éppoly frissnek látom a csodát, mint ő annak idején, mivel őbenne is én voltam akkor oly vakmerő, és bennem ma is ő szemléli a látomást. A fátyolra nem rakódott le a por; nem múlt el az idő az istenség feltárása óta. Mert az az idő, amely igazán számít, vagy amellyel mi számolhatunk, az se nem múlt, se nem jelen, se nem jövő.”

Henry David Thoreau: Walden (részlet)

(gyűjtötte: Szabó Dorottya)

Michel Houellebecq: Szerotonin

Könyv: Szerotonin (Michel Houellebecq)

szerző: Vertetics Ádám

„Michel Houellebecq új regényének főhőse és elbeszélője, a súlyosan depressziós, középkorú agronómus, Florent-Claude Labrouste egy olyan gyógyszeren él, amely átsegíti ugyan a mindennapokon, viszont megszünteti a libidóját. A nyugati világ hanyatlásán merengő, elveszett szerelmént kereső, saját életéből is menekülő férfi Normandiába költözik, ahol tanúja lesz a helyi tejtermelők elkeseredett és kilátástalan küzdelmének. A francai irodalom fenegyereke ezúttal az Európai Uniót és a globális világgazdaságot veszi célkeresztbe, mely Labrouste szerint megfojtja a francia mezőgazdaságot. Houellebecq nem először bizonyult prófétának: a regény csúcspontján a normandiai gazdák fegyveres összetűzésbe keverednek a rendőrséggel. A Szerotonin úgy beszél egy jóság és szolidaritás nélküli világról, amelyben az egyén már képtelen alkalmazkodni a változásokhoz, hogy közben műve a lelkiismeret-furdalás és a megbánás katartikus regénye is lesz.” (Magvető, 2019, fülszöveg)

Olvass tovább

Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe (részlet)

Pre-Raphaelite Brotherhood - Wikipedia
Rosetti: Proserpina

– Hát csakugyan Chicagóba kell mennünk, hogy kineveljenek bennünket? – kérdezte Erskine úr panaszosan. – Nekem nincs kedvem utazni.

Sir Thomas legyintett.

– Erskine of Treadley úr világa a könyvespolcán van. Mi, gyakorlati emberek, látni szeretjük a dolgokat, nem olvasni róluk. Az amerikaiak roppant érdekes nép. Nagyon, nagyon okosak. Azt hiszem, ez a fő jellemvonásuk. Igen, Erskine úr, nagyon, nagyon okosak. Biztosítom, hogy amerikaiban nem talál semmi oktalanságot.

– Szörnyű – kiáltott Lord Henry. – A nyers erő még csak megjárja, de a nyers okosság, az egyszerűen kibírhatatlan. Aki él vele, az valahogy tisztességtelen. Megalázza általa a szellemet.

– Nem értem önt – mondta Sir Thomas és kissé elpirult.

– Én értem – mormogta Erskine úr és elmosolyodott.

– Hiszen a paradoxon helyes dolog a maga nemében… – fűzte tovább a szót Sir Thomas.

– Ez paradoxon volt? – kérdezte Erskine úr. – Nem is tudtam, hogy az. De lehet, hogy paradoxon volt. Nos, a paradoxon útja az igazság útja. Hogy kipróbáljuk a Valóságot, látnunk kell, hogy táncol a kifeszített kötélen. Ha az Igazság artistává válik, akkor megítélhetjük.

– Jaj istenem – szólt Lady Agatha -, hogy vitatkoznak ezek a férfiak. – Egy árva betűt se értek abból, amit beszélnek. Különben is, Harry, haragszom rád. Miért akarod lebeszélni ezt a kedves Dorian Grayt, hogy kijöjjön az East Endre? Tudom, hogy ott megbecsülhetetlen volna. Szeretnék, hogy zongorázzon nekik.

– Én azonban azt szeretném, hogy nekem zongorázzon – kiáltott Lord Henry mosolyogva. Az asztal végére nézett, és Dorian Gray vidám tekintete válaszolt neki.

– Hiszen olyan szerencsétlenek azok a szegények a Whitechapelben – folytatta Lady Agatha.

– Mindennel tudok rokonszenvezni, csak a szenvedéssel nem – mondta Henry lord vállat vonva. – A szenvedéssel nem tudok rokonszenvezni. Mert nagyon csúnya, nagyon szörnyű, nagyon leverő. Van valami rettenetesen beteges abban, hogy a modern kor szereti a fájdalmat. Szeressük a színt, a szépséget, az életörömöt. És minél kevesebbet beszéljenek az élet szomorúságáról.

– De az East End azért roppant fontos kérdés – jegyezte meg Sir Thomas, nagy komolyan bólogatva hozzá.

– Igaza van, az – felelte a fiatal lord. – A rabszolgaság kérdése, és mi azzal igyekszünk megoldani, hogy mulattatjuk a rabszolgákat.

A politikus élesen nézett rá.

– Hát akkor hogy akarná megváltoztatni? – kérdezte.

Lord Henry elnevette magát.

– Én semmit se akarok megváltoztatni Angliában, csak az időjárást – felelt. – Teljesen beérem azzal, hogyha mint bölcs szemlélődhetek. De minthogy a tizenkilencedik század a részvét túlhajtása miatt jutott csődbe, azt tanácsolnám, folyamodjunk a Tudományhoz, hogy az hozza rendbe. Az érzelgősség előnye az, hogy félrevezet bennünket, és a Tudomány előnye az, hogy nem érzelgős.

– Csakhogy komoly felelősség terhel minket – kockáztatta meg Vandeleurné félénken.

– Rettenetes komoly felelősség – visszhangozta Lady Agatha.

Lord Henry Erskine úr felé tekintett.

– Az emberiség nagyon is komolyan veszi magát. Ez a világ eredendő bűne. Ha a barlanglakó nevetni tudott volna, a Történelem másképp alakul.

– Ön igazán vigasztaló dolgokat mond – csicsergett a hercegnő. – Valahogy mindig bűnösnek éreztem magam, mikor meglátogattam nagynénjét, mert én egyáltalán nem érdeklődtem East End iránt. És tán pirulás nélkül nézhetek majd a szemébe.

– A pirulás pedig jól áll a hölgyeknek, hercegnő – jegyezte meg Lord Henry.

– Csak akkor, ha fiatalok – felelte a hercegnő. – Ha ilyen magamfajta vénasszony elpirul, ez nagyon rosszat jelent. Jaj, Lord Henry, mondja, hogy lehetne még egyszer visszafiatalodni?

A lord egy pillanatig gondolkozott.

– Vissza tud emlékezni, hercegnő, valami nagy botlásra, melyet fiatal éveiben elkövetett? – kérdezte, és ránézett az asztal fölött.

– Jaj, nagyon sokra – kiáltott a hercegnő.

– Hát kövesse el őket újra – mondta Lord Henry komolyan. – Csak meg kell ismételni egykori bolondságainkat, nyomban visszafiatalodunk.

– Nagyszerű elmélet – kiáltott a hercegnő. – Meg fogom valósítani.

– Veszedelmes elmélet – szólt Sir Thomas foghegyről. Lady Agatha fejét rázta, de azért mulatott rajta. Erskine úr figyelt.

– Igen – folytatta a lord -, ez az élet egyik nagy titka. Manapság a legtöbb ember abba pusztul bele, hogy okosan a földön csúszik, és csak későn fedezi fel, hogy egy dolgot nem bánunk meg soha, a ballépésünket.

(gyűjtötte Szabó Dorottya)

H.G. Wells: A halhatatlan tűz

részlet

Raffaello: Az athéni iskola

-Mi a tanítómester feladata e világon? Az ő feladata minden emberi feladatok legnagyobbika. Az, hogy az ember, az Isteni Ember növekedjék az emberek lelkében. Mert mi az ember tudás nélkül? Úgy születik a világra, mint az állatok, sóvár fösvénységgel, mohó vággyal, félelmekkel és ragadozó étvággyal szívében. Nincs az a dolog, amit másként látna, mint önmagához viszonyítva. Még a szerelme is alku tárgya, megfeszített erőlködése is hiú marad, mivel meg kell halnia. S csak mi, tanítómesterei tudjuk kiemelni őt ebből az önimádatából. Mi a tanítói… Eszmék tágabb körébe tudjuk őt szabadítani, amelyek önmagából kiemelik, ahol végre megfeledkezhetik tökéletesen önmagáról és silány, személyes céljairól. Látóvá tesszük a szemét, hogy a múltba tekinthessen és a jövőbe, az Ember halhatatlan életébe. Csak általunk, a mi segítségünkkel menekülhet a halál és elmúlás elől. A tanulatlan ember csak egymagának él. Olyan magányos a célja és a sorsa, mint az állaté, a tanult ember lerázza magáról szűk énjének bilincseit és részesévé válik a halhatatlan életnek, amely nem tudjuk mikor kezdődött s amely a csillagok nagysága fölé és azon túl fog növekedni.

(gyűjtötte: Szabó Dorottya)

Ady Endre: Az élet

Amazon.com: ARTCANVAS Les Demoiselles d'Avignon 1907 Canvas Art Print by  Pablo Picasso - 36" x 36" (0.75" Deep): Posters & Prints
Pablo Picasso: Az avignoni kisasszonyok

“Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!…

Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!

A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kinál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.

Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen…
…De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!…”

(gyűjtötte: Szabó Dorottya)