A válságok során inkább a nyitottság, a bölcsesség és belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti – Marosán György tanulmánya.
2020 küszöbén megszaporodtak az Apokalipszis-jóslatok. Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére, a végítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről, már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász – évindító cikkének címe: „Apocalypse becomes the New Normal” – így ír: „válságokkal teli korszak jön és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzés terjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha azt üzenné: feltűnt az Apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre. A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontot kínál Ch. Perrow – a Yale egyetem professzorának – munkája, aki még 1984-ben a Three Miles Island-i atomerőmű balesetét elemezte. A csaknem katasztrófába torkolló események egymásba kapcsolódó láncolatát vizsgálva ugyanis meghökkentő következtetésre jutott.
A reaktorbalesetet nem a technológia meghibásodása, még csak nem is emberi mulasztás, hanem a technológiák, az emberek és a szabályok áttekinthetetlenül bonyolult rendszerében bekövetkező apró, szinte észrevétlen rendellenesség váltotta ki. Egyetlen apró hiba a zavarok egyre növekvő lavináját váltotta ki, amelyet az irányítók képtelenek voltak kiigazítani. Az atomreaktor ugyanis olyan bonyolulttá vált és részei olyan szorosan kapcsolódtak össze, hogy működése nehezen volt „kézben tartható”. Az ilyen eszközöket – Perrow megfogalmazásával – az un. „természetes balesetek” fenyegetik. (Ch. Perrow: 1984. Normal accidenst). A vezérlő teremben ülők, a körülmények szorításában nem látták át beavatkozásaik következményeit, a kiszámíthatatlan mellékhatásokat pedig még kevésbé. Így a zavarok egyre erősödte, és rendszer szinte megállíthatatlanul sodródott a katasztrófa felé. Azóta egyre több területen figyelhettük meg – ipari katasztrófák, repülőgép balestek, bank-csődök, toronyházak leégése esetén – eszközeink komplexebbé és szorosan csatolttá válásának veszélyes következményeit.
A 21. századba átlépve azonban egy még ennél is súlyosabb probléma bukkant elő. Azáltal ugyanis, hogy az életünket szolgáló technológiai és gazdasági rendszerek nehezen „kezelhetők” lettek, fokozatosan az egész emberiség komplex és szorosan csatolt globális rendszerré vált. Ez pedig azt jelenti: nem pusztán eszközeinkre, hanem egész bolygónkra leselkednek a „természetes balesetek”. Az emberiség sokáig egymástól elkülönülő, kicsiny közösségekben élte életét. Eszközei és világa is egyszerű és lazán csatolt volt. A kereskedelem erősödő szálai azonban a független családokat falvakká kapcsolták össze, majd a falvakból, a politikai hatalom államokat formált. A munkamegosztás és kulturális csere, kiegészítő funkcióból az élet nélkülözhetetlen feltételévé vált. A 20. század első harmadában azután, a szuverén államok és az önálló vállalkozások kapcsolatainak szorossága és kiterjedése olyan szintre ért, hogy világunk „közlegelővé” vált.
A közös gazdasági és természeti élettérben a szuverén államok – éppen, mint a falu gazdái a közös legelőn – már nem tehették meg azt, amit akartak. Ezt a helyzetet – mint két világháború is mutatta – az államok nehezen tűrték, ám kénytelen-kelletlen hozzászoktak. Rákényszerültek globális viselkedési szabályok kidolgozására és azok betartásán őrködő „nemzetek feletti” intézmények létrehozására, amelyek kiszámítható és világos kereteket teremtett az országok együttműködéséhez. Mindez lehetővé tette a kapcsolatok tovább erősödését, aminek következtében fokozatosan a társadalmi élet legtöbb területe szorosan összefonódott. A szuverén államok, az önálló vállalatok és az egymástól elkülönülő technológiai rendszerek elválaszthatatlan egybekapcsolódása az egész Földet szorosan csatolt rendszerré változtatta. Világunk a „közlegelő” állapotából, a 21. századba átlépve globális ökoszisztémává alakult át.
Az ökoszisztéma fogalma eredetileg az élővilág jelenségeinek leírására szolgált: az élő és élettelen természet, lokális és globális tényezőinek, nagyszámú és egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó elemeiből felépülő rendszerét jelentette. Az ökoszisztémában, az önálló lények közvetlenül a rendszer egészének hatása alá kerültek, és minden mindennel összefüggővé vált. A 21. századba átlépve lényegében ugyanez következett be az ember világában. A szuverén államok, a nemzetközi pénzügyi rendszer, a globális ellátási lánc által összekapcsolt vállalatok, a demográfiai és migrációs folyamatok, a természeti környezet, és a globális hálózatokká kapcsolódó technológiai rendszerekből egy olyan szuperrendszer formálódott, amelyet legpontosabban, az ökoszisztéma fogalmával lehet leírni. (Muegg, S. 2013. Platforms, Communities, and Business Ecosystems)
Az ökoszisztéma kezdetben azzal a reménnyel bíztatott, hogy ha részei összeilleszkedtek, és nincs külső zavaró hatás, akkor képes önmaga kiigazítani az időről időre megbomló egyensúlyt. Ezt a tulajdonságot terjesztette ki az egész bolygóra, Lovelock, J. és Margulis L. népszerű Gaia-hipotézise. Ám az ember olyan gazdasági, környezeti, politikai stb. zavarokat idézett elő, amelyek „kisiklatták” a Gaia-hipotézist. A globális ökoszisztéma, ahelyett, hogy lenyugodna, a növekvő zavarokkal kísért folyamatos átalakulás állapotában van. Egy sor területen a folyamatok un. billenési pont felé közelednek – a környezet és a gazdaság esetén már is átlépték azt a küszöbértéket – amelyen túl a rendszerek minősége alapvetően módosul. Erre a helyzetre a kormányzás kialakult intézményei – beleértve irányítóikat, a politikusokat és a vállalatvezetőket – láthatóan nem készültek fel. Emiatt, nem csupán egyes eszközeinket fenyegetik a „természetes balesetek”, hanem – mint azt az Apokalipszis-víziók jelzik – egész világunk a rendszerválság állapotába érkezett.
Azok számára, akik néhány hónapja még nehezen tudták elképzelni, mit is jelenthet a rendszerválság, a koronavírus világjárvány kínál erre szemléletes példát. Világosan megmutatta, hogy milyen könnyen széteshet életünk megszokott kerete, milyen szorosan kapcsolódnak hétköznapjainkhoz a világ távoli pontjain élők, milyen sok szálon befolyásolja a népesség egészségügyi állapota egy ország, sőt a világgazdaság helyzetét, a késedelmes vagy éppen a túlzó reagálás miként növeli a zavarokat, és ezek miként vezetnek társadalmi és gazdasági válságra. A koronavírus járvány azonban nem csupán a társadalmak sebezhetőségét tárta elénk, a szuverenitás korlátjaira is rávilágított. Erre utalt egy hír, amelyre a járvánnyal kapcsolatos információözönben csak kevesen figyeltek fel. A szakértők, az egészségügyi világszervezet (WHO) figyelmébe ajánlották az IMF gyakorlatát. A globális pénzügyek „gazdája” egyeztetett struktúrájú és megbízható pénzügyi adatok közreadását várja el a szuverén kormányoktól, és stressz-tesztnek veti alá a „szuverén” bankokat, megbizonyosodni „válság-állóságukról”.
A koronavírus járvány egyik – váratlan (?) – tapasztalata: a kormányok gyakran késve és hiányosan adnak közre információkat, ami nem teszi lehetővé a valós helyzet, még kevésbé a veszélyek felbecsülését. Ezért a szuverén országoknak elő kell írni, hogy járványügyi helyzetük alakulásáról a WHO által követelt szerkezetű és mélységű adatokat hozzanak nyilvánosságra. Ezen túlmenően, a WHO, az államok egészségügyi és járványügyi rendszereit a jövőben stressz-tesztnek veti alá megállapítandó, kellően ellenállók-e egy globális járvány feltételei között és előírhatja átalakítás halaszthatatlan lépésit. A koronavírus járvány egyben tesztelhetővé tette azt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakat a globális rendszer részei közzé. A tapasztalatok azt mutatják: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat – a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy – tanulva az üzleti szervezetek tapasztalatából – a kirobbanó krízisek tovább-terjedését beépített ütközőkkel és biztonsági tartalékokkal lassítsák.
A világgazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy életterük ökoszisztémává vált. Ebben az új helyzetben nem a siker feltétele, hanem pusztán a túlélést is szolgálja a korábbi logikától elütő viselkedés elsajátítása. A válságkorszak káoszában a kiszámíthatatlanság az alapértelmezett helyzet. Ezért a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeket a múlt „normális” korszakában hatékonyságot csökkentőknek tekintettek. (Reeves, M. et al. 2016. The biology of corporate survival. HBR.) A szerzők meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból.
A társadalmak most ébredtek rá, ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. A válság kezelésével küszködve fel kell készülniük a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Mindenekelőtt, képessé kell váljanak minimálisra csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért biztonsági tartalékokat kell képezni, lassítókat kell beépíteni a rendszerbe, meg kell őrizni a lokális adaptivitást. Másrészt, legalább ilyen fontos befektetni – éppen, mint az üzleti stratégia javasolja – a bizalom és együttműködési készség megtartásába. Ebben a tekintetben azonban – mint az eddig lezajlott események is mutatják – számottevően eltérően reagálnak a demokratikus intézmények vezérelte, illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak.
A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magasszintű bizalmára támaszkodnak, és a természetesnek veszik együttműködésüket és szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: A. Merkel TV interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat, a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják. A populisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességét. A populisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövidtávú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat és ezzel képtelenné teszi a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus járvány egyik mellékes, de fontos tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai, ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, és még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején a populizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a „természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket.
A globális koronavírus járvány bebizonyította: ilyen helyzetekben a túlélést csak a megszokottól elütő viselkedés teszi lehetővé. A legfontosabb szabályt, P. Ashdown – az angol liberálisok egykori vezetője – így fogalmazta meg: globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. Miközben az elmúlt időben nőtt a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia csábítása, a kutatások egyértelműen igazolták: globális válság idején, ha az államok egyéni megoldásokat keresnek a közös problémára, az szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et.al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.) A másik fontos szabály: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) szabályát kell követniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts” elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok. Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan – fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő.
Úgy vélem, a koronavírus járvány inkább egy stressz-teszt globális világunk számára. A stressz-teszt egy beteg, egy repülő vagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A válságkorszak előttünk álló évtizedekben, a világ stressz tesztek sorozatát lesz kénytelen elviselni. Az emberiség, rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressz-tesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére, és alkalmazkodni képes polgárokra lenne szüksége. A koronavírus járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatásra és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsesség és belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.