(One Europe or None? Monism, Involution and Relations with Russia)
Eredetileg megjelent: Europe-Asia Studies 2018, 70(10): 1656-1667
A szerzőről
Richard Sakwa a University of Kent professzora. Fő kutatási területe, publikációi témái a szovjet, orosz és kelet-európai kommunista és posztkommunista politika. Sakwa tagja a Valdaj Klubnak, a moszkvai Jog- és Közpolitika Intézet tanácsadó testületének, a brit Nemzetközi Kapcsolatok Királyi Intézet Oroszország és Eurázsia programjának, valamint a szintén brit Társadalomtudományi Akadémiának.
Richard Sakwa „Egységes Európa vagy nincs Európa? Monizmus, involúció és kapcsolat Oroszországgal” című cikke 2018 decemberében jelent meg. Célja, hogy értelmezze az Oroszország és Európai Unió között kialakult krízishelyzetet. A szerző több összekapcsolódó folyamatot azonosít, amelyek hatással vannak a válságra.A cikk sorra veszi, mi vezetett odáig, hogy Európa újra megosztottá váljon, és hogyan veszett el az egyedi történelmi lehetőség, hogy Európa nemzetközi kapcsolatai átalakuljanak, és véget érjen a hidegháború. Sakwa megjegyzi, hogy a történelmi helyzet megint rendkívül képlékennyé vált sok tényező együttes befolyásának köszönhetően (ilyen például Donald J. Trump 2016-os elnökké választása), amely miatt az európai vezetők előtérbe helyezik Európa „stratégiai önrendelkezését” az EU globális stratégiájában. Sakwa szerint a jól megszokott „atlanti szolidaritás” mostanra a végéhez ért, ami Európa számára új lehetőséget teremt az intézményi fejlődésre és az eszmei innovációra – viszont néhány probléma is újra előtérbe kerül.
Monizmus és bővülés
A monizmus szerint a politika és a történelem egy irányba haladhat, sodródhat. 2014-re világossá vált, hogy Oroszországnak nincs lehetősége beilleszkedni a meglévő euro-atlanti biztonsági rendszerbe (Oroszország túl nagy, túl független, túl büszke és túl erős ahhoz, hogy egy kibővített történelmi Nyugat részévé váljon). Az ország egy pluralizáltabb európaizálódást választott. Az EU-hoz és a NATO-hoz sem csatlakozhatott gazdasági és politikai állapota miatt – itt jön képbe a monizmus, vagyis, hogy csak egy irányba indulhatott el a politikai modernizmus útján: ha nem csatlakozhat a Nyugathoz, a Nyugatot kell újradefiniálnia. Emiatt a szerző szerint a második hidegháború sokkal veszélyesebb lehet, mint az első: most nem két, történelemben gyökerező koncepció (a kapitalista demokrácia és a forradalmi szocializmus) szegül egymásnak – az interakcióknak nincs szerkezete, nincs közös valóság-észlelés, és nincs szokásos gyakorlat a konfliktus szabályozására.
Az európai monizmus négy fő folyamat eredménye. Az első, hogy a hidegháború befejeződése lehetővé tette az orosz oldalnak a közös győzelem feltételezését. A második, hogy az 1975. augusztusi Helsinki Záróokmány az emberi jogokat helyezte az európai nemzetközi politika középpontjába. A harmadik, hogy Európa elmulasztotta az önálló politikai szereplővé válás lehetőségét. A negyedik pedig, hogy az atlanti rendszer monizmusa különböző formákat vesz fel. A szerző szerint az előzőek miatt Oroszország azt gondolhatja, hogy ő az „igazi Európa bajnoka”, míg a „hamis Európa” be van zárva az eredeti atlanti struktúrába.
Involúció és státusz
A második hidegháború alapvető oka tehát Sakwa szerint az, hogy nem sikerült kialakítani egy egységes kontinentális víziót, intézményi és eszmei keretrendszert Európának. Az integráció két különböző logikája ütközött össze: a technokratikus bővülés és az intézményi átalakulás. Az integrációnak nincs egységes, közös módja, emiatt az EU meggátolja saját fejlődését, és hogy minél előbb a globális politika meghatározó szereplőjévé váljon. Ezt jelenti az involúció (az evolúció ellentéte), mely az EU esetében kettős folyamat. Az 1990-es években jelentős fejlődés ment végbe, viszont hiányoztak a közös, kontinentális politika alapelvei, nem jött létre egy európai „szuperállam”. A közös biztonsági politika ellenére a közbiztonság és védelem önálló nemzeti prioritás maradt, ellenállva ezáltal a közös EU kompetenciák bővítésének.
Végső megállapítások
A hidegháború negatív következményei, vagyis a hatalomváltás elismerése és a változatlan európai politika a konfliktusok megújulását eredményezte. Oroszország esetében az 1990-es évek normatív törekvései megegyeztek az atlanti rendszerével, ám hatalmi ambíciói, státusza és biztonsági megfontolásai nem. Ez egy olyan szakadék képződését jelentette, amely a Putyin-években még inkább megnövekedett. Európa ismét megosztott, ráadásul egy új „vasfüggöny” van kialakulóban a Balti-tengeri Narva és az Azovi-tengeri Mariupol között. A megosztott Európát az a veszély fenyegeti, hogy teljesen kimarad a nemzetközi politikából. Európa, mint politikai egység elvesztette önálló szubjektivitását, emiatt ismét a hagyományos nagyhatalmak dominálnak a nemzetközi rendszerben.
Sakwa szerint egy bővülő Európa monisztikus víziója, habár felgyorsította az első hidegháború végét, kiprovokált egy másodikat. A marginalizációtól való félelem ösztönözte a „stratégiai autonómia” gondolatát az EU 2016-os globális stratégiájában. Trump 2016-os novemberi megválasztása, az EU iránti nyílt ellenségessége, valamint a NATO „elavulttá” nyilvánítása lezárta az intézményi és eszmei involúció periódusát, új kaput nyitva és új impulzust adva az EU-nak. A szerző szerint a mai helyzet új lehetőséget teremt egy „egységes Európa” megteremtésére és megjelenésére a politikai közösségben.
Czigony Claudia