Egy közgazdász újévi fogadalma
szerző: Szabó Dorottya
2020 szilveszter éjjele több szempontból is más volt számunkra, mint a huszonpár azt megelőző. A boldog békeidők iránti nosztalgikus vágy hozott össze minket a közgazdászhallgató barátaimmal, gondolván, ha aznap este úgy teszünk, mintha minden rendben volna, akkor másnap, az új esztendőben rendben is lesz. Na jó, talán a helyzet korántsem olyan tragikus, hogy indokolt volna csupán emlékként gondolni a békeidőkre, mindenesetre 2020 különleges, meghatározó év volt, és ellentmondást nem tűrően világított rá arra, hogy nincs minden rendben.
Az embert már egészen kicsi korában megtanítják arra, hogy az év utolsó napján ambiciózus, vagy legalábbis annak tűnő fogadalmakat – ha nem is kell, de – illik tennie. Jólnevelt gyerekként én is szerettem halmozni a saját magamnak tett, az új évre vonatkozó ígéreteket, hogy aztán a bennem rejlő pártatlan szemlélő – Adam Smith nyomán – később ellentmondást nem tűrő erkölcsi ítéletek hozzon meg, ha nem sikerült megugranom a lécet, amit saját magam emeltem olyan magasra, hogy jóformán elkerülhetetlenné váljon a kudarc. Ilyenkor a pártatlan szemlélő – miként a bölcs anyukák, akik azzal fenyegetik gyermeküket, hogy amennyiben elesnek a biciklivel, miközben a kormányt elengedve manővereznek, „még jól meg is verik” őket – a kudarcélményre ráerősítve vont kíméletlenül felelősségre. Ezekben az esetekben furcsa örömömet leltem abban, hogy megrázzam magam, aztán pedig pontosan ugyanoda helyezzem vissza a lécet, ahonnan levertem, mintha az ígéreteim iránti hűségemet bizonyíthatnám azzal, hogy egy következő kudarc lehetőségét is vállalom. Jobban mondva azzal, hogy az összes kudarcot vállalom, ami a sikerig vezet.
2020-ban sokáig vártam az újévi fogadalmammal. Vártam, vagy inkább halogattam, de az is lehet, hogy valójában menekültem előle, mert szembenézni a kötelességeinkkel sok esetben ijesztőnek hathat. Csupán éjfél előtt 1-2 órával érkezett meg abban a formájában, amiben a magaménak érezhettem, ami elég bizalmat keltett bennem ahhoz, hogy idén is vállaljam a kudarc kockázatát.
A barátaimmal éppen az élet általunk legfontosabbnak vélt dolgairól beszélgetve építettünk várat az egymást követő mondatainkból, amikor Szabó Lőrinc szavai színre léptek, és jól megérdemelt, kitűntetett helyet követeltek maguknak a párbeszédünkben. Az én képzeletemben aznap éjjel a Semmiért Egészen című vers bástyaként egészítette ki azt a gondolathalmot, amit a 2020-as év eseményeinek hatására kissé csüggedten, el-elhaló, de végtére is fiatalos lendülettel hordtunk össze az elmúlt év margójára.
Szabó Lőrinc a szélsőségek harcának korában élt és alkotott, legfontosabb versei a két világháború között születtek meg. A Semmiért Egészen című vers az 1932-ben megjelent Te meg a világ kötet zseniális darabjainak egyike, a kötetet pedig sokan a 20. századi magyar líra egyik csúcsteljesítményeként tartják számon. Mindenféle irodalomtudományi műveltség híján nyilatkozhatok csak a kötetről: az én szememben ezek a versek – többek között Az Egy álmai, az Egyetlenegy vagy, de még az ellentétek legszebb keleti balladáinak szerzőjét, a Lao-cét megszólító Tao Te King is – mind a költő az egy és abszolút Igazságosság létezésébe vetett hitének kifejeződései, s ezen meggyőződésének talán legszebb közvetítője a Semmiért Egészen.
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
(Szabó Lőrinc)
Az Igazságosság a mindenkori hatalom alkotta törvény felett áll (ha nem áll elő az a kívánatos helyzet, hogy a kettő egybeesik). Az Igazságosság nem adja meg magát a szélsőségeknek, amelyek kisajátítják, és magukénak mondják. Az Igazságosság nem tűr alkut, nem köt szövetséget az igazság álarcát magára öltő dogmatikus ideológiákkal. Az Igazságosság érvényesítése emberi küldetésünk teljesítését követeli meg tőlünk, azt, hogy sorsának alkatrészei legyünk. Az Igazságossággal szembeni alázat és áldozat örömforrás és a szabadság feltétele, mely egy olyan világ ellentéte, amit akkor látni lehetett. Európában radikális erők feszítették szét a küzdőteret, Amerikában pedig soha nem látott tömeges munkanélküliség ütötte fel a fejét a nagy gazdasági világválság következtében.
Szabó Lőrinc másik verse, A Dsuang Dszi álma is erre a helyzetre utal. A vers a Különbéke verskötetében jelent meg 1936-ban, ugyanabban az évben, amikor a Hitler vezette náci Németország remilitarizálta a Rajna-vidéket, és ugyanabban az évben, amikor John Maynard Keynes The General Theory of Employment Interest and Money című műve napvilágot látott. Az Igazság és Igazságosság megteremtése nem feladatunk, mivel egy ilyen esetben ugyanabba a hibába esnénk, melybe a 20. század szélsőséges ideológusai estek: megteremtették és – ahogy Dsuang Dzsi és álombeli lepkéje – hitték a maguk igazát. Az Igazságnak kiismerhetőnek kell lennie ahhoz, hogy érvényesíteni tudjuk, máskülönben céltalan cselekvéseink önzések titkos párbajává lesznek, ami pedig nem (feltétlenül) az Igazságosságot szolgálja. Ugyanebben a kötetben a költő lírai énje így fogalmaz: „de valamit a sors, úgy látszik, // akart velem: // megmutatott mindent, de lassan, // türelmesen: // különbékét ezért kötöttem // a semmivel.” Itt emlékezzünk arra, hogy az Igazságosság 1932-ben a semmiért cserébe követeli az ember teljes odaadását. Szabó Lőrinc 1936-os kötetében tehát az Igazság igenis kiismerhető az ember által, azonban az adott körülmények között kimondhatatlan, s ezért ismeretének birtokában a semmivel kellett megbékélnie.
A „két önzés titkos párbajáról” eszünkbe juthat a láthatatlan kéz problémája, az önérdekek többé-kevésbé vak összhangja, ami valamiféle társadalmi optimumba tereli a gazdaságot. Ha elég lelkiismeretes közgazdászok vagyunk, megérthetjük Szabó Lőrinc azon üzenetét, hogy a piaci mechanizmusok működését mindenkor az Igazságosság akaratának megfelelően kell szabályoznunk, amely Igazságosság kiismerhető. John Maynard Keynes The General Theory of Employment Interest and Money című művének megjelenésének egybeesése a Különbéké-vel talán nem véletlen. Mintha Keynes – nem lebecsülve a közgazdaságtudomány területén elért eredményeinek jelentőségét – morálfilozófusként elszenvedett kudarcának eredményeként kénytelen lett volna maga is különbékét kötni egy, az Igazságosság kimondására még alkalmatlan korban, hogy aztán a 20. század második felében teret nyerő neoliberalizmus közgazdászai csupán felebarátai legyenek az Igazságosságnak, s a piac törvényeire hivatkozva védjék meg magukat az Igazságosságnak való alávetettségtől.
Ha elég jó közgazdászok vagyunk, belátjuk, hogy a 2021-es újévi fogadalmunknak különlegesnek, meghatározónak kell lennie: eljött az idő, hogy kiismerjük és beszéljünk az Igazságosságról, hogy elődjeink – többek közt Keynes – kudarcából felállva szembenézzünk kötelességeinkkel, és végre megugorjuk a lécet, amit néhány közgazdász oly sokszor levert már, ezzel bizonyítva az Igazságosság iránti hűségünket.