Zbigniew Brzezinski–Brent Scowcroft: Amerika és a világ (Antall József Tudásközpont, Budapest, 2019.)
szerző: Fülöp Lili
Bevezetés
Az amerikai elnökök a XXI. században:
George W. Bush 2001-2009
Barack Obama 2009- 2017
Donald Trump 2017-2021
Az “Amerika és a világ” című könyv egy interjú sorozat, ami 2008-ban készült, és két korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó, Brent Scowcroft (Geoge H. W. Bush időszakában töltötte be ezt a tisztséget másodszor) és Zbigniew Brzezinski (Carter elnök alatt szolgált nemzetbiztonsági főtanácsadóként) beszélgetnek az Egyesült Államok előtt álló problémákról. A leendő elnök: Obama, de George W. Bush, a leköszönő elnök is érintett. A könyvet 2019-ben jelentette meg az Antall József Tudásközpont. A könyv megértéséhez segít, ha figyelembe vesszük, hogy Z. Brzezinski a régi dicsőség árnyékában fogalmazza meg véleményét, illetve, hogy Brzezinski külpolitikai kérdésekben mindig Henry Kissingerével ellentétes álláspontot foglalt el. Kissinger ma is aktív politikus, aki Nelson Rockefeller tanácsadója volt 1960/1964/1968 között, majd nemzetbiztonsági főtanácsadó, később külügyminiszter (1973-1977 ), az USA külpolitikájának aktív formálója, tehát nemcsak teoretikus. A másik könyv, ami segít elhelyezni az amerikai külpolitika gondolkodást ezért Kissinger: Fehér házi éveim című munkája, (Kissinger: Fehér házi éveim, Antall József Tudásközpont, 2019) a két könyv együtt ad választ a kérdésekre.
Az „Amerika és a világ” című könyv interjúsorozatát David Ignatius, a Washington Post szemleírója vezette, az interjúk során a leendő elnök, Obama lehetséges – és az írók szerint szükséges – tetteit és stratégiáját alapul véve elemezték az Egyesült Államokat érintő aktuális problémákat és konfliktushelyzeteket, valamint az USA kapcsolatát a világ különböző országaival és területeivel. A könyv a közel-keleti problémákkal kezdődik, majd az USA-Kína kapcsolattal folytatódik, végül pedig taglalja az amerikaiak viszonyát és érdekeit Oroszországgal, valamint Európával. A kötet szélesíti az ismereteket a külpolitika akkori állásáról, valamint a neves szerzők szakmai véleményéről, illetve jó alapot ad az amerikai külpolitikai gondolkodás megértéséhez.
A könyv első fejezetében a szerzők azt taglalják, hogy az elkövetkezendő elnöknek milyen problémákkal kell szembenéznie, illetve mik voltak azok a korábbi döntések, melyek kialakították a helyzetet. Zbigniew Brzezinski szerint három alapvető nagy változás megy majd vége a 21. században: a politikai ébredés, ahol az emberek aktivizálódnak politikailag; Távol-Kelet erőteljesebb erőteljesebb bekapcsolódása a globalizációba; valamint a közös globális problémák, melyek nagyobb hangsúlyt kapnak világszinten (például a klímaváltozás, a szegénység vagy az igazságtalanság kérdése). Ezek a problémák egy hosszabb folyamat részei, azonban Brzezinski szerint eddig azért nem foglalkoztunk velük, mert az amerikai nép elvesztette az önbizalmát. Az az önbizalom, mellyel a hidegháborút is meg tudták vívni, eltűnt, és kialakult a félelem kultúrája – ami szoros összefüggésben áll szeptember 11-gyel. Brent Scowcroft erre válaszul fogalmazott úgy, hogy a hidegháborúban egy nagy problémára koncentrálódott minden figyelem, minden kapcsolatban állt vele, azonban a mai világban nincs egy nagy cél, ellenség. Sok-sok apró probléma van jelen, melyekre nem lehet minden esetben azonos választ adni. Szükség van egy más típusú gondolkodásra, a világrend fogalmának újraértelmezésére. A hidegháború végével a világrend is megváltozott, lezárva az első világháborúval megkezdődött folyamatokat, melyben a nagy birodalmak összeomlottak: először az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom, majd a hidegháború végére a Szovjetunió.
A hidegháború alatt és után az Egyesült Államok sok sikert ért el, megnyerte az első Öbölháborút, a Szovjetunió megszűnt, és a Római Birodalom után elsőként egyedüli szuperhatalomként voltak jelen a világon. Ez a pozíció azonban mind Brzezinski, mind pedig Scowcroft szerint időnként, bizonyos politikai csoportok részéről túlzott arroganciához, önelégültséghez vezetett, ahhoz az illúzióhoz, hogy a nemzetközi rendszer játékszabályait ők irányítják. Ez nem volt jellemző az Egyesült Államok külpolitikájának az egészére, de tagadhatatlanul jelen volt. Ezeknek a rossz nézeteknek táptalaja volt a két óceán védelme, és az az érzet, hogy e védelem mögött elszigetelődve lehet a döntést meghozni abban a tekintetben, hogy részt akarnak-e venni egy konfliktusban, vagy nem. Ismét hangsúlyozni kell, hogy ez a szemlélet valódi szerepet nem kapott a döntéshozatalban, hiszen a világrend iránti felelősségérzetet soha nem nélkülözte az amerikai külpolitika, de kétségtelen, hogy az a tény, hogy a háborúikat külföldön vívták, sosem amerikai földön lehetőséget adott egy másfajta szemléletnek. Ennek a nézőpontnak, illetve az azt támogatóknak jelentett törést 2001. szeptember 11-e. Az ezt követő válaszreakciók tükrözték az arroganciát és a tapasztalatlanságot ezen csoport részéről, de semmi esetre sem azonosítható ez a döntéshozás egészével .
A szeptember 11. után szinte fel sem ébredve a sokkból dönteni kellett, mégpedig minél hamarabb. Bár a NATO egyértelműen megszavazta az ötödik cikkely érvénybe léptetését, az Egyesült Államok nem kért a segítségből – és nem is volt rá szükségük kezdetekben. Megvolt a hatalmuk és a katonai erejük egy válaszcsapásra, amit meg is tettek – bevonultak Irakba, megdöntötték a tálib rendszert, megbénították az al-Kaidát, azonban kivonulási tervük akkor nem volt. Brzezinski a háborúehelyett a helyzet nemzetközi elítélését, valamint az arab-izraeli konfliktus megoldását javasolta volna, megoldva ezzel a közel-keleti Amerika-ellenesség legfőbb gócpontját. Mindkét szerző felszólalt az iraki háború ellen annak megkezdése előtt. Egy olyan területre lépett be ezzel az USA, melynek zavaros a történelme és az országok viszonya. Mindezt kivonulási stratégia nélkül tették, ami a 2008-as problémákat alapozta meg. A recenzens ehhez hozzáteheti, hogy több mint tíz évvel később már jobban megítélhető a helyzet, és érzékelhető a kibontakozás. A Szabadság-agenda, ahogy annak részleteit Condoleezza Rice Washingtoni emlékeim (Antall József Tudásközpont, 2016) című könyvéből meg lehet ismerni a célját elérte, elindult egy felszabadulási folyamat a térségben. Bár Brzezinski és Scowcroft úgy látták,l hogy az USA nem mérte fel annak a pénzügyi és katonai kockázatát, amit az jelentett, hogy az USA egyedül kezdte meg ezt a harcot, nem kért a segítségből, de a mából visszatekintve látható, hogy ez sikeres stratégia volt. A felállított stratégia az lett, hogy a diktatúrákat megdöntik, kétségtelenül egy időleges destabilitást okozva, de ezzel elérve a későbbi stabilitást, eltávolítva a korábbi rezsimeket, mellyel megteremtik az alapot a demokráciának. Brzezinski így fogalmazta meg a probléma alapját: „[…] egyedül maradva a színen, elsősorban az erőre támaszkodva próbálunk egy olyan struktúrát létrehozni, amit erőszakkal lehetetlen” [Zbigniew & Scowcroft, 2019:34]. Ehhez hozzáteszi azt az érvet is, hogy a térség a brit uralom után felszabadulva az amerikaiakat csak egy újabb megszálló hatalomnak tekintené, nem pedig felszabadítóknak. Ez utóbbi érv azonban a csapatkivonással talaját vesztette.
Az új rendszer bonyolultabb, figyelembe kell venni a globalizációt, és annak hatásait, és az ehhez igazodó politikai és gazdaságpolitikai vezetési stílust. A nemzetek közötti határok elmosódnak, a technológia, az egészségügy, a környezet változásai pedig a nemzetközi összefogást és a közös munkát igénylik. Olyan nemzetközi intézményekre van szükség egy ilyen korban, amik alkalmazkodni tudnak a jelen helyzethez és az aktuális problémákhoz. A jelenlegi intézményrendszer elavult – állítják a szerzők 2008-ban -, leginkább a második világháborús, valamint hidegháborús politikai jegyeket visel magán, azonban az új realitások komplexebb menedzselést igényelnek. Bár egy folyamatosan változó világban szükség van dinamikusságra, de elengedhetetlen egy állandó, biztos pont, hogy ne fulladjon káoszba a sok különálló szervezet tevékenysége, legyen egy olyan erő, ami sorba rendezi és a megfelelő módon irányítja a különböző teendőket.
Mi a dolga tehát az amerikai vezetésnek?
Az amerikai vezetés Brzezinski és Scowcroft szerint is elengedhetetlen. Ez egyre inkább útmutatást takar egy olyan vezetéstől, amely átlátja a század új problémáit, és megfelelően tud reagálni a problémákra. Ehhez szükség van egy szélesebb látókörre a döntéshozás legalsóbb szintjeitől a vezetésig, hogy tisztában legyenek körülményekkel, és megfelelő döntéseket tudjanak hozni. Amerika helyett a világra kell fordítani a szemüket, nem csupán vészhelyzetekben, hanem a mindennapokban is, megismerve az új kihívásokat pedig képesek lesznek megfelelően irányítani a világot.
Parazsat a tűzre – az USA és a Közel-Kelet
A folytatásban az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, stratégiáját tárgyalják, szót ejtenek az elkövetett hibákról, illetve a legjelentősebb kihívásokról a térségben. A szeptember 11-i támadások után az amerikai vezetés jelentős válaszcsapást akart adni, szétzúzni az al-Kaidát, valamint megmutatni a világnak (és főképp a terroristáknak), hogy mivel kell szembenéznie annak, aki megtámadja az amerikaiakat. 5 évvel a háború megkezdése után még mindig Irakban rostokol az amerikai hadsereg, azonban a következő elnök nagy valószínűséggel ki akar vonulni Irak területéről, végképp befejezve a véres háborút. A kérdés csak az, hogy ezt hogyan, és mennyi idő alatt teszi meg. Scowcroft szerint az USA nem vonulhat ki a közeljövőben Irakból, mivel a problémát ők idézték elő, nekik is kell tehát megoldani azt, nem hagyhatják cserben az ott élő embereket. Irak labilis, sem a vezetés, sem pedig az emberek nem tudnak közös nevezőre jutni – több viszály is van a térségben, vallási, etnikai jellegűek – így szerinte akkor lehet csak kivonulni, hogyha biztos és stabil országot tudnak elhagyni a csapatok. Brzezinski máshogy vélekedik, szerinte az amerikai jelenlét a probléma része, és az országot nem lehet helyreállítani, amíg amerikai katonák tartózkodnak ott. A 2008-as kampány során említett 60 nap alatti kivonulással azonban ő sem ért egyet – 16 hónap alatt azonban lenne idő elrendezni a helyzetet egy olyan szintig, ahol már nem lenne szükség az amerikai katonai jelenlétre. Scowcroft szerint nem része a problémának a katonáik jelenléte, és úgy gondolja, ha egyszer kivonulnak, akkor az a döntés végleges (nem lehet sem bázist, sem csapatokat ott hagyni, vagy konfliktus esetén visszavonulni, ahogy azt Brzezinski véli). Mindketten egyetértenek azonban abban, hogy hosszas tárgyalásokat kéne kezdeményezni mind Irakkal, mind pedig az őket körülvevő országokkal, és kialakítani egy stabil Irakot, hiszen az Egyesült Államoknak nem érdeke, hogy Irak szétessen.
A másik fontos kérdés a térségben Irán helyzete. Az irániak egy nagy, felemelkedő nemzetként látják magukat, és ezt leginkább az amerikai külpolitikának köszönhették a szerzők szerint, mivel eltávolította az ország ellenségeit, Irakot és Afganisztánt. Habár ellentétek vannak az USA és Irán között, Irán mindenképpen fontos állam, így érzelemmentesen kellene párbeszédet kezdeni az országgal, hogy ne szigeteljék el az országot, illetve, hogy javítsák a kapcsolataikat, amely mindkét fél előnyére válna. Az iráni tárgyalásokhoz azonban Bush elnök kikötötte, hogy Iránnak le kell állnia az urán dúsításával (amit azonban nem tiltott Atomsorompó-egyezmény, sem a nemzetközi szerződések). Brzezinski szerint az irániakkal kétféleképpen lehetne tárgyalni: vagy van kiindulópont, mégpedig az, hogy nem dúsíthatnak tovább, vagy nincsen semmiféle előfeltétel a tárgyalások megkezdéséhez. Míg előbbi esetben kell valamit cserébe nyújtani – mivel nem ütközik törvényekbe a dúsítás –, például szankciók és embargók feloldását, addig a második esetben mindkét fél kötelezettségek nélkül ül a tárgyalóasztalhoz, és vagy megegyezésre jutnak, vagy nem. Irán abból a szempontból jobb, mint Észak-Korea, mert azt állítja, hogy nem akar és nem is állít elő nukleáris fegyvereket, mivel a vallás tiltja. Erre válaszul Brzezinski szerint ki kellene dolgozni valamilyen nemzetközi ellenőrző programot, így nem kell nemet mondani az urán dúsítására, de mégis kapnának az amerikaiak egyfajta biztosítékot. Az iráni nukleáris fegyver azért is lenne veszélyes, mert akkor a többi közel-keleti ország is hozzá akarna jutni, például Szaúd-Arábia, Egyiptom vagy Törökország. A beszélgetés vezetője, Ignatius felvetette egy esetleges iráni puccs megszervezését, melynél kezükre játszanának az etnikai és vallási ellentétek, azonban ezt sem Brzezinski, sem Scowcroft nem tartja célravezetőnek – az Egyesült Államoknak nem érdeke Iránt is destabilizálni, hiszen fontos többek között az energiaellátás szempontjából is, inkább a liberalizálódás irányába kell elmozgatni őket. Noha Irán alapvetően forradalmi állam, nem hasonlítható például a XVIII. századi forradalmi Franciaországhoz, mivel terjeszkedése (például a Hamász és a Hezbollah támogatásán keresztül) nem terület- vagy hatalomszerzési vágy miatt van, hanem az arab-izraeli ellentét miatt. Ha a palesztin-izraeli konfliktust megoldanák, akkor valószínűleg az iráni befolyás is csökkenne a régióban. Irán abból a szempontból is különlegesnek mondható, hogy megérett egy kulturális forradalomra, elég érett már hozzá, hogy változások következzenek be a vezetésben, és még demokratikusabb országgá váljon, Törökország példájához hasonlóan. A recenzens ehhez ismét hozzáteheti, hogy tíz év alatt nagyon sok minden történt a térségben, bár a tárgyalások még még nem jutottak nyugvópontra. Az ebben az esetben is jól látható azonban, hogy az amerikai álláspont e tekintetben következetes: hogyan lehet beilleszteni Iránt egy harmonikus világrendbe.
A harmadik fejezetben a közel-keleti témakör taglalása folytatódik, elsőként az arab-izraeli konfliktust boncolgatva. Brzezinski a Camp David-i megállapodásnál (Egyiptom és Izrael között), Scowcroft pedig a madridi békénél működött közre (Jordánia és Izrael között), így mindketten igen nagy tudással és tapasztalattal rendelkeznek a témában. Mindketten egyetértenek a helyzet összetettségében és bonyolultságában – 2008-ban már több mint 60 éve létezett Izrael, s vele együtt a probléma; ha azonban az izraeli bevándorlástól számítjuk, akkor egy 100 évesnél is régebbi feszültségforrást találunk. Az évek alatt olyan mennyiségű érzelem, sérelem, indulat halmozódott fel, hogy a felek maguk nem képesek tisztán látni, illetve kezdeményezni, így a kérdést az Egyesült Államoknak kellene rendezni (újfent). Az USA azonban kizárólag abban az esetben tud megfelelően és hatékonyan közvetítő szerepet játszani, ha: (1) pártatlan marad, (2) passzivitás helyett aktívan vesz részt a folyamat kidolgozásában, illetve végrehajtásában is. A megfelelő békefolyamatnak tartalmaznia kell bizonyos paramétereket, melyektől nem térnek el, ezek mentén azonban természetesen lehet változtatásokat eszközölni. Brzezinski szerint a következő négy kulcsfontosságú dolgot kell meghatározni: a palesztinok nem mehetnek vissza Izraelbe, Jeruzsálemnek megosztottnak kell lennie, az 1967-es határokhoz kell visszamenni (igazításokkal egyes területeken), illetve a palesztin államnak demilitarizáltnak kell lennie. Habár az arab-izraeli konfliktus javarészt hullámvölgyekből áll, észlelni lehetett/lehet bizonyos változásokat mindkét fél részéről, és az ilyen „megingásoknál”, bizonyos fokú egyetértéseknél kell gyorsan cselekedni, valamint kihasználni a helyzetet a probléma megoldásának előremozdítása érdekében. Mindezek mellett pedig biztosítani kell Izrael szuverenitását is – erre Scowcroft javaslata a NATO erőinek bevonása a területre, mellyel mindkét félnek biztonságérzetet adhatnának. A sikeres békefolyamat azonban nemcsak egy hosszú évtizedek óta elnyúló gondot oldana meg, hanem a régiót magát is megváltoztathatná, jó irányba terelné el – hatással lenne nemcsak a két állam, hanem a tágabb értelembe vett Közel-Kelet hatalmi és politikai viszonyaira is. Az Amerika-ellenesség nagyrészt az arab-izraeli konfliktus kezelési módjából fakad, ezt azonban a béke megszüntetné, ahogyan a szélsőséges csoportok számát is lecsökkentené, hiszen a térség visszamaradottságát gyorsabban lehetne orvosolni, ha összefognának az országok egymással, az Egyesült Államokkal és Izraellel – egy elégedettebb, jóléti államban pedig mindig jóval kevesebb színtér marad a radikalizációnak. Az USA szerepe így megváltozhatna – vagy visszaváltozhatna – egy olyan erővé, amely stabilizáló funkcióban van jelen a térségben, állandó biztonságot nyújt, de nem avatkozik bele az országok belügyeibe
Fontos tapasztalat a térség kezelése során, hogy egyik pillanatról a másikra nem lehet demokráciát létrehozni (ahogy jó pár példa mutatta), inkább terelgetni kell a közel-keleti országokat, hogy a saját tempójukban, saját eszközeikkel tudják véghezvinni azt, amit akarnak. Az új elnöknek az arab-izraeli konfliktushelyzetben lehetősége nyílna előrelépni, ezt azonban az első 12-18 hónapban kell megtennie, utána ugyanis már jelentős haladást nem tud eszközölni. Scowcroft szerint a leglogikusabb a 2001-es javaslatokhoz való visszatérés, mivel azt a felek maguk szabták meg, ezek módosításával pedig élhető békefolyamatot lehetne létrehozni. Ha a béke megvalósulna, akkor a két állam között összefogás is lehetne, és Brzezinski szavaival élve „együttesen a Közel-Kelet Szingapúrjává válhatnának”.
A fejezet végén szó esik Pakisztán helyzetéről – az országban az ideiglenes stabilitást a hadsereg biztosította, azonban kiéleződött a helyzet, és a nukleáris fegyverek birtoklása miatt különösen veszélyes szituáció lépne fel egy esetleges polgárháború, vagy konfliktushelyzet kirobbanása esetén, ami Indiára és Afganisztánra is hatással lenne. A két szerző itt is a megfontoltságot emeli ki, illetve azt, hogy jobban kell tájékozódni a pakisztáni helyzettel, helyi viszonyokkal kapcsolatban.
Mit tegyen az új elnök a Közel-Kelet kapcsán?
Az új elnöknek, és a leendő amerikai vezetésnek a legfőbb feladata a megfelelő diplomácia alkalmazása a Közel-Keleten, és az aktuális nagy problémák mellett a folyamatosan, hosszú ideje jelenlevő konfliktusokra nagyobb figyelmet fordítani. Ha ezeket megoldanák, sokkal előrébb lépnének egy stabil, konfliktusmentes Közel-Kelet kialakításában, ahol nincs már szükség a hangsúlyos amerikai jelenlétre. Elsősorban tehát az arab-izraeli konfliktust kell előtérbe helyezni, mint a térség kapcsolatainak és történéseinek fő mozgatórugóját, csak a közel-keleti kultúra megértésével lehet helyes válaszokat adni a felmerülő helyzetekre.
A távolabbi Kelet víziói
A negyedik fejezetben a Távol-Kelet, illetve Kína kerül terítékre, hiszen a 21. század igen aktuális kérdése beillesztésük a nemzetközi folyamatokba – legyen szó akár gazdaságról, akár politikáról. Az első téma Kína kapcsolata az Egyesült Államokkal, valamint a világgal. Brzezinski és Scowcroft is optimista a témával kapcsolatban, a globális világrend ugyanis lehetőséget ad Kína beilleszkedésére, ők pedig minden eddiginél jobban élni kívánnak ezzel a lehetőséggel. Kínának szüksége van a nemzetközi piacra és struktúrára, és habár az USA versenytársaiként foghatók fel, mindkét ország érdeke a békés együttműködés. A Kínával való kommunikációnak azonban merőben különbözőnek kell lennie más országokéhoz képest. A kínaiak tisztában vannak a történelmükkel, kultúrájukkal, a vezetés tudatosan tanul és nagy tudással rendelkezik, ezért mindenképpen tisztelettel kell megszólítani őket mindezen tények ismeretében, egy békés együttélés megteremtésén kell dolgozni. Brzezinski az „egy Kína – többféle rendszer” elvet tartja élhetőnek a Távol-Keleten, azaz Kína egyre szorosabban kapcsolódik például Tajvanhoz vagy Tibethez, azonban nincsenek befolyással az ottani rendszerekre vagy vallásokra. Fontos az amerikai érdekek védelme szempontjából, hogy a Távol-Kelet policentrikus maradjon, ne egy egységes Kína uraljon mindent. A kínai demokrácia nem egy futurisztikus vízió, azonban azt is világosan be kell látni, hogy nem egy gyors folyamat – az Egyesült Államoknak pedig nem szabad beleavatkoznia a gyorsítás érdekében. A békés demokráciához egy olyan társadalmi érettségre van szükség, amit mesterségesen nem lehet előállítani, idő kell ahhoz, hogy beérjen. A távol-keleti régióban Kína mellett Japán is fontos szereplő, és mindkét szerző egyetért abban, hogy a két kapcsolat kezelésében az egyensúly a legfontosabb tényező; nem kell választani közülük hangsúlyosabbat, hanem gesztusokat kell tenni mindkét félnek. A két ország egymás közötti versengése átgondolt és óvatos, így nem nehéz fenntartani az egyenlőséget.
Megemlítik még Indiát is, mint feltörekvő nukleáris hatalmat, és az Egyesült Államok lehetséges partnerét. A szerzők azonban nem értenek egyet azzal, hogy Indiát be kellene vonni az Atomsorompó-egyezmény alá – bár India fontos a feltörekvő országok között, nem kell ezzel sem Kínát, sem pedig Pakisztánt magukra haragítani, ugyanis ellenlépésekre lehet számítani ezesetben a felektől (ahogy Pakisztánban ez meg is történt). Annak ellenére, hogy India a technológiában egyre gyorsabban fejlődik, az ott levő demokrácia törékeny, a társadalomban pedig jelentős problémák vannak akár a struktúrát, etnikumot alapul véve, akár a szegénységet vagy az analfabetizmust.
Hogyan kezelje az új elnök a Távol-Keletet, és az ezzel kapcsolatban felmerülő kérdéseket?
Elsődleges feladatnak talán az oktatást lehetne kiemelni az amerikai társadalomban, hogy tisztában legyen a világban történő folyamatokkal, eseményekkel. Az amerikaiak többsége nincs tisztában az ázsiai befolyással az Államokban, a kölcsönökről, melyeket Kína adott. Ezután lehetne ösztönözni a technológiai felzárkózást, melyben több ázsiai országot lehet példának és egyben versenytársnak is tekinteni, hogy a szolgáltatásokat nyújtó országból technológiai hatalommá nője ki magát az USA. Mindezen versengés közben azonban a rugalmasságot és alkalmazkodókészséget is ki kell emelni, mint ami segíti a stabilitást a világban.