szerző: Vertetics Ádám
„Michel Houellebecq új regényének főhőse és elbeszélője, a súlyosan depressziós, középkorú agronómus, Florent-Claude Labrouste egy olyan gyógyszeren él, amely átsegíti ugyan a mindennapokon, viszont megszünteti a libidóját. A nyugati világ hanyatlásán merengő, elveszett szerelmént kereső, saját életéből is menekülő férfi Normandiába költözik, ahol tanúja lesz a helyi tejtermelők elkeseredett és kilátástalan küzdelmének. A francai irodalom fenegyereke ezúttal az Európai Uniót és a globális világgazdaságot veszi célkeresztbe, mely Labrouste szerint megfojtja a francia mezőgazdaságot. Houellebecq nem először bizonyult prófétának: a regény csúcspontján a normandiai gazdák fegyveres összetűzésbe keverednek a rendőrséggel. A Szerotonin úgy beszél egy jóság és szolidaritás nélküli világról, amelyben az egyén már képtelen alkalmazkodni a változásokhoz, hogy közben műve a lelkiismeret-furdalás és a megbánás katartikus regénye is lesz.” (Magvető, 2019, fülszöveg)
Houellebecq a francia irodalom fenegyereke (sok jelzőt lehetne rá aggatni, de egyelőre maradhatunk a fülszöveg által meghatározottnál), könyvei általában nyersek, néha obszcének, de feltétlenül kritikusak a mai nyugati társadalmi berendezkedéssel. Főhősei visszatérő jelleggel 40-50 év körüli, jó anyagi körülmények között működő totálisan kiégett férfiak. A megoldás általában a szex, annak is általában egyre perverzebb és perverzebb irányba eljutó változatai. Szóval egyértelműen nem az a szerző, akinek köteteit a francia polgári szalonokban kitüntetett helyre helyeznek a könyvespolcon. (De abban biztos vagyok, hogy sok helyen viszont ott hever az éjjeliszekrény vagy az íróasztal fiókjában.) Bár ezzel a kevésbé obszcén iránnyal is megpróbálkozott az iszlám lehetséges Franciaországi hatalomátvételét vízionáló Behódolás című kötetében, de utána inkább visszatért a megszokottakhoz.
Én szeretem a stílusát, azt a pikírtséget, ahogy a korabeli nyugati társadalmat szemléli. Európa (és ezen belül történelmileg főképp Franciaország) esetében a mezőgazdaság, a termeléshez kapcsolódó életmód évszázados múltra visszatekintően alapvetően határozza meg széles tömegek identitását, miközben a világkereskedelem liberalizálásával párhuzamosan ez a terület is a kíméletlen verseny terepe lett. Nem véletlen, hogy az Uniós költségvetés egyik legjelentősebb szelete a Közös Agrárpolitika, amely a fent jelzett két szempont között feszítő ellentmondással történő szembenézést próbálja minél inkább elodázni, egyre kevesebb sikerrel. A szerző eredeti szakmáját tekintve agronómus, így nagy várakozással tekintettem a könyv elébe a fülszövegben olvasott lelkendező szavakat olvasva.
Aztán lehet, hogy a lelkendező szavak által kiváltott túlzott elvárásoknak köszönhetően, de kegyetlen gyorsan csalódást okozott a könyv. Ettől még végig olvastam, mert a szerző stílusát nagyon kedvelem, és hiába múlta alá a mondanivaló a fülszöveg által sejtetetteket sokszorosan, a leírt mondatok még így is vitték tovább az ember figyelmét.
A szerző ezúttal eléggé zavarosan ír, egyes szám első személyben és egyben visszaemlékezve, múltbeli események összevisszaságát megragadva. Emiatt a történet nagyon ugrál és kaotikus. A szerző korábbi könyveiben ezek az ugrások a végére mindig összeálltak egy nagy egésszé és csak látszólag voltak kuszák, itt viszont ez nem történik meg. A könyv végére már azt éreztem, hogy nem is tudja mit akar valójában, csak volt a fejében néhány jelenet amit meg akart írni. A fülszövegben szereplő mezőgazdasági konfliktus egy félig-meddig mellékszál csak a történetben, és a téma alig van kifejtve, nem igazán ássa bele magát a szerző. (Ez nagy csalódás volt Nekem, hiszen ettől vártam a legtöbbet a történetben.)
A fentebb jelzettek miatt nagy ürességet hagyott bennem a könyv. Rengeteg lehetőség, amit végül nem használt ki az író. Kicsit úgy éreztem, hogy ő is ugyanúgy meg van fáradva mint a főhőse, és már az írás is csak a kötelezőség miatt történik, mert valahol valamire le volt szerződve. Kár érte, bár a stílusa még mindig remek, így ha lesz következő könyve azért biztos be fogok próbálkozni azzal is. (Ha valaki megismerkedne Houellebecq-el, akkor egyértelműen nem ezt javasolnám. Remek az Elemi részecskék és a Térkép és a táj, ez utóbbiért a szerző a legrangosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt díjat is bezsebelte 2010-ben.)