Michael Best:Hogy történik valójában a növekedés? – Gazdasági csodák teremtése termelés, irányítás és készségek által (Pallas Athéné Könyvkiadó Kft., 2019)
szerző: Póta Krisztián
Nyakunkon a 4. ipari forradalommal és annak a termelésre gyakorolt hatásaival fontos ezt az átalakulást jobban megismerni és megérteni, hogy jól tudjunk hozzá alkalmazkodni. Az ipar szerepe a modern gazdaságokban ugyan csökkent és eltolódott a fókusz a szolgáltató szektor irányába, ennek ellenére soha nem látott mértékű iparfejlesztések kezdődte a világ különböző országaiban, ezzel is hozzájárulva a hosszú távú és fenntartható fejlődéshez.
Bevezetés
Az ipari képességek fejlesztése nem újkeletű dolog. A 20. század világégései során az államoknak gyorsan és hatékonyan kellett hadigazdaságra átállniuk és biztosítani a megfelelő termelési rendszert a szükségletek kielégítéséhez és az erőfölény megőrzéséhez. Az utóbbi évtizedek neoliberális közgazdaságtani gyakorlata során az állam szerepe leértékelődött. Az volt a meghatározó gondolat, hogy az állam minél kevésbé nyúljon bele a gazdasági folyamatokba és a magánszektor működésébe. Ez az elmélet az utóbbi években átalakulni látszik, és újra állami iparfejlesztésekről beszélhetünk.
Michael Best is ezt a folyamatot járja körbe a Hogyan történik valójában a növekedés? című könyvében. Best a University of Massachusetts professzor emeritusa és a téma egyik kiemelt szakértője, számos könyvben és folyóiratban is foglalkozik az ipari növekedés kérdéseivel. Best szerint a közgazdaságtan fókuszának vissza kell térnie a termeléshez az optimális elosztás és a makrogazdasági stabilitásra történő túlzott fókuszálás helyett.
A növekedés valódi okának vizsgálata közben fogalmazza meg a képességhármas gondolatát. E szerint az üzleti modell, a termelési rendszer és a készségformálás hármasa alkotja a növekedés sikerét. Három terület együttesen kell, hogy érvényesüljön, mivel ez egy egység része. Hiába van kiváló üzleti modellünk, ha nem vagyunk képesek a termelési képességet mögé tenni. Hasonlóan kevésnek bizonyul minden erőfeszítés, ha nincs megfelelő képzettségű vezető, szakember és alkalmazott a vállalatnál. Ráadásul manapság már elengedhetetlen a folyamatos fejlesztés, mert csak így képesek a vállalatok hosszú távon is tartani a versenyt a globális színtéren. Ez a fajta szemlélet a kínálati oldalra helyezi a hangsúlyt, és ezáltal egy termelésközpontú közgazdasági paradigmát feltételez.
„Az összekapcsoltságnak fontos implikációi vannak. Olyan szakpolitikák, amelyek egymástól elkülönülten, önállóan célozzák a termelési képesség, a vállalatok növekedésének és készségformálásának előmozdítását, nem lesznek sikeresek.” [Best, 2019: 28] Az állami szerepvállalás az iparfejlesztésben megkerülhetetlen. A sikeres átalakítási folyamatok egyik fő eleme, hogy képesek legyenek egy olyan működő infrastruktúrát létrehozni, amely nemcsak egy vállalat felemelkedését teszi lehetővé, hanem teljes régiók fejlődését képes elindítani. Ekkora beruházásokra és ösztönzőkre csak az állam képes, oly módon, hogy együttműködik a magánszektor szereplőivel. Ennek részeként az előkészítési és döntési folyamatokba be kell vonni azokat a szereplőket, akik a mindennapi tapasztalataikkal képesek hosszú távú irányokat kijelölni. Vállalkozások vezetőit, technológiai szakembereket, a tudomány és ezzel együtt az oktatás képviselőit is be kell vonni ezekbe a folyamatokba. Ezek a szakemberek a kormány segítségével tudják garantálni azt a fajta elkötelezettséget, ami szükséges egy stratégiai fejlesztés véghezviteléhez. Ez mind következik a képességhármas gondolatából, miszerint a tudás sem egy helyen összpontosul, hanem a gazdasági irányításnak, a magánszektor szereplőinek és az akadémiai életnek együttműködve kell terveket kidolgozni, koordinálni és megvalósítani.
| Forrás: (Best, 2019, 28) |
A vállalkozásfejlesztés és az innovációképesség egyik kulcseleme az infrastruktúra. Létre kell hozni egy olyan fejlesztési infrastruktúrát, aminek részei a már meglévő vállalkozások, valamint amibe képesek újonnan alakuló szervezetek csatlakozni. Magában foglalja többek közt a pénzügyi, a tudományos, a technológia és az oktatási infrastruktúrát is. Ezeknek a fejlesztését össze kell hangolni. Például hiába vannak magasszintű hozzáadott értékű termelő vállalataink, ha nem képzünk elég mérnököt, akik képesek ezeket hatékonyan és a piaci viszonyokat is figyelembe véve működtetni. Ehhez nem elég a műszaki tudás, hanem közgazdaságtani, jogi és környezetvédelmi ismeretek is szükségesek. A képességhármas módszere lehetőséget kínál, hogy olyan fejlesztési szakpolitikák születhessenek, amelyek nemcsak egy ágazatot, hanem egy egész régiót képesek növekedési pályára állítani.
Elmélettörténet
A következőkben a képességhármas elmélettörténet szeretném bemutatni és Best könyve alapján esettanulmányokkal megvilágítani, hogy a 20. században, hogyan működtek az iparfejlesztések és ezek alapján milyen tanulságokat tudunk levonni a jelen korra vonatkozóan. Természetesen a modern kor kihívásaira másfajta válaszok szükségesek. Az utóbbi körülbelül százhúsz évben majdnem megötszöröződött a Föld népessége, ahogyan az látható a 2. ábrán, így egészen másfajta termelési rendszereket kellett létrehoznunk annak érdekében, hogy a létrejött keresletet ki tudjuk szolgálni.
1. ábra. A képességhármas ábrázolása
2. ábra. A Föld népességének alakulása az utóbbi 2 évszázadban
Forrás: [Best, 2019: 28]
Ha közgazdaságtanról beszélünk, sokaknak Adam Smith személye ugrik be először, aki az 1776-ban megjelent A nemzetek gazdagsága című könyvében már foglalkozik a növekedés kérdéseivel. Smith tűgyártással kapcsolatos példája a munkamegosztásra és az ezzel járó specializációra hívja fel a figyelmet, ami kivételes fontosságú a hatékonyság és a termelékenység növelése érdekében.
Charles Babbage-ről nem feltétlenül gondolkozunk úgy, mint aki a közgazdaságtan úttörője lett volna. Leginkább matematikusként tekintünk rá, ugyanakkor fontos termelési elveket figyelt meg a saját korában és következtetett ebből olyan technológia és szervezeti megoldásokra, amelyeket a mai napig használunk. Gyakorlati és tudományos ismeretekkel egyaránt rendelkezett, mivel ő maga – amellett, hogy kutatott – gyárakat látogatott, ahol megismerte az alkalmazott technológiákat. Az első ipari forradalom korabeli Angliában felnőve soha nem látott változásokat tudott átélni és ennek a részévé válni. Joseph Henry így fogalmazott róla: „Ő volt az, aki talán mindenki másnál tovább szűkítette a tudományt és a tervezési gyakorlatot elválasztó szakadékot.” [Henry, 1873, idézve: Hyman, 1982: 252. oldal, idézve: Best, 2019: 137] Műveiben olyan megoldásokra is rávilágított, amelyeket a modern szervezetek előszeretettel kommunikálnak. Az egyik ilyen a részvételen alapuló vezetés. Mit is jelent ez? A szervezet életébe be kell vonni a munkavállalókat, valamint érdekeltté kell őket tenni abban, hogy hatékonyabban működjön a termelés. Ezt szerinte egyrészt úgy lehet megtenni, hogy minden foglalkoztatott személy bérének egy része függjön a szervezet által megtermelt nyereségtől. Másrészt, hogy mindenkit jutalmazni kell, akinek bármilyen ésszerűsítési ötlete van, amely egyszerűbbé és kifizetődőbbé teszi a gyár működését. Úgy vélem, hogy ezzel a gondolattal jóval megelőzte a korát. Ma egy jó működő szervezetben hasonló elvek működnek és határozzák meg a mindennapi folyamatokat.
Aki szintén hozzájárult a képességhármast megelőző elméletek kialakulásához nem más, mint Alfred Marshall. Smith mellett egy másik olyan név a közgazdaságtanban, amit mindenki ismer. Ha máshonnan nem is, de a Marshall-kereszt fogalma minden leendő közgazdászt utolér tanulmányai során. Marshall munkájának legfontosabb idevágó eleme a növekvő mérethozadék. „A munkaerő és a tőke növelése általában jobb szervezeti felépítéshez vezet, ami javítja a tőke által végzett munka hatékonyságát.” [Marshall, 1920 (1890): 318 idézi: Best, 2019: 144] Ez természetesen egy fontos szempont a termelési tényezők kibocsátásra gyakorolt hatását nézve, azonban nem gondolom, hogy minden iparágra ez érvényes lenne. A könyv későbbi fejezeteiben bemutat esettanulmányokat és olyan szegmenseket a gazdaságban, ahol ezt az elméletet alá lehet támasztani, ugyanakkor nem hiszem, hogy általánosságban és a gyakorlatban mindenhol megállja a helyét.
Alfred Marshall
Az utolsó szerző, akit még meg szeretnék említeni, Jane Jacobs. Ő a várost helyezi a középpontba, mivel szerinte egy szűk területen olyan ipari ökoszisztéma jöhet létre, amit önállóan kell vizsgálnunk és megértenünk, hogy hogyan képes a város az innováció motorja lenni. 1961-ben adta ki a Nagy amerikai városok élete és halála című művét, amelyben megfogalmazza a városnövekedési dinamika elméletét. Így fogalmaz a városok erejéről: „Az élő városoknak csodálatos, velük született képessége van arra, hogy megértsék, kommunikálják, kigondolják és feltalálják, mire van szükség ahhoz, hogy legyőzhessék nehézségeiket.” [Jacobs, 1961: 447-48 idézi: Best, 2019: 159]. Jacobs fontos következtetése, hogy a közgazdászok a gazdaság működését vizsgálva jobban járnának, ha a nemzetállamok helyett a városok szintjére tennék a fókuszt, ugyanis szerinte a városok a növekedés igazi motorjai.
Jane Jacobs
Esettanulmányok
Amerika a II. világháborúban
Best a könyvében különböző országok és régiók ipari termelését és fejlődését mutatja be a 20. század kezdete óta. Ezekből megérthetjük, hogy az egyes nemzetek mily módon szervezték meg saját ipari ökoszisztémájukat, és hogyan voltak képesek a globális versenybe bekapcsolódni. Ez nem jelenti azt, hogy csak sikeres iparpolitikák bemutatását olvashatjuk, de mindegyikből le tudjuk szűrni a tanulságokat és értelmezni tudjuk azt a mai korhoz kapcsolódóan.
Az első ország az Egyesült Államok. A történet a II. világháborúval kezdődik, pontosabban akkor, amikor Pearl Harbort megtámadták a japánok, Amerika hadbalépését követően. 1942 januárjában Franklin Delano Roosevelt, az USA akkor elnöke bejelentette, hogy Amerikának fel kell építeni egy úgynevezett demokráciaarzenált, amelynek segítségével a szövetségesek képesek lesznek legyőzni a tengelyhatalmakat. Ennek értelmében egy óriási ipari átalakulás vette kezdetét. Ennek az irányítása a Háborús Termelési Bizottság hatásköre volt, amit maga az elnök hozott létre. A Tudományos Kutatási és Fejlesztési Hivatallal együttműködésben kidolgozták a Győzelem Programot, vagyis egy olyan iparpolitikát, melynek hatása még bőven a háború után is megfigyelhető volt az amerikai életben. A programnak három kulcseleme volt. Az első a tudomány és ipar integrálása, melynek célja az volt, hogy a legújabb technológiák a kifejlesztést követően meg tudjanak jelenni a gyakorlatban és minél hamarabb használni lehessen őket. Ilyen technológia volt például a penicillin alkalmazása. A kutatók legelőször 1938-ban készítettek penicillint laboratóriumban, de a képességük nem volt meg arra, hogy ezt tömegesen előállítsák. Ez azért volt szükséges, mert sok amerikai katona halt meg fertőzéstől, egyesek szerint többen, mint ahányan fegyvertalálat következtében vesztették életüket. A Háborús Termelési Bizottság pénzügyi támogatásával képes volt több amerikai gyógyszergyár is arra, hogy nagy mennyiségbe gyártson penicillint, és így képesek voltak annak egy részét még a szövetségeknek is eljuttatni. Ez nem sikerült volna állami szerepvállalás és támogatás nélkül. És nemcsak pénzügyi támogatásról beszélhetünk, minden tudományos segítséget is megkaptak a kutatók a sikeres fejlesztés véghezviteléhez. A második fontos tényező a tömegtermelés elveinek és módszereinek az elterjesztése volt. Erre egy jó példa a légiipar, ami képes volt megsokszorozni a termelést. A II. világháború alatt a légiiparban foglalkoztatottak száma 30000-ről 2,1 millióra növekedett, amellyel az ország legnagyobb iparágává vált. Az ügynökség Henry Ford főmérnökéhez fordult, mivel hasonló termelési módszert kellett kidolgozni, mint amivel már sikeresen gyártották a Ford T-modellt. Természetesen itt más méretekben kellett gondolkozni, de az a fajta technológia és szervezési tudás rendelkezésre állt, ami kellett ahhoz, hogy a repülőgépgyártás is tömegtermeléssé váljon. A harmadik elem egy részvételen alapuló vezetési módszer kidolgozása és alkalmazása volt. Ennek lényege, hogy a munkavállalókat folyamatosan képezték az úgynevezett Iparágon Belüli Képzési Program keretében. A cél az volt, hogy a gyakorlati tudás, a know-how hasznosuljon a tömegtermelés keretében. Ehhez olyan vezetői attitűd kellett, amely támogatta a munkavállalók bevonását, és a vezető maga is a folyamatos fejlesztés részéve vált [Best, 2019].
A kérdés számomra ezzel kapcsolatban az volt, hogy vajon egy ilyen szintű ipari innovációt meg lehetne-e csinálni békeidőben is. Lehet-e a segíteni egyes iparágakat állami szerepvállalással és pénzügyi támogatással? Erre Best a későbbiekben részben választ ad, mert bemutat olyan országokat, ahol ez megtörténik, de én magam nem vagyok benne biztos, hogy ilyen ütemű változást ilyen rövid idő alatt meg lehet valósítani válsághelyzet nélkül.
Nagy Boston
A következőkben a Massachusetts államban található Boston körüli iparvidéket fogom bemutatni. A kulcselem, ami itt létrejött, egy olyan együttműködés az akadémia világ, az ipar és a kormányzat között, amely lehetővé tette, hogy hosszú távon egy fejlődési pályára állítsa ezt a régiót. Olyan egyetemek működnek itt, amely világszinten a képzések csúcsát nyújtják az ott tanulóknak. Az MIT és a Harvard is ebben a régióban működik, és mindkettő az innováció motorja. Az itt működő vállalkozások nyílt rendszerű üzleti modellt alkalmaznak. Ennek lényege az úgynevezett fókuszálás és hálózatba szerveződés (focus and network). Ez nem egy újkeletű dolog, először a Szilícium-völgyben terjedt el, Amerika nyugati partján és Boston környéke onnan vette ezt át. Ennek lényege, hogy a vállalatok egyéni képességekre összpontosítanak és az egyéb tevékenységek ellátásának érdekében hálózatba szerveződnek. Ráadásul a régióban nem jellemzőek az óriásvállalatok, javarészt kis- és középvállalkozások működnek itt. A hálózatba szerveződés a specializálódás révén megkönnyíti az új belépők helyzetét is, akik szintén be tudnak kapcsolódni ebbe a rendszerbe. A vállalatoknak közvetett vagy közvetlen hozzáférésük is lehet az állami finanszírozású és egyetemek által végzett alapkutatáshoz különféle együttműködések keretében. Az összekapcsoltság révén létrejönnek olyan folyamat- és értékláncok, amelyek átnyúlnak intézmények fölött és lehetővé teszik a különböző szektorokban és iparágakban dolgozók közt a folyamatos innovációs képesség előmozdítását. Többféle iparág folytat itt innovációs tevékenységet. Az egyik az orvosi eszközök gyártása, azon belül is a Boston Scientific. Létrehoztak egy irányítható katéter és gyógyszeradagoló eszközt, amelyet sokféle terápiához használnak. Még egy iparágat megemlítenék a teljesség igénye nélkül. Ez pedig az internetalapú technológiákat alkalmazó telekommunikációs szektor és az erre épülő szoftvereszköz gyártó vállalatok. Ha pedig az említett kettő szektort összekapcsoljuk, akkor megkapjuk a biotechnológiát, amely szintén jelen van a régióban és komoly K+F tevékenységet folytat [Best, 2019].
Németország
Utolsóként, de nem utolsósorban Németország ipari termelését és gazdasági szerkezetét szeretném bemutatni. Németország tagadhatatlanul az Európai Unió egyik legsikeresebb gazdasága. Ha pontosabb definíciót szeretnénk adni, akkor szociális piacgazdaság. Agenda 2010 néven közismertté vált strukturális reformcsomag tárgyalásakor a munkaadók megállapodtak a szakszervezetekkel a munkavállalók munkaidejének csökkentésében és a kormányzat finanszírozta a bércsökkentés egy részét. Így nem kellett elbocsátani a munkavállalókat. Best úgy fogalmaz, hogy „Németország elkötelezett volt a konszenzus-modell iránt.” [Best, 2019: 175] A Mittelstand néven ismert üzleti modell kulcsszerepet játszik a német gazdaság működésében. Ez egy nagyrészt családi tulajdonú kis- és középvállalkozások közössége, amely 2010-ben a német munkaerő 70%-át foglalkoztatta és a GDP mintegy feléért volt felelős [Randow és Kirchfeld, 2010 idézve: Best, 2019]. Hasonló szisztémáról beszélhetünk itt is, mint Nagy Boston ipari ökoszisztémájának esetében. Partnerkapcsolatok létesülnek vállalatok közt, az egyes vállalatok pedig az alapképességeikre összpontosítanak. A Mittelstand vállalatok jelentős része gépi berendezések és ipari termékek gyártásával foglalkozik. Németország gazdasági és ipari sikereihez három tényező nagymértékben hozzájárul. Az első a duális szakképzési rendszer. Ez lehetővé teszi a folyamatos szakemberutánpótlást az ipari termelésben. Emellett létrehozott egy együttműködést az állami és a magánszféra között. Az oktatás finanszírozása a kormány feladata, míg ennek a haszonélvezői az adott régiókban működő vállalatok. A második tényező a K+F rendszer és az innovációs folyamat integrációja. Ennek értelmében az állam és a magánszektor részben összehangolja a fejlesztéseit, így egy olyan innovációs folyamat jöhet létre, amely mindkét fél számára kifizetődő és kedvező. A harmadik tényező a fejlesztési tőke rendelkezésre állása. A német bankrendszer meglehetősen decentralizált, sok takarékbank működik önkormányzati tulajdonban, melyek a helyi ügyekre összpontosítanak és segítik a vállalkozókat pénzügyileg. A helyben működő vállalatok nagy része a hitelét is a helyben működő takarékbankoktól vagy szövetkezeti bankoktól igényli. A sikerük kulcsa, hogy hatékonyan képesek átvilágítani a cégeket, mert van hozzá kellő technikai és üzleti szakértelmük [Best, 2019].
Összefoglalás
Best nem kínál pontos receptet arra vonatkozóan, hogy mit tegyünk, ha iparfejlesztésről gondolkozunk, de sok példát mutat be és megismerhetjük az iparpolitika elméleti hátterét. A könyv jól felépített, és ha csak egyes fejezetek, illetve országok érdekelnek minket, akkor is le tudjuk szűrni a következtetéseket.
Egy-két kritikám azért megfogalmozódott a könyv olvasása közben. Egyrészt szerintem a magyar fordításnak vannak hiányosságai. Sokszor túl hosszú körmondatokkal tűzdelt a könyv és elveszik emiatt számomra helyenként a mondanivaló. Nyilvánvalóan ettől el lehet tekinteni, de zavaró tud lenni 300 oldalon keresztül. A másik kritika, ami eszembe jutott, az maga a növekedés kritikája. Meddig lehet úgy növekedni, hogy az fenntartható legyen? Egyáltalán lehet-e fenntarthatóan növekedni? Szerintem nem, de a könyv a növekedés ezen aspektusával nem foglalkozik. Valószínűleg nem is célja ezzel foglalkozni, de szerintem a modern időkben ennek a kérdésnek az áttekintése elkerülhetetlen.
Mindenkinek ajánlom a könyvet elolvasásra, akit érdekel az ipar- és fejlesztéspolitika. Szakembereknek és vállalatvezetőknek különösen, mivel szerintem egy újfajta megközelítést alkalmaz a szerző. Ráadásul a könyvben leírt fejlesztési keretek megfontolásra adhatnak okot azok számára, akinek van ráhatása a hazai iparfejlesztésre. Úgy gondolom, hogy lenne mit tanulnunk, és jó példákat sosem szégyen alkalmazni.