(David Dorn, Josef Zweimüller: Migration and Labor Market Integration in Europe), Journal of Economic Perspectives, VOL. 35, NO. 2, SPRING 2021, (pp. 49-76)
szerző: Pókász Zoltán, egyetemi hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem
A cikk azt hivatott megvizsgálni, hogy milyen az állapota az európai munkaerőpiacnak, és hogy a munkaerőpiaci integráció milyen mértékben valósult meg.
Az Európai Unió létrejöttével a munkaerő szabad mozgása is megvalósult, azonban közel sem olyan mértékben, mint például az USÁ-ban, ez látszik a munkanélküliségi mutató relatív nagy szórásában is az európai országok között, illetve abban, hogy az európaiaknak csak 5 %-a él más európai országban, mint amiben született. Mindez annak ellenére, hogy óriási potenciál van az európai országok közötti munkaerő-vándorlásban.
Az EU piaca 2020-ra 530 millióssá duzzadt viszonylag rövid idő alatt. Ezáltal jóval nagyobb jövedelmi különbségek jöttek létre az országok között, mint a római szerződés (1957) ratifikálásakor, és jelentősen magasabb, mint az USA államai között. Ez nyugatra irányuló migrációt indított el a szegényebb országokból a gazdagabb államok felé, először a ‘60-as években. Ekkor Németország volt az, aki a legtöbb európai bevándorlót fogadta, és ez a mai napig igaz. 2004-től, a nagy keleti csatlakozástól kezdődően újabb hasonló hullám történt, ezért néhány ország (Ausztria, Németország) munkaerő-áramlási korlátozást is bevezetett ideiglenesen.
Általánosságban kimutatható, hogy a magasabb GDP/fővel rendelkező országok jóval magasabb bevándorlási aránnyal rendelkeznek. Logikus módon az emigráció pont fordított kapcsolatot mutat a jóléttel. A migráció a “fejlett”, hamarabb csatlakozott országok között is számottevő. A migránsok nagy részének hazája szintén az EU- belül található. Kivételt képez Németország (azon belül is a volt NSZK), ahol a törökök a legszámottevőbbek. Hasonló, EU-n kívülről jövő emigránsközösségek találhatóak a teljesség igénye nélkül Portugáliában (brazilok), az Egyesült Királyságban (indiaiak és pakisztániak) és Olaszországban (albánok).
Milyen tényezők befolyásolják azt, hogy a bevándorlók melyik országot választják? Ebben szerepet játszik az adott országban élő diaszpóra is. Emellett a földrajzi közelség is meghatározó, említhető Spanyolország jelentős marokkói közössége, vagy Finnország orosz diaszpórája.
A bevándorlók képzettségének változása az évtizedek folyamán figyelemre méltó. A ‘60-’70-es években még többségben voltak a képzetlen munkások, az utóbbi évtizedekben azonban felértékelődött a képzett, egyetemet végzett bevándorlók szerepe. Természetesen ez a tendencia is országonként különbözik: az Egyesült Királyságban a diplomával rendelkező bevándorlók a migránsok 40%-át, míg pl. Németországban csak kb. 20%-át teszik ki.
Mindezek ellenére a bevándorlók továbbra is kevésbé képzettek, mint az őslakosok. Ez a származási országtól is függ: a nyugati országból nyugati országba vándorlók még képzettebbek is, mint az őslakosok, de ez a Kelet-Európából és EU-n kívülről bevándorló emberek esetén többnyire nem igaz.
Az EU-s országok közötti migrációt több tényező is hátráltathatja. Ezek közül említendő a nyelvi heterogenitás, a képzettségben való különbözőség, illetve a fogadó ország bevándorlókkal szembeni, néhol negatív, attitűdje.
Az lenne várható az elméleti modellek alapján, hogy a munkaerőpiac megnyitásával a bérek is konvergálni kezdenek egymáshoz. Ez az EU-nak is rendkívül fontos lenne, hiszen az utóbbi néhány évben a költségvetésének kb. egyharmadát a kohéziós politikára költötte. Mindazonáltal a tények azt mutatják, hogy a konvergencia még kezdeti státuszában van: Bulgáriában a reálbérek például 2,8-szor kisebbek, mint Dániában, a nominális különbség pedig 9-szeres. Mindezek ellenére pozitív ellenpéldák is találhatóak. 2008 és 2018 között szinte minden keleti ország növelni tudta a felzárkózását a németországi bérekkel összehasonlítva, jóllehet Magyarország nem tartozik ezen államok közé. Ez a tendencia az alábbi ábrán is látható, ahol a kelet-európai országok jó része a 45 fokos egyenestől balra helyezkedik el, vagyis lassú ütemben konvergálnak a bérek Németországéhoz.
Összességében elmondható, hogy 2008 óta a bérek felzárkózása kifejezetten lassú ütemben történik az EU-n belül, miközben az eredeti EU-s országok (EU-15) között is növekednek a jövedelmi különbségek.
A tanulmány rámutat még, hogy a szegényebb térségekből a gazdagabbakba való elvándorlás, munkavállalás növeli az Európai Unió GDP-jét is. Ez a jótékony hatás azonban szinte kizárólag a tehetős nyugat-európai országok gazdaságára van élénkítő hatással, mivel a nyugatról keletre történő vándorlás jóval kevésbé jellemző. Sőt: fennáll a “brain drain” jelensége is, hiszen inkább azok a kelet-európai EU-állampolgárok vállalnak külföldön munkát, akik képzettebbek.
Milyen okból kifolyólag nem működik a munkaerő-áramlásból fakadó bérkonvergencia olyan ütemben, ahogy az kívánatos lenne? Az egyik elmélet szerint nem elég nagy az EU-országok közötti vándorlás ehhez. Mások szerint a munkaerő-beáramláshoz (és kiáramláshoz) nem a fizetés mértéke alkalmazkodik, hanem az eredeti lakosság foglalkoztatottsága csökken, és így történik meg a korrekció.
Egy kitűnő esettanulmány lehet a háromnyelvű Svájc a viszonylag korlátozatlan munkaerő-áramlás következményeinek megvizsgálására: az olasz nyelvű Ticino és a francia nyelvű Genf szabad lehetőséget biztosítanak arra, hogy a szomszédos országok olasz és francia munkásai nyelvi kötöttségek nélkül munkát vállaljanak Svájcban, ahol a bérek magasabbak. A beáramló munkaerő Svájc esetén nem eredményezett bércsökkenést, és az eredeti régiókban sem indult meg a bérek felzárkózása a munkaerőhiány miatt, sőt, Olaszországban a tehetséges munkaerő kiáramlása miatt még enyhén csökkent is.
Mindennek kézzel fogható következményei vannak. A való élet példáiból úgy látszik, hogy a munkaerő-beáramlás a bérkonvergencia tekintetében csak gyenge hatást fejt ki.
Egy ezt magyarázó indok lehet az, hogy a bevándorlók gyakran nem tudnak teljesen gazdaságilag integrálódni a befogadó országba, jó eséllyel nem érnek el az állampolgárokéval azonos fizetést sem, ellentétben például az Egyesült Államokkal. Ez a negatív tendencia a második, harmadik generációs bevándorlók esetén is folytatódik. Az sem mindegy, hogy milyen országból származnak a bevándorlók: a nyugat-európai anyaországból érkezők sokkal kedvezőbb bért tudnak például elérni, mint az Afrikából jövők. Ez a nyelvi (és kulturális) akadályokkal is magyarázható, melyek meggátolhatják a bevándorlókat abban, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. Az integrációt az is hátráltatja, hogy nincsenek sztenderdizált oklevelek sok foglalkozásnál, melyeknek elfogadtatása problémát jelenthet. Üdítő ellenpélda a bolognai rendszer, mely lehetővé tette az átjárást a különböző országok egyetemei között.
A munkaerő-felvételnél történő diszkrimináció szintén egy fontos tényező. A nem európai munkaerőt a munkáltatók szignifikánsan kisebb eséllyel veszik fel, mint az őshonos állampolgárokat. A kulturális aggályok, miszerint a bevándorlók számának növekedésével nő a megosztottság, megváltozik a társadalmi kompozíció, még nagyobb szerepet játszanak a befogadó ország állampolgárainak szkepticizmusában, mint a potenciális gazdasági aggályok. Jóllehet ezek inkább az Európán kívülről jövőket érintik, az Európából érkező bevándorlókat kevésbé.
A kutatók nagy része egyetért abban, hogy az egységes európai munkaerőpiac nem valósult még meg. Mint azt korábban említette a szerző, ennek okai sokrétűek: a társadalmi heterogenitásra, az EU-országok közti vándorlás viszonylag alacsony fokára vezethetőek leginkább vissza. Az európaiak az anyaországukhoz is sokkal inkább kötődnek, mint az Európai Unióhoz. Mindezek miatt nem várható az sem, hogy a közeljövőben az európai munkaerőpiacon bármilyen jelentős változás történik.