Michael J. Hicks, Srikant Devaraj: The Myth and the Reality of Manufacturing in America
szerző: Pókász Zoltán István
A cikk a feldolgozóiparra jellemző amerikai trendeket mutatja be, a 2008-as gazdasági világválság hatásait alapul véve. A válság hatására – a legtöbb iparággal egyetemben – a feldolgozóipar is súlyos károkat szenvedett az Egyesült Államokban: az iparág volumenét csökkentette, és munkanélküliséget is okozott. Itt külön kiemelendő, hogy a fizikai munkások magas iparági aránya csak súlyosbította mindezt.
Mindezek ellenére a feldolgozóipar kifejezetten gyorsan feléledt, ahogy a fenti ábrán is leolvasható: 2014-ben már megelőzte a termelése a válság előtti szintet. Ezt a feltámadást leginkább a tartós cikkek iránti megnövekedett kereslet motiválta, amit a következő ábra is mutat.
Látható tehát, hogy a feldolgozóiparra már évtizedek óta ragasztott bélyeg, miszerint az visszaesőben van, vagy legalábbis stagnál, nem igazolható: 2006 és 2013 között a feldolgozóipar volumene például közel 18 százalékkal nőtt.
Mi az oka ennek a mítosznak? Minden bizonnyal a foglalkoztatási statisztikák. Annak ellenére, hogy a feldolgozóipar ütemes növedekési pályán halad, a szektoron belüli foglalkoztatottság csak stagnál; mindez a dolgozók produktivitásának a növekedésének köszönhető a legnagyobb mértékben. 2012-ben átlagosan körülbelül 150 ezer dollár volt az egy feldolgozóipari munkásra jutó produktivitás. Természetesen ez a mutatószám erősen ingadozott az iparág szerint: a bőr- és ruhaiparban mindössze 46 ezer dollár, ezzel szemben az üzemanyag- és olajfeldolgozásnál 733 ezer dollár volt az egy dolgozóra jutó termelés.
A leglátványosabb növekedési görbét – nem meglepő módon – az elektronikai cikkek gyártása tudta felmutatni: 1998 és 2012 között az egy dolgozóra jutó produktivitás itt 829 százalékkal nőtt. Ellentétes trenddel jellemzően a hagyományosabb iparágak írhatóak le: az ásványkincs-feldolgozásra, bútorgyártásra, papír- és műanyaggyártásra mind igaz, hogy – az inflációt kiszűrve – negatív volt a növekedési trend a korábbi évtizedekben, így ezen iparágak kibocsátása is csökkent.
2000 és 2012 között a feldolgozóipari munkások száma 5,6 millióval csökkent, 2012-ben 12,1 millió főt jelentett. Minden bizonnyal ez a tömeges elbocsátási hullám a táptalaja a korábban emlegetett mítosznak, a feldolgozóipar hanyatlásának, de a valóság teljesen más. A cikk talán legmegdöbbentőbb állítása ekképp hangzik: ha a munkások 2000-es produktivitási szintjével szerették volna elérni ugyanazt az outputot a feldolgozóiparban, amelyet 2012-ben 12,1 millió fővel elértek, 20,9 millió dolgozóra lett volna szükség. Vagyis nagyon jelentős ütemben növekedett az egy dolgozóra jutó produktivitás, nagyobb ütemben, mint amennyire az iparcikkek iránti kereslet (jóllehet ez is bőven nőtt). Ez jelentős részben a technológiai forradalommal, a részfeladatok automatizálásával lehet szoros összefüggésben. Fontos tényező volt még az elbocsátások tekintetében, hogy az adott iparágnak mennyire volt nemzetközi konkurenciája: ha ez számottevő volt – említendő a bőripar és a(z egyébként elképesztő növekedést elérő) elektronikai ipar -, akkor nagyobb volt az elbocsátás mértéke is. A szerző becslése szerint az összes foglalkoztatás-csökkenés körülbelül 13 százaléka róható fel ennek.
Ahogy azt a cikk korábban említette, dinamikus növekedési pályát írt le az amerikai feldolgozóipar az utóbbi évtizedekben. Ehhez hasonló tendenciát követve az egy főre jutó produktivitás már-már exponenciális növekedési görbével írható le, és ez is a legfőbb oka a szektorból való tömeges elbocsátásoknak: mintegy 88 százalékban felelős érte.
A cikkben tárgyaltaknak gazdaságpolitikai implikációi is vannak. Az amerikai külkereskedelmi egyenleg 1980 óta negatív (vagyis több az import, mint az export). A nyersanyagok árának változása pedig önmagában is kihatással lehet a dollár árfolyamára, így károsítva számos feldolgozóipari szektort. A szerzők ajánlása szerint a nemzetközi szervezeteknek és szerződéseknek szabályozni kellene azt, hogy a nem piaci folyamatoknak ne lehessen hatása a dollár árfolyamára. Emellett a társasági adót is érdemes lehet csökkenteni, hogy a cégeknek megérje az országon belül maradni az offshoring helyett. Mindemellett pedig az oktatáson való nagyobb hangsúlyból profitálhatna még a feldolgozóipar.