John Van Reenen: Going for growth that’s sustainable and equitable cikke alapján
szerző: Pókász Zoltán
A fenntartható növekedés az utóbbi néhány évtizedben egyre nagyobb jelentőséghez jut a közgazdásztársadalom körében. Egyre többen kezdik megkérdőjelezni a GDP-alapú növekedés alapideáját. A szerző ezt a kérdést járja körbe cikkében az Egyesült Királyságban a koronavírus tükrében.
Az Egyesült Királyság különösen súlyosan vészelte át a koronavírus-válságot, mind a halottak számát, mind a gazdaságra tett hatását vizsgálva. 2020-ban 10%-kal esett az éves GDP, ami az ország történetében rekordméretűnek számít.
A szerző határozott véleménye, hogy a GDP-növekedés önmagában nem lehet megfelelő cél. Mindezt azzal indokolja, hogy bruttó nemzeti össztermék növekedése történhet azáltal is, hogy nő a népesség, vagy az átlagos munkaórák száma. Ehelyett az egy főre jutó produktivitást kell megnövelni. A produktivitás növekedése a reálbéreket is növeli hosszabb távon, emellett a közszolgáltatások megvalósítására, fejlesztésére is több forrás marad. És pont a produktivitás az, amely a 2008-as gazdasági válság óta az Egyesült Királyságban stagnálást mutat: a válság előtti trendekhez képest 30%-kal alacsonyabb jelenleg a produktivitás, mint azt várni lehetett. Hasonló tendencia figyelhető meg a reálbérekben is, így joggal érezhetik azt az állampolgárok, hogy nem élnek jobban, mint a szüleik.
Mi lehet az oka ennek a stagnálásnak? A szerző szerint az, hogy a K+F szektorban való költés a ’80-as évek óta alacsonyabb a többi nyugati országhoz képest, amit a 2008-as válság, és a 2010-es választások utáni megszorító intézkedések szintén nem segítették. A Brexit tovább rontja a kutatás-fejlesztés angliai szignifikanciáját.
Az általános helyzetértékelés után néhány olyan tévhitet vizsgál meg a szerző, amelyek a (produktivitás)növekedéssel kapcsolatosak, és röviden megcáfolja azokat. Az egyik ilyen állítás az, miszerint a nagytőkések profitálnak csak a növekedésből. Ez amiatt helytelen, mert a produktivitás növekedése mindig is erős korrelációt mutatott a reálbér-növekedéssel is, ahogy az az ábrán is látszik.
A másik – szerinte hibás – feltételezés az, hogy a növekedés a környezet számára káros. Ez ellen úgy érvel a szerző, hogy csak stabil gazdasági, politikai körülmények között lehet fokozott figyelmet fordítani a környezetre, a zöld innovációra, így a növekedés szükséges feltétele a környezettel való törődésnek.
Sokan úgy vélekednek, hogy nem tudjuk növelni elhatározás alapján a produktivitási rátát – ez a nézet általánossá vált a modern média körében, és ez a hagyományos felfogás is. Az Egyesült Királyság gazdaságtörténete mindenesetre mást mutat. 1870 és 1970 között a többi nyugati országhoz képest csökkent a jóléte, viszont az EU-hoz való csatlakozás, a piaci versenyt ösztönző intézkedések miatt (antitröszt törvények, külföldi befektetést ösztönző törvények), illetve a rugalmasabb munkaerőpiac miatt ez a tendencia megfordult, és az országnak sikerült ismét felzárkóznia Nyugat-Európa jóléti szintjéhez.
Mindez a növekedés pedig csak kisebb részben, körülbelül 20%-ban tudható be a tőke vagy a munkaerő növekedésének, négyötöde a teljes tényezőtermelékenység fejlődésének vagy a javuló menedzsmentnek köszönhető.
Ez utóbbi aspektust, a menedzsmentet és a logisztikát gyakran elhanyagolják a fejlődés ösztönzőinek tárgyalásakor, jóllehet Henry Ford tömeggyártásra irányuló innovációja vagy a Toyota új gyártási módszerei önmagukban is forradalmat jelentettek.
A szerző szerint a termelékenységnövekedés két forrásból táplálkozik: az innováció, illetve a „diffúzió”, ami az innováció terjedését jelenti. Ezek közül az innováció az időigényesebb és nehezebben kivitelezhető, a diffúzió pedig a menedzselési technikáktól függ leginkább. A menedzsmentbeli hiányosságok felelősek az ország Egyesült Államokkal való termelékenységi deficitének közel feléért.
Milyen javaslatokat fogalmaz meg a szerző a termelékenységgel kapcsolatban? Azt tartaná előre mutatónak, ha a megszorításokat kerülné a kormányzat az ínséges időkben is, hiszen ezek meghosszabbítják a recessziót. Ehelyett az alacsony kamatlábakat érdemes kihasználni, és a kölcsönökből finanszírozni az újjáépítést. A startupokat, az innováció egyik legfőbb forrását is előtérbe kell helyezni. Ezentúl az Egyesült Királyság és az EU viszonyát rövid távon hasonlóképp képzeli el a cikk, mint a Norvégia-EU viszonyt, hosszabb távon pedig a Brexit visszafordítását javasolja. Megemlíti még azt, hogy érdemes lehet megadóztatni az üvegház-kibocsátást okozó termelési folyamatokat.
Végső gondolatként az merül fel, hogy nemcsak az innováció iránti igényt, keresletet kell felélénkíteni, hanem az innovátorokból való kínálatot is. Példaként felhozza, hogy a leggazdagabb 1% csemetéi tízszer akkora eséllyel lesznek feltalálók, mint az alsó 50% gyermekei. Ennek a tetemes különbségnek a legnagyobb hányada nem a szegényebb gyermekek tehetségtelenségéből adódik, hanem a korlátokból, melyek az életüket nehezítik. Mindez pedig a hosszútávú termelékenység-fejlődés elengedhetetlen eleme.