Az erkölcs nélküli valóság

A Menedék, mint korunk realizmusa, ahol mindenki végleg magára marad

Jennifer Haley: A Menedék – TÁP Színház / Trafó

szerző: Lits Levente

Jó közgazdaságtan nehéz időkre – írja Abhijit V. Banerjee és Esther Duflo 2019-ben megjelent könyvük címében. Nem is meglepő, hogy korunk meghatározó közgazdászai is a jelent nehéz, válságos időként jellemzik, de mit is jelent valóságában ez a nehézség? Minden bizonnyal nehézsége abban áll, hogy a globalizáció erőinek nap mint nap szembe kell néznie a nemzetközi intézmények és a közerkölcs sorozatos kudarcaival, a fejlődés bizonytalanságával, végső soron a közösségük és az igazság mindent felforgató erejének végességével. De hogyan kapcsolódik mindez Haley mérnöki pontossággal megírt és eljátszott darabjához? A következőkben kísérletet teszek az előadás rövid áttekintése után arra, hogy bemutassam, miként leplezi le egy nem várt (?) esemény a kései kapitalista neoliberalizmus valóságát, és miként amoralizálja főhősünk saját vágyait, használ ki és dob el embereket.

Jennifer Haley disztópikus (?) drámája a Földön a természet kizsigerelt képe mellett játszódik egy virtuális világban és egy kihallgatószobában, ahol Morris nyomozó sorban hallgatja ki titokzatos ügyének tanúját, elkövetőjét és áldozatát.

A történet mindössze annyi, hogy egy Papa nevű ember a pedofil hajlamainak kiélése érdekében létrehoz egy virtuális valóságot, ahova csak felnőttek léphetnek be, hogy ott kiélhessék vágyaikat különböző szerepekben, akár saját koruk és nemük virtuális megváltoztatásával. Itt történik az eset, mikor Morris nyomozó belép vendégnek álcázva magát és egy Írisz nevű kislánykaraktert győzköd, hogy leplezze le Papa valóságos személyiségét. Írisz, akiről kiderül, hogy egy idős tanár úr (Doyle úr), meg van győződve Papa iránta érzett imádatáról, és éppen ezért akar teljesen a virtuális valóságban élni (árnnyá változni). A leleplezésre egy feltétellel hajlandó: ha megbizonyosodik arról, hogy Papa nem szereti őt igazából. Miután azonban közli vele Papa, nem csak, hogy leleplezi Doyle úr Papa valódi kilétét, hanem öngyilkos is lesz biológiai testében. Ez szolgál alapul Papa későbbi szembesítésénél, és hozza létre a morális kérdéseket felsorakoztató drámát.

Morris, aki a Nether nevű szimulációt képviseli, ami egyébként tekinthető a globalizáció intézményének is, minthogy feladata az összes rendszer irányítása és meghatározott értékrendjének érvényesítése, a köz és a magas reprezentációja. A Nether a technológiák összeségéből fennálló rend, ami a való világban történtek mellett az embert körülvevő összes területet figyelemmel kíséri, Sorozatos dilemmák mentén vizsgálja, hogy mi a helyes és hogy miként lehetne a tudás és a technológiák eszközével felszámolni az ember eltévelyedését. A szimuláció mint olyan egy vizsgálat, amikor egy rendszer modelljén tanulmányozzák a rendszer várható, illetve valódi viselkedését. Ezért értelmezhető a darab disz- és utópiaként, de akár új korunk leírásaképp is.

Morris történetünkben egy átlagos értelmiségi, aki célul tűzte ki, hogy megmentse az embereket az árnnyá válástól. Különös az egybeesés az HBO által forgalmazott Westworld című sorozat problémafelvetéseivel, amelyben többek között szintén egy amorális valóság létrehozásával akarják felszabadítani (?) az embert, és ahol szintén az ember árnnyá változását tűzik ki célul. De hogyan is válhat árnnyá bárki és mi ez a virtuális valóság, aminek léte jelenti az ember eltévelyedését, erkölcstelenségét?

Történetünk központi dilemmája, hogy létezhet-e titokzatosságában az erkölcs nélküli valóság. Hogy mi ez a valóság? A Menedék. A Menedék egy hely, ahol következmények nélkül élhetik ki gyilkos és pedofil ösztöneiket az arra vágyók, mindezt névtelenül. Egy hely, ahol nincsenek következmények, ahol a helytelen vágyak kielégülhetnek, ahol végül nincs erkölcs. Amoralitás. Mégis, az odalátogatók napjaik 16 óráját töltik ott, habár mindenki tudja, hogy pedofíliájuk nem valódi, mégis kielégülnek. Ez veti föl a darab első meghatározó kérdését: valójában ezeknek az embereknek mit jelentenek ezek a kapcsolatok? A történet egyenesen rámutat arra, hogy minden hasonló kapcsolat veszélye nem elsődlegesen a felek kora miatt létezik, pusztán a jóhiszeműségük és ártatlanságuk terén van különbség. Az egyoldalúság, a visszaélés, a bizalom és a szeretet szem által történő ígérete maga az erőszak, ami sebeket ejt. Hogy miért van ennek jelentősége történetünk szempontjából? Az ügy miatt. Ugyanis egy vendég (Doyle úr) felakasztja magát, nem tudja betartani az alkotó szabályait. Nem tud nem önmaga lenni, nem tudja elhinni, hogy ez egy játék csupán. Hiszen számára valóságos, csak így képes vágyait valóban kielégíteni, csak így képes szeretni, bízni, érezni, e nélkül céltalan lenne és nem venne részt ebben a valóságban. Mindezen kérdések hasonlóképpen felvetődnek, ahogyan hallgathatjuk Papa, a pedofil alkotó neoliberális érvelését.

Két szabály van, mondja, aki belép, elfogadja azokat, és felnőtt módjára vállalja felelősségét. Az egyik szerint nem lehet a Menedékben sem magunkról, sem más valóságról, sem a hely képtelenségéről beszélni. Át kell élni, benne kell létezni, el kell fogadni a játék valóságát, de nem szabad kötődni, ez a második. Ez a szabályozás az egyénre terheli a felelősséget, amennyiben bárki sérülne, úgy ő hibás érte. Egy olyan rendszer, ami végleg mindenkit magára hagy. Doyle úr, az áldozat és egyben tanú, aki szembesíti a nézőt és Sims urat, hogy mit is jelent benne létezni. Miközben Doyle úr saját árnnyá változásán gondolkodik, megszólítja őt Morris, hogy feltárja mindannyiuk előtt az idős férfi motivációjának valódi okait. Ez (mint kiderül) nem más, mint Papa iránt érzett szerelme, amit viszonzottnak érez. (Kapcsolatukban Doyle úr, mint Írisz van jelen, szőke hajjal, kék szemmel, kislányként, s nem mint öregúr.) Azonban mikor megkérdezi Papát, hogy szereti-e, Papa nemmel válaszol és elmondja, itt nincsenek viszonyok, nincsen kötődés, mert csak így lehetnek igazán szabadok, felelősség nélküliek. Mindez azonban mit sem változtatott Doyle úr érzésein és feladva Papát Morrisnak, való életében öngyilkosságba menekült, mivel elvesztette életének értelmét. Morris szembesíti ezzel Papát, aki a kellő nyomásgyakorlás után kiadja a szervert és a nyomozó véget vethet ennek a rémálomnak annak lekapcsolásával. Az előadás végén az erkölcsös ember képletét vetíti elénk darabjában a mű szerzője, amikor elmondja Morris: ki lennék én, ha nem kérnélek számon. Utolsó gondolatképp viszont kiemeli a struktúra, a kód felelősségét is amellett, hogy magát Papát is szembesíti tettével.

Hihetetlen pontos diagnózisa a műnek abban áll, hogy képes megnevezni és így felelősségre vonni magát a realizmust, ami így megdönthetővé válik. Mark Fisher Kapitalista realizmus című művében is hasonlóan érvel a mentális betegségek politizálása mellett. Úgy gondolja, meg kell mutatni, mit hozott létre a kapitalizmus realizmusa, annak is az egyik legmérgezőbb formája, a kései neoliberális kapitalizmus realizmusa. A mű példázatában leleplezi a neoliberalizmust, az erkölcs nélküli valóságot, a nagy játékot, ahol, habár sokszor elmondják biztonságunk és viszonyaink esetlegességét, nem tudunk úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Ahogyan kiskorunkban is megtanuljuk, hogy egy játék az egy játék, úgy céljuk ezt kiterjesztve életünkkel szemben is elvárni azt. Pusztán élményszerűvé teszik a létezést, az életet, a kapitalizmust, sem, mint választ adnának jogos szorongásainkra. Ez a rend szabaddá tesz a fogyasztásainkat tekintve, szabaddá a vágyaink kiszolgálására. Csakhogy az ember igényli teljességét, amit viszont elidegenült szerepei közepette nem tud megélni. Ha azonban azonosul a játék adott szerepeivel, akkor kiszolgáltatottá teszi magát és sebet fognak ejteni rajta. A kapitalista ember megteremtette magának azt a helyet, ahol arctalan struktúrák segítségével élheti ki vágyait, magában azt a hitet keltve, hogy minden résztvevő egyenrangú. Csakhogy nem tudunk egyenrangúak lenni, amikor szeretünk. Az emberiségnek meg kell tanulnia szembenézni magával a válsággal, hogy nehogy végleg árnnyá váljon.

Mit is jelent Haley számára a homo moralis, azaz az erkölcsös ember? Nem tagadja, az erkölcsös ember bevonódott a folyamatba. Az erkölcsös ember nem tudja elfogadni, hogy a világot igazságtalan struktúrák rendezik, és hogy az egyenlő részvétel leple alatt emberek tömegei válnak tárgyakká, személytelenednek, lényegietlenednek el. Az erkölcsös ember pontosan tudja, hogy minden lehet lényegtelen, nihil, csakhogy szembenéz vele és definiálja magát, létrehozva az igazság és az értékrend abszolút valóságát.

Ez vezet át a mű következő fontos aspektusához. Belátja és beláttatja, hogy ez a valóság elfedi a valóst és tudja, fel kell azt fejteni. A kapitalizmus játék és élményszerűség, a neoliberalizmus egyéni felelősség iránti már-már perverz vágyakozásával megbolondítva, azonban Fisher szavával élve kész zombigyár. Ráeszmél, hogy nem a szabályok be nem tartása vagy a pontatlansága az, ami megbontja az erkölcsöt. Úgy dönt egy ponton, hogy nem az ember, esetünkben Papa pusztulása menti meg az emberit, hanem a kód, maga a szerver, a rendszer felszámolása. A darab tisztává teszi a cselekvő ember, a cselekvő erkölcsös ember számára, hogy rombolnia kell, másképpen nem lesznek emberek, akiket megmentsen (lévén mindenki árnnyá változik). Doyle úr halálának oka ugyanis a viszony megtagadása, a felelősség és következmény nélküli valóság. Papával töltött idő alatt beleszeretett és ezt Papa kéje kedve szerint használta és fürdött a felé irányuló imádatban. A Menedék viszonynélküliségére hivatkozva megtett mindent vele, miközben azzal hitegette magát, hogy számára semmilyen felelősséggel nem jár a kapcsolatuk. Így történhetett meg, hogy Doyle úr számára gyilkos sebet ejtett azzal, amire később Doyle is ráébred, hogy bántalmazták, megfosztották minden méltóságától, erőszak áldozata lett.

A mű határozott programot kínál és szembenézést realizmusunkkal, habár konkrét eszköztárral nem szolgál, mindenesetre forradalmi és radikális változásokat sürget az ember önmagával, értékeivel, közösségével és környezetével való kapcsolataiban. Számára a jelen már az utolsó utáni pillanat, azonban állítja, ahogyan Fisher is: „a legkisebb esemény is képes lehet átszakítani a kapitalista realizmus szürke függönyét”, ezzel megteremtve a meghaladásáról szóló diskurzus terét.