Stefania Albanesi and Jiyeon Kim: Effects of the COVID-19 Recession on the US Labor Market: Occupation, Family, and Gender cikke alapján, Journal of Economic Perspectives, VOL. 35, NO. 3, SUMMER 2021 (pp. 3-24)
szerző: Pókász Zoltán

A cikk a koronavírus-járvány következtében kialakuló munkaerőpiaci trendeket veszi szemügyre, melyek több tekintetben is eltérnek a “hagyományos” válságok során megszokottaktól.
A korábbi válságok során általában a férfiak jelentősebb arányban vesztették el munkájukat a nőkhöz képest; ez többek közt a sajátos foglalkoztatottsági szerkezetből adódhat a nemek esetén, hiszen a férfiak nagyobb arányban dolgoznak a termelésben, a nők ezzel szemben a szolgáltatóiparban vannak felülreprezentálva. A két iparág hagyományos reakciója egy válságra eltérő: eddig a termelés volt az, amelyet a válságok térdre kényszerítettek. A szolgáltatóipar ezzel szemben kevésbé sínylette meg ezeket az időszakokat, hiszen az ehhez tartozó alapvető szükségletekre – pl. a hajvágásra – a népesség a válság alatt is igényt tartott.
A koronavírus-válság gyökeresen új tendenciát mutat ezzel szemben: a lezárások miatt a tercier szektorban történtek a tömeges elbocsátások, vagyis ez a válság – kivételesen – a nőket sújtotta jobban. Emellett a bölcsődék, óvodák korlátozott kozzáférhetősége is inkább a nőket kényszerítette arra, hogy otthon maradjanak gyermekeikkel.
A szerzők a munkaerőpiacot vizsgálják meg a nemek szempontjából. Az utóbbi évtizedekben jellemzően a nők foglalkoztatottsága kevésbé bizonyult volatilisnek, mint a férfiaké. Mindez a háztartásbeli munkaerő-kínálat sajátosságaira vezethető vissza: ha a háztartás egyik tagja elveszti az állását, vagy csökken a fizetése, a másik tag tendenciózusan többet fog dolgozni. Ebből a hatásból vezethető le az, hogy válságokban – ahol a férfiak nagyobb eséllyel vesztik el a munkájukat – a nők igyekeznek a munkaerőpiac körforgásában maradni. Ez a hatás a korábbi válságok során mért, nőkre jellemző kisebb volatilitás 30 százalékát magyarázza meg.
Az alsó ábrán látható, hogy a 2008-as gazdasági válsággal összehasonlítva hogy alakult nemekre lebontva a foglalkoztatás-csökkenés mértéke. Az oszlopok közepén található fehér rész mutatja a nők értékeit, az oszlop külső, szürkésebb része pedig a férfiakat. Emellett különböző családi kategóriák is láthatóak az ábrán: egyedülálló, egyedülálló gyermekkel, házas, házas gyermekkel.

A korábban megfogalmazott állítás, miszerint a nőket kevésbé érintették a korábbi válságok, ez alapján is teljesül minden családi kategóriában: a nők foglalkoztatottságát általában harmad- vagy feleannyira érintette negatívan a válság, mint a férfiakat.
Ezzel összehasonlítva a pandémia hatásait (az ábrán a jobb oldalon), több tendencia is megfigyelhető. Egyrészt mindkét nem foglalkoztatottsági statisztikái nagyobb mértékben csökkentek a 2008-as válsághoz viszonyítva, másrészt 2020-ban a nők foglalkoztatottsága esett vissza a legjelentősebben. Ennek egyik motiváló tényezője a már korábban említett tendencia, miszerint a gyermekekkel nagyobb arányban maradtak otthon a bölcsődék és óvodák bezárásakor. Ez egyrészt a hagyományos nemi beidegződésre vezethető vissza, másrészt arra, hogy a nők alternatívaköltsége kisebb, ha otthon maradnak a gyermekkel, mint a férfiaké, vagyis alacsonyabb átlagosan a fizetésük, mint a férjüknek. Megfigyelhető, hogy a munkáltatók “büntetik” fizetés terén a nőket amiatt, mert gyermeket szülnek, vagy gyermeket fognak szülni. Ez a hatás felelős a “wage gap” kétharmadáért egyes kutatások szerint.
Ezeken az igen fajsúlyos érveken kívül más tényezők is fontos szerepet játszanak a foglalkoztatás-csökkenés ilyen egyenlőtlen megoszlásában. Ezek között kiemelt fontosság jut a szektorális eltéréseknek. A pandémia alatt tipikusan a kiemelt emberi érintkezést igénylő munkák lettek a leginkább visszaszorítva, melyeket nagyobb részben nők töltöttek be.
A szerzők egy olyan kérdőívre alapozzák kutatásukat, mely két dimenzió mentén méri a különféle foglalkozások jellemzőit rugalmasság és más emberekkel való érintkezés terén. A rugalmasság annyit takar, hogy az adott foglalkozást űzők mennyire vannak helyhez kötve, például egy adott eszközhöz, vagyis implicit azt is, hogy a home office lehetősége mennyire áll fenn. Néhány példa a különböző kategóriákra: az oktatói, tanári munka rugalmas és magas emberi érintkezést kíván, a menedzserek foglalkozása kevés kontaktot igényel, és rugalmas is. Az egészségügyi szakma rendkívül helyhez kötött (rugalmatlan), és emellett magas az emberi érintkezés foka is, a gyártásban és termelésben foglalkoztatottak ezzel szemben kevés kontaktot igényelnek, és rugalmatlan a munkakörük.
Ezek közül a rugalmatlan és sok emberi érintkezést igénylő munkakörök, mint az egészségügy, a legkiszolgáltatottabbak. Ezekben a nők jelenléte domináns: az összes nő 26 százaléka ilyen munkakörökben foglalkoztatott, míg a férfiaknak csak 6 százaléka. A rugalmas, de magas kontaktot igénylő munkákat is hasonló tendenciák jellemzik. A férfiak ezzel ellentétben túlnyomóan olyan foglalkozáscsoportokban felülreprezentáltak, ahol nem fontos az emberi érintkezés.

A fenti ábra mutatja, hogy a különböző munkakörök foglalkoztatottsági mutatója hogyan változott a pandémia első évében. A várakozásoknak megfelelően a flexiblis, alacsony kontaktot igénylő munkakörök sínylették meg legkevésbé a válságot. Ezzel szemben a rugalmatlan munkakörök – emberi érintkezés mértékétől függetlenül – jelentős visszaesést mutatnak. Általában nem szerint tendenciózusan azokat a munkavállalókat bocsátják el inkább, akik az adott kategóriában nem alapján kisebbségben vannak – például az egészségügyben a férfiak és a termelésnél a nők ilyennek számítanak.
Ezek után a szerzők a keresletre és kínálatra ható, pandémia által kiváltott sokkokra koncentrálnak. Ezekhez kötődően új változókat vezetnek be: a házassági státuszt, az életkort és a végzettséget. Így a nemre ható tényezőket már ezek kiszűrésével képesek vizsgálni regressziószámítás segítségével.
A nemek közötti különbség a foglalkoztatás-változás terén még mindezen változók iránti kontrollálás mellett is bőven szignifikáns: az elvesztett munkahelyek több mint 60 százaléka a nőkhöz kötődik. A nők magasabb elbocsátási aránya minden csoportnál megjelenik, különösképp a házas, gyermekkel rendelkező nők és hasonló férfiak között jelentős a különbség. Ez a tendencia akkor is igaz, ha kontrollálnak az egyének foglalkozására, és akkor is, ha nem. A foglalkozásnak nincs kifejezetten jelentős szerepe a nemek közötti különbség magyarázatában.
A munkaerő-keresleti tényezők megvizsgálásához a munkanélküliségből a foglalkoztatottságba irányuló munkaerő-áramlást (unemployment-to-employment flow), illetve ennek ellentétét (employment-to-unemployment flow) vezetik be a szerzők. Mivel az Egyesült Államokban definíció szerint a munkanélküli (magyarul talán a munkakereső megfelelőbb kifejezés) akarata ellenére nem talál munkát, így ezek a változók kizárólag a munkaerő-piaci folyamatokat, a munkaerő iránti keresletet írják le, nem a munkavállalási kedv változását.
Ezen mutatókat vizsgálva arra jutnak, hogy a COVID-járvány első részében (a recesszió idején) az “employment-to-unemployment” változó havi értéke 2,9 százalékpont a nők esetén, vagyis átlagosan a foglalkoztatott nők 2,9 százaléka vált munkanélkülivé havonta a válság recessziós időszakában, jóllehet ennek az átlagos értéke egy-másfél százalék. Ez az érték a férfiaknál nem annyira kiugró, emiatt a női állásvesztés felelős a válság idején a munkahelyvesztések körülbelül kétharmadáért. Az “unemployment-to-employment” mutató, mely a munkába való visszatérés havi arányát mutatja, is rekordalacsony a válság alatt: a recessziós időszakban 0,4 százalék, a kilábalási időszakban 0,6 százalék.
A munkaerő-piaci kínálat szerepeltetésére a szerzők a foglalkoztatotti státuszból az inaktív munkanélküliségbe való százalékos értéket használják ( employment-to-nonparticipation), illetve a munkanélküliségből az inaktív munkanélküliségbe való értéket (unemployment-to-nonparticipation). A különbség az inaktív munkanélküli és a rendes munkanélküli között az, hogy előbbi nem kíván munkát vállalni. Vagyis ezek a változók a potenciális munkavállalók munka iránti igényét mutatják, a munkaerő-kínálatot.
Ezek a mutatószámok szintén azt mutatják, hogy az inaktív munkanélküliség leginkább a női munkavállalókat sújtotta (68 százalékban). Mindezek a tendenciák amiatt aggasztóak, mert az utóbbi évtizedekben fokozatos volt a nők munkaerőpiaci helyzetének felzárkózása a férfiakéhoz. Emellett a megelőző néhány évtizedben az úgynevezett “jobless recovery” volt megfigyelhető válságok után az Egyesült Államokban, ami azt jelenti, hogy a GDP és az aggregált kibocsátás viszonylag gyorsan eléri a válság után a válság előtti szintet, a foglalkoztatottság viszont csak évekkel később áll vissza a korábbi szintre. Egy hipotézis szerint ez amiatt történhet, mert a válság leginkább a gyártáshoz kapcsolódó foglalkoztatottságot csökkenti, vagyis a gazdasági krízisek az általános tendencia alapján egy alapvetően is stagnáló iparágat érintenek. Ebből kifolyólag sokszor nem hívják vissza az elbocsátott dolgozókat, mert kevesebb dolgozóra van szükség, mint azelőtt.
A szerzők következő kérdése, hogy az automatizáció képes-e pótolni a válság idején elvesztett munkahelyeket. Bár – ahogy a korábbiakban láthattuk – a válság leginkább olyan munkahelyeket érintett, melyek nem pótolhatóak egyszerűen robotok által, például a szolgáltatóipar munkahelyei ilyenek. Viszont a tanulmányban említett automatizációs indexből az a következtetés vonható le, hogy még az egészségügy területén is nagyon sok az automatizálható pozíció, vagyis jó eséllyel nem fog az egészségügyi szektor foglalkoztatottsága sem visszatérni teljesen a korábbi szintre.
Zárásként a szerzők megemlítik, hogy a nők jövőbeli munkapiaci kilátásai vegyesek. Egyrészt a home office nagyobb társadalmi beágyazottsága segítheti a gyermekükkel foglalkozó nőket becsatlakozni a munkaerőpiacra, Másrészről a “child penalty”, a nők munkaerőpiaci büntetése a gyermekvállalás miatt továbbra is jelentős tényező a vállalatok gyakorlatában.