szerző: Szabó Dorottya
„Il caso classico é quello dell’affamato che ruba un pane. Si capisce che lo si mandi assolto, ma si capisce meno bene perché il debito che ha la societá di non lasciare morire di fame questo disgraziato debba essere pagato da un fornaio scelto a caso, e non dall’intera societá. La soluzione logica parebbe dovere essere cha l’affamato sia assolto e che la societá paghi il pane rubato al fornaio.”
(Vilfredo Pareto, 1916)[1]
Egy kedves barátom, akit a családjával együtt gyermekkorom óta ismerek, néhány éve New Yorkban él. Alig egy éve, amikor éppen itthon volt, meghívást kaptam hozzájuk. Az este egyik pontján felhoztam a BLM mozgalmat, és érdeklődtem, miként éli meg ezeket a folyamatokat a „sűrűjében”. Amint feltettem a kérdést, a családja figyelmeztetett, hogy ezt nem kellene forszíroznom, én viszont – kihasználva, hogy szinte magam is családtag vagyok, ha ott vagyok, így elég komfortosan éreztem magam – nem hagytam annyiban a kérdést. A beszélgetés hamar heves vitába torkollott. A család mindig is egy takaros konzervatív képet mutatott magáról, ahol a vallás fontos szerepet játszott, legalábbis addig biztosan, amíg a nagyszülők is éltek. Stabilan a középosztályhoz tartoztak, és kevés közvetlen tapasztalatuk volt tönk szélére jutott családokkal, hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal. A szóban forgó barátom azonban jelenleg elsőkézből tapasztalja az USA-ban fokozódó társadalmi konfliktusokat, kinti barátai többségben a sértettnek mondható társadalmi csoportokhoz tartoznak. Nem jutottak dűlőre a veszekedő felek. A vita a felszínen arról szólt, hogy a feketék bűnözők-e vagy sem, és hogy a bűnöző feketéket hagyni kell-e futni, avagy keményen meg kellene-e őket büntetni. A vita lényege viszont az én értelmezésemben az volt, hogy a bűncselekmény legitim-e akkor, ha valakinek nincs más választása, avagy nincs olyan körülmény, ami felmentené azt, aki törvényt szeg. California állam 2014-ben voltaképp ebben a kérdésben foglalt állást azzal, hogy de facto legálissá tette a bolti lopást. A törvénymódosítás értelmében a 950$ alatti értékben elkövetett bolti lopás nem minősül bűncselekménynek, csupán vétségnek. Ebből kifolyólag a bolti lopásokból keletkező ügyek – ha egyáltalán bejelentik őket – hamar lezárulnak anélkül, hogy a hatóságok valós erőfeszítést tennének a sértettek érdekében.
Bár a törvénymódosítás több éve érvényben van, az amerikai sajtó 2021 őszén hangossá vált a bolti lopások számának megnövekedése körüli vitától, ami a legsúlyosabban California államot érinti. A kiskereskedők és azok érdekképviselete, illetve általában a konzervatív hangok változást, a bolti lopások szigorúbb büntetését követelik. Ezzel szemben az általánosságban progresszívabbnak mondható politikai hangok amellett érvelnek, hogy a kiskereskedelmi lánc veszteségei eltörpülnek a profitjaik mellett, és voltaképp a javaknak a lopások következtében megvalósuló elosztása nem méltánytalan. Na, de mit mondana minderre Vilfredo Pareto, és kinek az oldalára állna ebben a vitában?
A közgazdászhallgatók valószínűleg világszerte, de itthon bizonyosan igen hamar megismerik Pareto nevét a tanulmányaik alatt. Alighogy beteszik a lábukat az első mikroökonómia előadásokra, a Pareto-hatékonyság definícióját olyan nyomatékosan és olyan sokféleképpen sulykolják beléjük, mintha ez az egyszerűnek tűnő elv jelentené a választ az összes közgazdasági problémára. Az elv sokféleképpen megközelíthető, ezekből kettő a következőképp szól: 1) a javak elosztása Pareto-hatékony, amennyiben nem tudunk javítani egyik szereplő helyzetén sem anélkül, hogy más helyzete ne romlana; 2) a javak elosztása Pareto-hatékony, ha nincsenek kölcsönösen előnyös cserelehetőségek a gazdaságban. A mikroökonómia órákon ezeket ekvivalens megfogalmazásokként kezeltük, habár vannak fenntartásaim ezen könnyelműséggel szemben. Míg az első megfogalmazás egy szabályozó harmadik fél – merjünk élni a feltételezéssel, hogy az állam – szemszögéből állít valamit a javak elosztásáról, addig a második megfogalmazás ennél gazdaságpolitikai értelemben véve liberálisabb hozzáállást sugall: a gazdasági szereplők nemcsak felismerik, de kihasználni is képesek a kölcsönösen előnyös cserelehetőségeket.
Ha a közgazdászhallgatóknak szerencséjük van, kifognak egy olyan előadót, aki nem ítéli feleslegesnek az elmélettörténetet, és elismeri a mikroökonómiai tudás adekvát megalapozásában betöltött szerepét, így aztán a Pareto-hatékonyság definiálásán túl is ejt pár szót Pareto munkásságáról, de szigorúan csak annyit, hogy még legyen elég idő a középiskolai matekpéldák szorgos megoldására. Egy ilyen előadó nem szalasztja el az alkalmat arra, hogy idézze Pareto – egyébként méltán híres – sorait az 1916-ban megírt, Trattato de Sociologia Generale című művéből, amelyek az én pongyola fordításomban valahogy így szólnak:
„Klasszikus eset, amikor az éhező ellop egy vekni kenyeret. Az érthető, hogy fel kell őt mentenünk, az viszont kevésbé, hogy a morális felelősségünk, miszerint nem hagyhatjuk éhezni a nyomorultat, miért egy véletlenszerűen kiválasztott pékre hárul, nem pedig a társadalom egészére. Olybá tűnik, a logikus megoldás az volna, ha az éhező felmentettne, és a társadalom kifizetné a péknek az ellopott kenyeret.”
Úgy tűnik ezen sorok alapján, hogy ha Pareto ma Californiában járna, egyetértene a törvényhozókkal abban, hogy a lopás meghatározott körülmények között validálható, azonban bizonyosan nem tartaná a legjobb megoldásnak, hogy a társadalom egészének felelőssége véletlenszerűen kiválasztott kiskereskedőkre hárul. Tehát a californiai intézkedések egyrészről előrelépésként értékelhetők, hisz rámutatnak arra, hogy a szükség nem bűncselekmény és nem kriminalizálható, ahogy ezt már Pareto is leírta 1916-ban. Másrészről az is belátható, hogy a költségek megosztása méltánytalan a californiai helyzetben, és nem nyújt igazságos megoldást a problémára.
A kenyérlopók felszabadítása nem abban áll, hogy felmentjük őket a törvény előtt a pékek kárára, a szabadságuk feltétele a fejlődés. Lehetővé kell tennünk számukra, hogy a képességeik kibontakoztatása révén megteremtsék maguknak az eszközöket arra, hogy ne kényszerüljenek kenyérlopásra. Ehhez meg kell teremtenünk az inkluzív növekedés alapjait, és be kell látnunk, hogy a gazdasági javak elosztása nem egy zéró-összegű játék, amelyben az, ha valakinek többet adunk, szükségszerűen valaki másnak a kárára válik. Ez közös társadalmi felelősségünk, aminek a költségeit – és ezzel együtt előnyeit is – közösen kell viselnünk, és ami a közös humanitarianizmusunk kibontakoztatásán alapulhat. Ideje meghaladnunk Victor Hugo nyomorultjainak korát, amikor az alsóbb osztályok körében több volt a nyomorúság, mint a felső osztályok körében az emberségesség[2].
Pareto aktualitása tehát nem a Pareto-hatékonyságban áll, vagy legalábbis nem annak elszigetelt, unalomig ismételt elvében. Pareto munkássága – az optimum-elvvel együtt – abban segíthet nekünk ma, hogy megoldást találjunk a jóléti különbségek növekedésére – ahogy az Pareto saját korában is kulcsprobléma volt Észak- és Dél-Olaszország vonatkozásában -, illetve, hogy integráljuk a közgazdaságtani gondolkodásunkba a gazdasági szereplők elszigeteltségét felváltó közösen gyakorolt értékrendet.
[1] Pareto, Vilfredo (1916): Trattato de Sociologia Generale, Volume II., Firenze, G. Barbéra Editore, pp. 448-449, para. 1987
[2] Utalás Victor Hugo A nyomorultak c. könyvének egy szövegrészletére.