A magasles uralmi viszonyainak vizsgálata és különböző nézőpontok
Lits Levente és Lits Benedek elemzése Tósoki Samu Kaplony meglátásaival; Ludwig Múzeum: Metafizikus áthatolás egy zebrán – történetek vadászatról, természetről
Az Egy a Természettel – Vadászati és Természeti Világkiállítás (Budapest, 2021) kísérő programjaként rendezett kiállítás nem múlta alul a várakozásainkat. Valóban széltében és hosszában bemutatta a kortárs művészeket és korábbi korok alkotásait, tárgyalva azt is, hogy milyen sok morális, kulturális kérdést vet fel a vadászat és az azt körülvevő és kísérő különböző társadalmi folyamatok, érzések és láttatások. Következő rövid áttekintésünkben szeretnék Hopp-Halász Károly Magasles sorozatán keresztül egy átfogó képet adni a magaslesek politikai gazdaságtani összefüggéseiről személyes példáin, Antigoné tragédiája és végső soron korunk Budapestjének meghatározó toronyházán keresztül. Ezzel egy azt meghaladó modellt is alkotnánk, amellett, hogy az alkotók pontos megnevezése nélkül kiemelnénk néhány gondolatot, amely a gazdaságban való részvétel más folyamatait is hasonlóképp meghatározza.
Táj és környezet, elefántcsonttorony és társadalom
A vadászat sok speciális intézményt is létrehozott történelme során, ennek egyik szimbolikus építménye a magasles, a környezeti-társadalmi lokáció, a tájba-vetettség viszonyrendszeréből történő kilépés tere. Úgy kell beszélnünk a fent és a lent fogalmairól, mint a táj és a környezet viszonyairól. Ahogyan ezt Radnóti írja Nem tudhatom… című versében, bár e két jól elválasztható nézőpont súlyos állításokhoz és végül morális értelemben súlyos végkifejletekhez vezethetnek. A következőkben az idézett verssel párhuzamban szeretnénk megmutatni, miként érti félre a természetet, aki fentről cselekszik, és ez miként hozható párhuzamba korunk politikai gazdaságtanának problémafelvetésével.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. (részlet)
Ebben a részletben a költő egy egészen más korszak egészen más nézőpontkülönbségét mutatja be. Habár valóban más, mégis úgy gondoljuk érzékelhetővé teszi írásában, mi az a mesterséges tér vagy képzet, aminek élményében megváltozik az érzékelés. Aki gépen száll fölébe az láttat és aki magaslesre megy szintúgy. Láttat magával egy olyan valóságot, ahol nem érvényes az erkölcs. Az önmagát, valóságából kiemelő személy mámora a hatalomgyakorlás groteszk esztétikai eleme, a vadász istenélménye a környezet naivitásának és szent nyugalmának lerombolása nyomán. A kiállítás egy alkotásán az alábbi idézet szerepelt: „Sebezhetetlennek hittem” [magam], míg máshol az alábbi mondat: „A belső tájakat ugyanúgy elfoglaljuk, ahogy azt a külső világgal megtettük.” Bőrünkön érezzük a mérgező gyönyört a hajtás végeztével, a természet uralom alá hajtásának kéjét, azonban kiszakítja az egyént tudatának és környezetének harmóniájából, és a dominancia kiolthatatlan vágya elé dobja. Ez a fajta hierarchia uralmat hoz létre, olyan egyenlőtlenséget, mely végső soron belsővé válva számunkra jelent szolgai tudatot. Egy olyan hatalmat termelve újra, ami úrrá lesz a tájon és a vadászon, ami uralmi viszonyt teremt a magasles által birtoklás vágyát keltve. A vadász számára ez a nézőpontváltás jelenti a morális igazolást tettei felett, holott a tapasztalat, amit így szerez mérgezi s felborítja az önmagát, a természetet és a társadalmi rendet.
Az ember leleményes. Történelmünk során ennek a politikai esztétikának kovácsává váltak sokan, így érthető miről írt Dr. Fabényi Júlia kurátor Hopp-Halász képei kapcsán. Egy fontos értelmezést említ a kiállítás kiadványában, miszerint „a magasles cím áttételesen is értelmezhető, hisz a Paksi Atomerőmű védrendszeréhez tartoztak azok a magasles-építmények is, ahonnan a nyilvánosság elől tiltott területet védtek hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a nyugati országhatáron is magaslesekről figyelték a határsértőket.” A konstrukciók a hatalom szolgálatába álltak, mint uralmi eszközök. Azonban, mint korábban írtuk ennek leleplezése mentén politikai gazdaságtani összefüggéseket is kiemelünk és társadalmaink igazságos megszervezéséhez ezt meghaladó modell megalkotására teszünk kísérletet mindamellett, hogy elemzésünk tárgyaként a Mol-torony is megjelenik.
A magasles, mint ostor, haladás és meghaladás
Rancière politikai esztétikáról szóló gondolatainak[1] politikai gazdaságtani aspektusai egy korábbi írásban[2] a munka tárgyalása végett váltottak ki kérdéseket olvasóinak körében. Mégis mi képes meghaladni az ostor alkalmazását és vajon szűkségszerű volt e változatainak használata a különböző korokban? A blog szerkesztőinek kreatív választása a szöveget megelőző kép tekintetében, ami Mürón: Diszkoszvetőjét ábrázolja, az erről szóló diskurzust gazdagító kritikai szemlélet, ennek okán is foglalnánk állást. Az ostor politikai esztétika, az ostor esztétikai uralom, s uralmi viszonyt hoz létre a nép ellenségeinek védvonalán (Žižek, 2009). Politikai gazdaságtani szempontból eszerint olyan modellek kialakítása sürget, ami mind az ostort, mind a magaslest képes meghaladni figyelve az építészettől kezdve a vállalkozásszervezésen, az egyházakon át egészen az oktatás legalapvetőbb intézményéig. Azonban a köztes elemek értelmezéséhez és a helyes modell megalkotásához latba kell vetnünk további szempontokat, melyek talán segítenek aporiánkon túllendülni.
Elsőként a hatalom épületei közül emelnénk ki néhányat, mint a korokon átívelő várakat. A ma Magyarországán is érzékelhető struktúra[3] úgy illeszkedik be a neoliberalizmus valóságába, mint korábban kevés hasonlóan látványos intézkedés. A nagyobb cégek által birtokolt manhattani felhőkarcolókhoz hasonlóan politikai gazdaságtani szemléletével megidézi a történelmet végigkísérő magasles-építményeket. Fredric Jamesont idézve beszél Mark Fisher Kapitalista realizmus című könyvében a vállalatokon belüli, szervezeti struktúrák okán létrejövő elidegenedésről és a „meg nem hallgatásról”, tehát a magaslesek szociális formáinak tüneteiről is többek között. Később politikai intézményekként hasonló szerepet foglalnak el a törvényhozás helyszínét biztosító építmények, mint az országgyűlés. A popkultúrában, s ezen belül a filmiparban is megtalálható a magasles esztétikájának visszatérő használata, uralmi viszonyrendszerének sajátságos szimbolikájával. Mindenekelőtt kiemelnénk A Gyűrűk Urában található Szauron szemével látható tornyot, illetve a Csillagok Háborújából ismert birodalmi csillagrombolóknak, az első pillantásra indokolatlan tűnő, parancsnoki hídjait, mint magasleseket.
Pontatlanul járnánk el azonban, ha magyar vonatkozásban nem térnénk ki I. István különös megoldására, mely biztosította a kereszténység terjedését és uralmát országában: a vallás épületei mentén említenénk példákat. A tíz falunként kötelező templomok vajon Isten uralmát és így országát voltak hivatottak cselekvő módon támogatni vagy pusztán az egyház előkelőinek és világi vezetőknek uralmát szolgálták, mint koruk megfigyelőrendszere (mint magasles)? Hogyan értelmezzük a korabeli egyházak kommunikációs és hatalomtechnikai szerepét az ég felé törni akarás és egyszersmind az égből történő lenézés esztétikájának szemszögéből? Habár minden elköteleződésünk egy értékrendi uralomváltásé, vagy ahogyan Gerhard Lohfink kortárs teológus írja: „Eljutni a hithez Pál szerint annyit tesz, mint uralomváltást végrehajtani. Ha számolunk azzal, hogy Isten Kritsztusban képessé tesz bennünket erre az uralomváltásra, akkor azzal is számolnunk kell, hogy Isten uralma az egyházban haladéktalanul megkezdődhet.” (Lohfink, 2019)
A fent idézett szöveg uralomváltása azonban a magasles vallási szerepének kritikájaként is értelmezhető. A vallásos értelemben vett fölfele tekintés uralomváltása pontosan a magaslesből történő lefelé tekintés ellentéte, s a krisztusi értelemben vett egyenlőség megteremtésének kulcsa, ahogyan Lukács is írja: „Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.” (LK 21,27-28). A magaslesintézmények fölszámolása is ugyanezen elvek mentén képzelhető el: a magasles nem csak annak lebontásával, de az ott helyet foglalók felfelé tekintésével is elérhető, mint „amikor a szolga érti az urát”, azaz megszűnik szolgának lenni elismerve az értékrend mindenek felettiségét. Ezen gondolat hangoztatása ugyanakkor a gyakorlatban csupán a világi hatalom megszilárdítását s a lakosság megfélemlítését hozta el, így egyházkritika formájában elmondható: a lesben állók vallásos kötődése további értelmezés hiányában az uralom és a magasles helyzetének legitimitásáért s az egyház világi szolgálataiért felelt.
Orpheusz és Euridiké történetében jelenik meg a felfelé (előre) és a lefelé (hátra) tekintés szimbóluma. Amikor Orpheusz kedvesét kifelé viszi az alvilágból, egyetlen feltételt szabnak neki, nem nézhet rá Euridikére, azonban ezt nem tudja megtenni, így végleg elveszíti őt. Euridiké pozíciójából Orpheusz és a kiút egy irányba esik, számára, aki követi vezetőjét, az élen menőt, egyértelmű feladata van, azonban Orpheusznak nem. Úgy kell felfelé néznie és vezetni a nyomdokában járót, hogy nem tudhatja biztosan látványát, hinnie kell, ellen kell állnia vágyainak, hiszen nem ellenőrizheti őt. Ekképp van nehéz dolga a változásban elöljárónak és az uralomváltás résztvevőinek. Az ellenőrzés során leveszi szemét a fentről és téveszt, így a kettő nem érvényesülhet egyszerre, tehát kizárja az úton levés a kettő együttes fennállását.
Harmadszor a tudomány szerepéről folytatott diskurzus során beszélnénk a magasles uralmi viszonyairól. Az előző szakaszban megemlített elefántcsonttorony elzárkózást jelölő értelme mellett minden bizonnyal a fentről elidegenülve intézkedő és kérdező értelmiség kritikáját is jelöli. E tekintetben szükségszerű kettéválasztani a tudományt természete szerint, mint uralmi, autokratikus tudományt és mint emancipatórikus, demokratikus tudományt. Itt nem eredményei és modelljeinek hatékonysága szerint tennénk különbséget, hanem kérdezőjének normatív tere szerint. Közgazdaságtudományi területen fontos előrelépéseket emelnénk ki a múltból, mint e belátás véletlen bekövetkezett alkalmazása. Ilyen a makroökonómia mikroökonómia felőli értelmezése, azonban az ezt megelőző lépést, ami az utóbbi értékrendi alapokra helyezése még várat magára. De visszatérve korábbi meglátásunkra, nem meglepő, hiszen a politikai gazdaságtan és más tudományok területén is létrehozták e szétválasztást az értékrendi és azzal szembeni terén. Mielőtt azonban Antigoné történetének, a Mol-torony elemzésére és a főváros konkrét viszonyaira rátérnénk a létrehozás kultúrájának iparosai felé fordulva alkotásaikkal kapcsolatban tennénk pár megfigyelést és aporiánk felszámolása végett szemügyre vegyük a diszkoszvetőt és a kilátót is, mint lehetséges alternatívát.
A világi hatalom és az egyház szimbolikus mellérendeltségét mi sem szimbolizálja jobban, mint az Országház (96m, 1885-1904) és a Szent István Bazilika (96m, 1851-1906) magasságának egyezősége. A 19. század második felének építészete rendkívüli precizitással fejezte ki az uralkodás és a vallásosság általános dominanciáját a művészet és a tudományosság (és annak szimbolikus épületei) felett. A tudomány, mint társadalmi alappillér leginkább a Nagyvárad téri SOTE Elméleti tömbbel reprezentálhazó Budapest látképében. 88 méteres magasságával ugyan nem éri el az előbb említett két épület szintjét, a környező épületek miatt mégis tekintélyparancsolóan hirdeti az orvostudomány szociális és tudományos értékeit, ahogyan az azt követő 73 méter magas Nyugdíjfolyósító Igazgaztóság, amennyiben eltekintünk pár templomtól (epiteszforum.hu, 2021). Tehát a jóléti állam intézményeinek virágzását és kiemelkedő reprezentációját tekintve elmondható, hogy fordulat áll be e téren Magyarországon. A Mol-torony természetesen nem érkezett hírnökök és hasonló esetek nélkül, gondoljunk csak a Vörösmarty vagy a Szervita teret meghatározó üvegdobozokra, vagy a Virág Csaba által tervezett Budavári Országos Villamos Teherelosztó körüli hatalmas, az egész építész szakmát megmozgató vitára, miközben olyan Ybl-díjas építészetek méltatták korábbi írásaikban, mint Szabó Levente vagy Vadász György. Mindenesetre szépen példázza a korszellem a senki által meg nem választott, közcélt nem szolgáló, a Föld erőforrásait túlhasználó, a társadalom számára alternatívát nem kínáló s kényszerű mobilizációs igényeket kielégítő részvénytársaság kulturális, esztétikai és politikai befolyását, telhetetlenségét, öncélú rombolását, ami egy kevés jólétet biztosít.
Negyedszer a kreatív ipar társadalmat formáló alkotásai tekintetében vizsgáljuk a magasles uralmi viszonyrendszerének összefüggéseit két elemében, mint a távcső-szemüveg és a napszemüveg. Ami kapcsán egy rendkívül érdekes félreértéssel kapcsolatban világítanánk rá az értelmezés tisztázásának szükségességére. Pol Pot diktatúrájában kifejezetten szemüveges embereket végeztek ki azért, mert burzsoának, elnyomónak ítélték őket. Valóban másfajta látást és nézőpontot jelenthet a szemüveg az arra rászorulóknak, de nem mások elnyomását tekintve, pont ellenkezőleg. Tehát, ahogyan az állat a magasles viszonylatában prédává válik, s a környezetben az állat akár barátként, de biztosan részvételen alapuló viszonyban jelenik meg, úgy a szemüveg, mint „távcső” nem a viszony feloldását, az elidegenedés létrehozását segíti elő, hanem azzal szemben közel hoz, érzékelhetővé tesz, ekképp emancipálja viselőjét. A társadalom minden tagja számára elérhetővé válik az éleslátás, azáltal a képessé tétel fogalmisága alapján emancipációs eszközzé válik. Amint a társadalom egésze, fizikai adottságaitól függetlenül, képes elérni világunk struktúráinak mélységeiben történő betekintését, a szemüveg minden kétséget kizárva a magasles kontrapontját képezi a felvilágosodás során létrejőve. Lényegileg egy szenzor, amit a technológia léte biztosít, és az értékrendi tudás, tehát a helyes használat. Azonban a szemüvegek közül egy csoport mégis kivételt képez, ez pedig az Egyesült Államokból az egész világot behálózó „police”, rendőr-napszemüveg. Ezen szemüvegnek a különleges tulajdonsága, hogy míg egyik oldaláról a látást biztosítja viselőjének, a másik oldala visszaver minden fényt és tükörként funkciónál. „amikor a tükrös napszemüveg lehetetlenné teszi, hogy a beszélgetőtárs lássa a szemünket, ezáltal bizonyos fokú agresszivitást közvetít, és hatalmat kölcsönöz a Másik felett.” (Jameson, 2012) – írja le mérnöki pontossággal Fredric Jameson a rendőrség és katonaság erőszakszervezeteinek kötelező kellékét. A rendfenntartó erők esetében sem igazán szerencsés a tükrös napszemüveg a gépies működést megtestesítő, dehumanizáló és elidegenítő használata, de a hétköznapi emberek körében még inkább kirívó, magasles funkcióról beszélhetünk.
A pókerjátékosok, a közélet porondján gyakran megforduló és egyéb magas befolyású emberek körében elterjedt szemüvegfajta az első, a magasles intézményének maszkulinitását megtagadó eszköz: a tükrös napszemüveg viselőjének neme az elnyomás szempontjainak viszonylatában már lényegtelennek bizonyul. Ugyan a történelem során az egyházi uralomban aligha, de a világi uralom területén is csak ritkán fordult elő a magasles intézményének női haszonélvezője, korunkban a társadalmi és gazdasági elnyomás aspektusainak kiteljesedésével immár nem állapítható meg szoros összefüggés a nemiség, illetve a nemi funkciók és az elidegenítő uralom között. (Farkas, 2013) Az elmúlt idők esztétikai hatalomgyakorlásában felfedezhető mérgező férfiasság szimbóluma az enyészeté lett, s mint preventív ellenforradalmi újítás érte el a feminizmus utolsó, integratív, hierarchiaellenes, a tükör karcolását dioptriával begyógyítani kívánó védvonalait. A tükrös napszemüveget viselő hölgy egyszerre képe az uralom külvilágtól és önmagától is elidegenült, agresszióra kész működésének.
A magasles ellenpólusaként bemutatnánk a kilátó allegorikus társadalmi funkcióit, emancipatórikus természetének azonosítása mellett. Ahogyan a szemüveg esetében a dioptria, úgy itt is, a technológia, mint cselekvő előidézője lehet az emancipációnak. A kilátón kívül meghaladásra képesnek találtuk a diszkoszt, mint emancipációs tárgyat és jelölőt. Ez esetben mind maga a tárgy, mind az azt körülvevő kultúra, a sport és maga az Olimpiai játékok képzik a megfigyelésünk tárgyát, ami azért is különleges, mert választ adhat fentebb feltett kérdésünkre, hogy vajon mennyiben és milyen értelemben beszélhetünk fejlődésről a politikai esztétika tekintetében?
A diszkosz (δίσκος) és az Olimpiai játékok (Ολυμπιακοί Αγώνες), amit i. e. 776-től egészen i. sz. 393-ig[4] majd 1896-tól napjainkig rendeztek meg, minden bizonnyal jól megfogható átalakulások időszakaiban. Gondolhatták, hogy az olimpia eszméje a nemzetköziség, a politikai semlegesség és egyfajta világbéke eszköze lehet, azonban az újkori olimpiák ideje alatt nem váltotta ki a hozzá fűzött reményeket, amennyiben két világháborút és még sok más konfliktust nem sikerült elkerülni, sőt egyenesen magának a konfliktusnak a terévé vált. A világverseny, míg a huszadik század második felében hidegháborús, addig napjainkban aktív kulturális és gazdasági háborúk színteréül szolgál (nytimes.com, 2021). A harc ezen esztétikai vonulata elválaszthatatlanul tapad a sport eszméjének fényesebb oldalához.
A diszkosz, amely az ókor megannyi történetében megjelenik, gondolok itt például a Mozart által is feldolgozott Apollón és Hüakinthosz történetére, ahol diszkoszvetés közben éri a tragédia a szerelmespárt, valóban hivatott lehetett, mint sport „az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdekek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre, és mindenekelőtt a fair play, a nemes küzdelem szabályaira.” (Szent-Györgyi, 1930) A diszkosz, mint objektum, az uralmi funkciókkal ellentétben jólláthatóan nem képes korszakokat vezetni, sőt a 20. század vihara végképp elsöpörte minden eszmei fedezetének tartalékait. Társadalomfejlesztési szempontok tekintetében is vitathatatlan érdemei lehetnek, viszont politikai esztétikai szempontból nem vezethet át minket az újabb társadalmi folyamatok megértéséhez és az emancipáció kérdését sem segíti ily módon tágabb horizontok nyitásával. A teljesítményelv megjelenésével a küzdelem általános nemessége a hierarchizáló tendenciák örököseként üresedett ki elhagyva a diszkosz emancipáló kultúráját, önmagát a permanens utilitarista fejlődési kényszer igája alá helyezve.[5]
Elemzésünkben az Antigoné tragédiájának áttekintése során az emancipáció és az egyenlőtlenségek összefüggéseit vizsgálva[6] arra a kérdésre keressük a választ, hogy olyan alakok, mint Szókratész, Cicero, Jézus példái járható utat jelentenek-e eszméletünk tekintetében és hogy Gervai Pál állítása[7] az új rend kapcsán („Az új világrendben Szókratésznak nem kell meghalnia.”) hogyan illeszthető be az említett kérdésről folyó diskurzusba és az uralomváltás milyen formában valósulhat meg az ókoriak szerint és napjainkban.
Politika Antigoné tragédiájában és az uralomváltás problematikája
Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az, ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg megújulót
Évről évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.
(részlet Szophoklész: Antigoné; Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában)
Heidegger értelmezésében a „δεινόν”, mint „Unheimlich jelenik meg, így fordítja Vajda Mihály Heidegger fordítását, mint „Sok van, mi hátborzongató, / De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.” (Mezősi, 2015) Tehát az odüsszeuszi otthontalanság és vendég lét jelenik meg benne leginkább, az utazás, ennek megvilágításában is különös az alábbi áttekintés. Szophoklész Antigonéjának híres sorai után meghatározó részei mentén és konkrét példák segítségével[8] szeretnénk bemutatni Antigoné lázadásának és forradalmi áldozatának olvasatát és annak az emancipáció lehetőségének egy másik fajtáját, mely talán közelebb visz minket Gervai Pál állításának belátásához és egy új rend megalkotásához talán forradalommal, talán terrorral, talán áldozatokkal (és megváltással).
Tragédiánk központi konfliktusa, hogy Kreón parancsa szerint, a város ellen törő Polüneikészt nem szabad eltemetni, míg testvérét Eteoklészt szabad. Azonban a tiltás ellenére Antigoné mindkét testvérét szeretné tisztességgel eltemetni, ezért titokban Polüneikésszel is így tesz. Miután rajtakapják, halálbüntetéssel kell szembenéznie, amiből már későn lépett volna vissza Kreón Teiresziasszal történő találkozását követően. Antigoné, vőlegénye és anyósa halála/öngyilkossága után, akik ugye rendre Kreón menye, fia és felesége voltak, Thébai vezetője kénytelen szembesülni tettének következtével.
„A politika nem a kormányzás művészete, hanem mindenekelőtt az érzékelhetőben előálló közös megnevezése [l’inscription du commun dans le sensible].” Jacques Rancière politika definiciója mellett könnyen megérthető, hogy Antigoné valójában politikát hozott létre, amikor eltemette fivérét. És amikor Kreón törvényét teljes értékében alkalmazta ellene, politikai esztétikai értelemben Hérodotosz történetéből kiindulva karddal vívott küzdelmet hozott létre egyikőjük értékrendjének pusztulását előidézve. A tragédia habár Kreón életben maradásával zárult mégis értékrend tekintetében Antigoné győzedelmeskedett, hiszen ő nem világi törvényeket képviselt, hanem az istenek törvényeit, az igazságot akár az állam rendjének megbontásának árán is.
KREÓN: S mégis törvényemet meg merted szegni te?
ANTIGONÉ: Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
(részlet Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában)
Fel kell azonban tennünk a kérdést, vajon tudatosan vállalta e halálát Antigoné és ha igen mit jelent a társadalom tekintetében és milyen más hasonló eseteket emelhetünk ki történelmünkből és kultúránkból. A következő részletekben előbbire adandó „igen” válasz alátámasztására hoznánk példákat.
ANTIGONÉ: s ha tán idő előtt / Halok meg, én még avval is csak nyerhetek. (részlet)
KREÓN: De sok hatalmas ember elbukott, öreg,
Csúfos bukással, mert abból hasznot remélt,
Hogy szép szavakba rejti csúf szándékait. (részlet)
ANTIGONÉ: S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga ér e balgaságon engemet.
(részlet Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában)
Antigoné tudatosan politizált és ezzel egyetemben a város ellen fordulókat érő egyenlőtlenségek felszámolására is kísérletet tesz, mint nő és mint hozzátartozó, sikerrel. A kardal vívott küzdelem emancipál, azonban a hatalommal szemben ezt ki kell kényszeríteni akár áldozatukkal, hiszen értékrendjük és igazuk erre kötelezi őket, ebben lelik szabadságukat. Szókratész halála talán ekképp értelmezhető igazságának egyetemessé válásaképp és tanításának, társadalmaink emancipációjának bevégzéseként. Cicero és Jézus esete is hasonló. Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése című filmjében ez a gondolat jelenik meg, mikor Pál találkozik a keresztről leszállt Krisztussal, és elmondja neki, hogy az ő Jézusa sokkal fontosabb és sokkal hatalmasabb, az ő Jézusa meghalt a kereszten és harmadnap feltámadt.
Tehát ezek az áldozatok nem titkolt módon valamiképp megváltanak vagy részt vesznek az igazság és az emancipáció társadalmi létrehozásában. Jézus felelt az alábbi módon Pilátusnak: „Én arra születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat a szavamra!” (Jn 18,37) Azonban az igazság társadalmában erre nem lesz már szükség így Gervai Pál állítása („Az új világrendben Szókratésznak nem kell meghalnia.”) jól megfogható eljövendőként illeszkedik be az igazságosságról folytatott diskurzusba. Ezzel természetesen nem vonnánk kétségbe Jézus megváltástörténetét, csupán hasonló felszabadítási műveletek felmutatásával szeretnénk árnyalni áldozataikról szóló párbeszédet. A gondolat lezárása azonban roppant nem egyértelmű. Megtudunk valamit a korról, amikor áldozattal járt a tanúságtétel, azonban, hogy miként kellene leváltani igazságtalanságaival a fennállót mindezekből nem derül ki. A történet folytatását illetően viszont kétféle meghatározó lezárás létezik Aiszkhüloszé és Euripidészé. Míg előbbinél a töredékek alapján békésen sikerült rendezni a csatában elhunytak testei körüli viszályt, addig Euripidésznél az oltalomkeresők Thészeuszt (Athént) kérték meg, aki fegyverrel érvényesítette az isteni és emberi rendet. (Karsai, 1984) Habár a mű előzményeként Karsai feltételezi Athén 424-ben bekövetkezett vereségét Thébaitól (az Oltalomkeresők 422-ben született) és az akkori holttestekkel történő alkudozást, mégis úgy gondolom, sajátos álláspontja a fordulat egy fajtáját veti fel. Az oltalomkereső személye a társadalmi környezet előtt is jelezve mutatta be egykor rítusát, ami által kilépett a valóságból és az isteni jog uralma alá került. (Jakab, 2016) E tekintetben pozíciója sajátos volt, kapott segítsége köteles, így konfliktus árán is kikényszeríthetővé vált az isteni és emberi rend.
Trautmann László meglátása szerint azonban „a kard helyét átveszi a háború nélküli világrend technológiája. A régi világrendben kétségtelenül a fegyver használata emancipált, de ma már elég az infrastruktúrában történő részvétel, aminek biztonságpolitikai szerepe is van.” A cselekvés formája sokakat aggasztott, Adorno és Horkheimer elméleti meggyőződése ezt nem igazán tette lehetővé, ezzel szemben Marcuse radikális lépésekre is kész lett volna, ahogyan Habermas is későbbi írásaiban kitörési pontokat nevez meg. Marcuse olyannyira radikális volt, hogy erőszakos cselekmények és terror lehetőségét is elfogadhatónak tartotta, ugyanis a toleranciának leplezett elnyomásra intoleranciával lehet válaszolni – elgondolása szerint, Habermas pedig a fejlődésen keresztül látja elérhetőnek a változást. (Tanyi, 2009) Minden bizonnyal az uralmi helyzet valamiképpen feltételezi az uralom birtokosának torz szabadságképzetét, amitől való megszabadulása a biztostól történő elmozdulását feltételezi a bízott, hitt felé, így a változás megrémíti (lat. terrere). Szükségszerűen velejárója az emancipáció folyamatának ekképp a terror személyi áldozattal vagy anélkül. A fennállásnak vannak áldozatai, így a nem tökéletes átállásnak is, azonban utóbbiak a realizmus áldozatai is egyben. Habermas narratívájában az emberi jog teljesíti be a méltósággal szembeni felszámolását és a kapitalizmus végét e tekintetben. (Habermas, 2012) Álláspontunk szerint Thébai története bűnökkel teli történet, ahonnan sok minden nem tud az új rend részesévé válni és természetesen emberi vonatkozásaink, múltunk nagyban köt, ahogyan a Verőköltő nevű zenekar albumaival üzeni: Én előttem / Későbe ér / Féltve őrzött / Eltévelyedés. Kultúránk egy személyes szeletét kell hátrahagyni a fordulat során, de minden erőfeszítéssel amellett kell lenni, hogy személyi áldozat nélkül. Terror ekképp lesz, a változással. A fejlődés és a technológia kritikája azonban sosem volt olyan aktuális, mint manapság. A kései kapitalizmus fékezhetetlensége, a botrány tudata mielőbbi cselekvésre sarkall, így kultúránkban megjelenő eszméletkialakulások számbavételével e diskurzusnak szeretnénk segítségére lenni. Zárásképp a Mol-torony és az érzékelésen kívül eső csoportok viszonyainak értintése után röviden összefoglalnánk írásunkat és további kérdések feltételére tennénk kísérletet.
MOL-torony egy változó világban
A Mol-torony kapcsán kiváltképp megmozdult maga az építész szakma is. Az epiteszforum.hu közölt véleménycikksorozatot Toronyház-vita címmel, melynek keretében szólalt meg Dr. G. Szabó István Mit szimbolizál a Mol-torony? című írásával (epiteszforum.hu, 2021). A következőkben főbb pontjai mentén mutatnánk be a fennálló rend korábban taglalt aspektusait. Véleménye szerint mit sem szimbolizál jobban, mint a „XXI. század elejének Magyarországán a kiemelkedő pénzügyi és lobbi erő” jelenlétét és erőszakát, mely nem ismer világörökségi látképet, szakmai ellenérveket, építési magassági korlátokat. A régiós vezető szerepet demonstrálni akaró építmény azonban a kései kapitalizmus idején, az „olajipar alkonyának hajnalán” leginkább mint „egy cementfaló betonmonstrum jelképezi a környezettel való „felelősségteljes kapcsolatunkat””, miközben példaként hozza a szerző: Berlinben vagy Bécsben fa alapú magasházak építése jelenti a meghatározó trendet. A „kinek van nagyobb” elv érvényesülése mellett azonban, az építész- és urbanista közösség érdekérvényesítő képességének hiányát emelte ki megállapítva sajnálatos állapotait, ahogyan azt is, miként manipulálnak látványterveket mesteri módon a károk kis mértékét sugallva. Hulesch Máté írta le júniusi cikkében (epiteszforum.hu, 2021), egy magánbeszélgetésen elhangzott gondolatot, „A város elvesztette a szüzességét”. Tehát a magasles uralmi struktúráinak, a szabadpiaci tőke által dominált városra tekintő magaslat megépítése végleg megváltoztatta Budapestet egy erőszak során, mely sebeit, tájsebeit aligha fogja bármi begyógyítani az elkövetkező időkben.
Politikai gazdaságtani aspektusok és jelen korunk kudarcai számosmód megtalálhatóak az említett véleményekben, szakmai kritikákban. A lobbi és a tőke parazitastruktúrái, a demokratikus folyamatok igénye és jelen intézmények elnyomó és elfojtó rétegei, az ökológiai válság, a globalizáció, a nagy olajvállalatok torzító és dehumanizáló betontengere és Budapest betonvárossá válásának apró lépcsői mind jól mutatják viszontagságait társadalmi működésünknek vagy nem működésünknek. A magasles politikai esztétikáját, a magasles politikai gazdaságtanát és a lesben állók elszántságát a nép ellenében bizonyosnak látjuk. A kései neoliberalizmus magyarországi realizmusa szembe megy még a jól meghatározható nyugati trendekkel is e téren. Mol-torony mindezen érvek mentén szintén a magasles esztétikai programját idézi meg. De miként is juthatunk ki a magasles struktúrájából egészen a kilátóig? És hogyan válhat a vakfoltjaink által nem látott érzékelhetők egyszersmind a felszabadítás, az egyenlőtlenségek leküzdése és a politika színterévé? A tehetetlenség átfordítása végett nem elég csupán átkeresztelni, átfesteni egy-egy teret, újra kell alkotni és új funkcióval, új misszióval kell ellátni a tér és így a gazdaság konkrét szereplőit. Olyan város és társadalom szervezési modelleket kell alkotni és oly mód tervezéses gazdaságot, hogy az képes legyen felismerni az értékrendet és a helyes szerint szervezni közösségeinket, épített és természetes környezetünket. Ennek szellemében kell korunk politikai gazdaságtani döntéshozóinak és a tudomány képviselőinek a demokratikus folyamatok végett képessé tenni az egyént és a közösséget, és megszűntetni az uralmi politikai esztétika tereit, gazdasági formáit.
Összegzésül, a magasles a vadászat és történelmünk meghatározó építménye. Esztétikája uralmi viszonyok létrehozása, politikai esztétika. A lefelé tekintés elidegeníti környezetétől a vadászt és megtéveszti a lesben állót. A felfelé tekintés azonban az uralomváltás lényegét közvetíti Orpheusz és Euridiké történetében is. A világi és egyházi épületek, a tudomány és a kreatív ipar kapcsán megállapítottuk, hogy a társadalmi és térbeli formák változatai és változásai során rendre felbukkannak magaslesintézmények vagy annak ellentéteként a kilátó. Antigoné tragédiájának főbb szempontjai után azonban arra jutottunk, hogy Rancière politikáról és politikai esztétikáról szóló gondolatai más megvilágításban mutatják meg a politikai gazdaságtan eszközeit, technológiáit és vízióit, azonban lehetőséget teremtenek arra is, hogy azokat egy új rendért egy új rendbe rendezzük. Euripidész és Aiszkhülosz folytatásaiban fennálló különbség kapcsán elmondtuk, hogy a megszabadulás bizonytalansága rémítő. Szükségszerűen velejárója az emancipáció folyamatának ekképp a terror személyi áldozattal vagy anélkül. A fennállásnak vannak áldozatai, így a nem tökéletes átállásnak is, azonban utóbbiak a realizmus áldozatai is egyben, viszont közös feladatunk a veszteségek csökkentése. A Mol-torony kapcsán azonosítottuk a magasles összefüggéseit, a szakmai kételyek okaként szolgáló elavultságot, Budapest látképében okozott kárt és a mögötte húzódó intézményesült működést. Esszénknek kimondott célja a politikai gazdaságtan és a politikai esztétika kérdései mentén megnevezni az egyenlőtlenséget és megfogalmazni helyeshez vezető kérdéseit és lépcsőit a kései kapitalizmus idején. Vagy ahogyan Fredrick Jameson írta: „A posztmodernizmus politikai formájának, ha lesz egyáltalán olyan, az lesz a küldetése, hogy társadalmi és térbeli léptékekre is feltaláljon és kivetítsen egy globális kognitív térképet.”
Hivatkozott irodalom:
Cirkart.hu. (2018). A politika esztétikája és a tudás poétikája – Cirka. [online] Available at: http://www.cirkart.hu/2018/03/03/a-politika-esztetikaja-es-a-tudas-poetikaja/ [Accessed 24 Sep. 2021].
epiteszforum.hu (2021). Beszéljünk a toronyházakról! – Véleménycikk-sorozat a főváros jelenéről és jövőjéről. [online] https://www.epiteszforum.hu. Available at: https://epiteszforum.hu/beszeljunk-a-toronyhazakrol–velemenycikk-sorozat-a-fovaros-jelenerol-es-jovojerol [Accessed 27 Nov. 2021].
epiteszforum.hu (2021). Kopaszi-gát: jöhet a 120 méteres toronyház. [online] https://www.epiteszforum.hu. Available at: https://epiteszforum.hu/kopaszi-gat-johet-a-120-meteres-toronyhaz [Accessed 7 Nov. 2021].
epiteszforum.hu (2021). Mit szimbolizál a MOL torony? [online] https://www.epiteszforum.hu. Available at: https://epiteszforum.hu/mit-szimbolizal-a-mol-torony- [Accessed 27 Nov. 2021].
Farkas, A.M. (2013). [online] Available at: http://real.mtak.hu/110315/1/83_02_Farkas.pdf [Accessed 27 Nov. 2021].
Fisher, M. Capitalist Realism: Is There No Alternative? Winchester, UK, Zero Books, 2009.
Habermas, J. (2012). Esszé Európa alkotmányáról. Budapest: Atlantisz.
Jakab, É. (2016). A menedékjog gyökerei a görög jogi kultúrában. [online] Available at: https://nkerepo.uni-nke.hu/xmlui/bitstream/handle/123456789/7273/2016_-evi-4_-szam-a-menedekjog-gyokerei-a-gorog-jogi-kulturaban.original.pdf?sequence=1
Jameson, F. Postmodernism, Or, the Cultural Logic of Late Capitalism. New Delhi, Rawat, 2012.
Karsai, Gy. (1984). Euripidész összes drámái: Szövegmagyarázatok. Budapest: Európa könyvkiadó.
Keresztényi, J. Moravcsik Gyula és az ókori olimpiák története, 1974.
Lits, L. (2021). A munka, mint esztétikai uralom. [online] Fejlodesgazdasagtan.hu. Available at: https://fejlodesgazdasagtan.hu/2021/10/27/a-munka-mint-esztetikai-uralom/#more-975 [Accessed 7 Nov. 2021].
Lohfink, G. (2019). A szentírás-magyarázat problémája Isten országának jézusi meghirdetésével. (Konrád, D., Jákó, F., Júlia, H., Antal, H., Albin, J.-L., Zoltán, K., Dániel, S., Tillmann, J., Szerkesztőbizottság, Izsák, B., Sándor, B., Zoltán, C., Tibor, G., Marcell, M., József, M., Ádám, N., Andrea, T., Benedek, T., Sára, T. and Asztrik, V.) [online] Available at: http://epa.oszk.hu/03100/03136/00008/pdf/EPA03136_pannonhalmi_szemle_2019_2.pdf.
Mezősi, M. (2015). Csodálatos-e az ember? megtekintése | Studia Litteraria. [online] Available at: https://ojs.lib.unideb.hu/studia/article/view/4069/3934 [Accessed 26 Nov. 2021].
nytimes.com (2021) U.S. Is “Considering” Diplomatic Boycott of Beijing Olympics, Biden Says. The New York Times. [online] Available at: https://www.nytimes.com/2021/11/18/us/politics/beijing-olympics-boycott.html [Accessed 27 Nov. 2021].
Szent-Györgyi, A. Az iskolai ifjúság testnevelése c. felszólalása az Országos Testnevelési Tanács kongresszusán. 1930 november.
Tanyi, A. (2009) A FRANKFURTI ISKOLA ÉS 1968. [online] Available at: https://philpapers.org/archive/TANAFI.pdf [Accessed 2 Jan. 2022].
Žižek, S. Egyszer Mint Tragédia, Másszor Mint Bohózat : Szeptember 11. Tragédiájától a Pénzügyi Összeomlás Bohózatáig. S.L., Eszmélet Alapitvány, 2009.
[1] „Hérodotosz egy különös történetet mesél el erről az elsődlegesen politikai esztétikáról [l’esthétique première du politique], melyben a szküthák és a rabszolgáik viszályának történetéről van szó. A szküthák – írja Hérodotosz – kivájták a foglyaik szemét, akiket aztán rabszolgaságba taszítottak. Mialatt azonban a szküthák a médek területén harcoltak, a rabszolgáknak felnőtt egy új nemzedéke, a „nyitott szeműek”, akik fellázadtak a körülményeik ellen. Mire a szküthák visszatértek, már megtörtént az elszakadás, rabszolgáik elsáncolták magukat egy hatalmas árok mögé. A szkütha harcosok úgy vélték, hogy katonai erejüknél fogva könnyedén át tudnának törni a sáncon. Az esetleges kudarcot latolgatva a harcosok egyike megvilágító erejű beszédet intézett a többiekhez: „Ostobaságot csinálunk, szkütha férfiak! Harcolunk a saját rabszolgáink ellen, ők ölnek minket, s közben egyre kevesebben leszünk, mi öljük őket, s közben egyre kevesebb rabszolgánk lesz, pedig azokon fogunk majd uralkodni. Fogadjátok hát meg a tanácsomat. Tegyünk le íjat-lándzsát, szálljunk lóra, fogjunk a kezünkbe korbácsot, és úgy közelítsünk feléjük. Minthogy fegyvert láttak a kezünkben, még azt hihették, hogy egyenrangúak velünk származásban és vitézségben, de ha észreveszik, hogy fegyver helyett korbáccsal megyünk ellenük, ráébrednek, hogy ők csak a mi rabszolgáink, s akkor majd nem merik folytatni az ellenállást.” (Cirkart.hu, 2018)
[2] Korábbi írásunk a fejlődésgazdaságtan.hu-n jelent meg A munka, mint esztétikai uralom címen. (Lits, 2021)
[3] A kormány egy várban lévő kolostorba költöztette miniszterelnökségét a 2010-es évek során.
[4] Egyes források i. sz. 393-at jelölik meg megszűnésének napjaként, azonban Moravcsik Gyula szír forrásokra hivatkozva i. sz. 520-ra teszi azt. (Keresztényi, 1974)
[5] A politikai gazdaságtan eszközeként a pénz azonban vállaltan lehet Janusi kétarcuságával az ostor történeti örököse. Részvételt segíthet, de hitegethet és végső soron az elnyomás eszközévé is válhat, mint ahogyan Lázár János mondta 2011-ben: „Akinek nincs semmije, annyit is ér.” – ezzel létrehozva minduntalan az uralmat. Ezt követően a nyelv hatalmi (képessé tevő) esztétikájáról lenne érdemes beszélni, amely részben megalapozta a nyelviség politikai esztétikájáról szóló diskurzust, azonban erre most nem térünk ki.
[6] Számtalan elemzés született a legkülönbözőbb nyelveken és aspektusok szerint, ennek tudatában törekszünk pusztán a fentebbi gondolatmenet konklúzióit sorba venni.
[7] 2021/22 tanévének őszén merült fel és hallottam először a fentebbi mondatot Gervai Pál és Trautmann László kutatószemináriumán/olvasókörén.
[8] Bolonyai Gábor ógörög irodalomtörténet óráinak jegyzete alapján (2021. ősz), amiben az érdeklődésem (mármint Lits Levente) tárgyát jelentő konfliktusok rendre ki vannak emelve, mint idézetek és összefüggések.