Néhány héttel ezelőtt jelent meg Balogh Attila és Baranyi Dániel írása Szabadság és munka címmel. (https://fejlodesgazdasagtan.hu/2021/06/24/szabadsag-es-munka/) Az írásra néhány héttel később Csontos Tamás írt egy vitacikket https://fejlodesgazdasagtan.hu/2021/07/16/gondolatok-balogh-attila-es-baranyi-daniel-szabadsag-es-munka-cimu-esszejerol/) A téma fontosságát és a vitaindító cikk gondolatgazdag jellegét is mutatja, hogy újabb írás érkezett a szerkesztőségbe Lits Leventétől. Ezt és Balogh Attila – Baranyi Dániel erre adott válaszát is közöljük az alábbiakban.
A vita nem csak azt bizonyítja, hogy ez a téma alapvető és ma már megkerülhetetlen, olyan formációelméleti kérdéseket vet föl, a kapitalizmus és a jogállam közötti különbséget, amit tisztázni kell, hanem azt is, hogy a honlap körül szellemi közösség épült és épül, ami minden folyóiratnak, honlapnak, könyvnek végső soron a célja. Ez ad ösztönzést ahhoz, hogy minden olvasónkat buzdítsunk arra, hogy ossza meg gondolatait, akár vitacikk, akár önálló szöveg formájában.
A szerkesztőség
Szabadság vagy munka
A viszony nélkülözéséről és az érzékelhető átlényegítésének problematikájáról
Lits Levente elemzése; Balogh Attila és Baranyi Dániel Martin: Szabadság és munka; Csontos Tamás: Gondolatok Balogh Attila és Baranyi Dániel „Szabadság és munka” című esszéjéről
A fejlodesgazdasagtan.hu 2021 júniusától kezdve több, a munka létének és minőségének vizsgálatával foglalkozó írást jelentetett meg csekély számú olvasójának nagy örömére, ahogyan Csontos Tamás fogalmazott „gondolatgazdag” és minden bizonnyal gondolatébresztő esszével indítva azt. A következőkben az adott írásokra reflektálva szólnék hozzá konkrétan a vita tárgyát is képező szabadság polémiájára, mindamellett, hogy korábbi „A munka, mint esztétikai uralom” című esszénk (Lits Levente, Lits Benedek) főbb következtetéseit is párhuzamba állítanám, ütköztetném a szerzők állításaival. https://fejlodesgazdasagtan.hu/?s=a+munka+mint+eszt%C3%A9tikai+uralomhttps://fejlodesgazdasagtan.hu/?s=a+munka+mint+eszt%C3%A9tikai+uralom
Viszony nélkül, empátia nélkül
A vitaindító esszé főbb következtetései az empátia, mint mozgató axiómáján nyugszanak, csakhogy a Graeberre alapozott gondolatot saját esszéjükben is rendre cáfolják (gondoljunk csak az álommelóként emlegetett munkára), és azon alapvetés megkérdőjelezését sem tetszik meg, miszerint, ha mások érzéseit ismernénk, igényeik kielégítését nem a kizsákmányolás és az önérdek rendszerében valósítanák meg. Miből is feltételezhetnénk, hogy pont a legkiszolgáltatottabb emberek, akiket sokáig, mint emancipációs potenciált neveztek meg, tudatában lennének vezetőik, megrendelőik, alkalmazóik valós igényeinek, menedzserbetegségeinek. „Álláspontunk szerint az empátia egyoldalúságának válságát fejezi ki mind a bullshitizáció, mind az önkizsákmányolás.” Tehát a bullshit munka a gondoskodás alapját és a beleélés valóságát tükrözné? (Erősen kétlem.) Lényegében ennek elfogadása az önérdekre épülő közgazdaságtan teljes értelmetlenségét feltételezné, miközben Herbert Marcuse kommunizmus kritikáját vetítené elő, miszerint az ember nem pusztán szolga, tehát nem pusztán gondoskodáscentrikus, holott ezen tévképzet sejtetése csupán a kapitalizmus kiteljesedésének biztosításaként, a belső kizsákmányolásaként jelenik meg. Ezen tendenciák alapjaiban magyarázzák a munkaerőpiac eziránti keresletét, hiszen ez alapján a cég, mint család az élet totális kontrolljára törne, a szociális képességek kihasználásával a személyiség formálásába kezd.
Realizmusunk valójában a viszony megtagadásán alapszik, elszigetel és lényegietlenként, mint áru vagy eszköz kezel. Merleau-Ponty fogalmaz a következőképp: „a tér nem egy (valós vagy logikai) közeg, amelyben a dolgok elhelyezkednek, hanem az az eszköz, amelynek révén lehetségessé válik a dolgok helyzete”. Ennek az idézetnek a viszonyra történő értelmezése az, miszerint a viszony nem egy (valós vagy logikai) közeg, amelyben a dolgok elhelyezkednek, hanem az az eszköz, amelynek révén lehetségessé válik a dolgok helyzete. Egyenes tükröt állít a tekintetben, mi rémíti igazán a szervezőerőt, azt a téves kódot, ami valamiképp a viszony tagadásával vagy annak hiányának láttatásával próbálja elfedni emberi kapcsolataink hiteltelenségét megtagadva ezzel méltóságunkra való igényünket.
Az öncélú tanulás nem tanulás
A funkcióöröm problematikája is hasonló e téren. Habermas idézi Kantot könyvében a méltóság definíciója kapcsán. Azt írja: „saját magát és mindenki mást sohasem szabad puszta eszközként […], hanem mindenkor egyszersmind öncélként is [kell kezelnie].” Vajon e tekintetben lehet-e cél pusztán a funkcióöröm, nem fontosabb talán az igazság éhezésének boldogsága? Habár a szerzők alapvetően (helyesen) megkérdőjelezik-e funkcióöröm szempontjait, mégis általános tapasztalatunk, hogy például a kukások oly könnyedén dobják el csikküket, hogy talán a legnagyobb szemetelők közé tartoznak e téren, amire a közös empátiát túlhangsúlyozó tanuló szervezet válasza legkevésbé alkalmas. Az idézett Bakacsi szöveg alapját ugyanis olyan hamis lózungok határozzák meg, mint a „ki-ki egyénileg miként érheti el magasabb rendű céljait, saját, önmegvalósításon alapuló személyes boldogságát” vagy a „tanuló szervezet ugyanis egy „egészséges szervezet”, amelyben boldog, egészséges emberek dolgoznak azokért a célokért, amelyek valóban fontosak számukra.” A tanulás az idézet szövegben egyértelműen a vállalat beszoktatását jelenti semmiképpen nem aggasztó olyan állításokkal tűzdelve, mint a „mivel ők belülről irányítottak, ezért döntéseiket és cselekedeteiket értékek vezérlik”. A tanulás tehát az esszében kettős használatú, egyszerre mindenki gondoskodni akar, másszor mindenki önmegvalósítani olyan belső értékek mellett, amiket megtanultak egy olyan szervezetben, ahol azért alkalmazzák az adott szervezeti modellt, hogy a maximális hasznot termeljék a vállalat tulajdonosainak. („ahol az emberek igyekeznek folyamatosan kiterjeszteni teljesítőképességüket, hogy elérjék az általuk valóban kívánt eredményeket;”)
Arisztotelésznél az ember emberré válását jelenti mindez, azonban méltósága nélkül azzá tud-e válni valójában? És ha már a munka azzá tesz, miért is lenne rá szükség, hiszen a szabadidője nem teszi azzá? Ennek az ellentétnek a feloldására tennék újból kísérletet Polányi gondolatára is reflektálva, aminek jelentőségét Csontos Tamás a polémia kapcsán írt gondolataiban is latba vetette.
Mielőtt azonban rátérnék az uralom esztétikájának problémájára a munka terén egy, a jelen írás ívétől viszonylag távol eső problémára is reagálnék. Csontos Tamás pontosan foglalta össze az esszé konklúzióját, amikor azt írta: „Az esszé további konklúziója, hogy a vállalatoknak és a menedzsereknek sokkal jobban oda kell figyelni az alkalmazottaikra, partnerként és résztvevőként kell kezelniük őket.” Elégedetlenségét a szerzők irányában érvei mentén megalapozottnak, azonban kitételét nem elegendőnek látom. Úgy gondolom, hogy nem a tulajdonosi viszonyok problematikája határozza meg leginkább a szervezeti hierarchiából fakadó uralmat, sokkal inkább annak kulturális, intézményi, kódolt alapjai, amivel kapcsolatban Fisher és Jameson is kifejti, hogy a csoportvezetővé előlépő nem képes meghallgatni korábbi társait. Ennek okait mélyebben a terjedelem okán nem fejteném ki, azonban elmondható: a következőkben megjelenő esztétikai vonulat jelentős mértékben alapjául szolgál érvelésüknek. Ennek kapcsán Lits Benedekkel írt írásunk „A magasles uralmi viszonyainak vizsgálata és különböző nézőpontok” is nagyban segítheti álláspontom bemutatását.
Még egyszer: a munka uralom
A vitaindító esszé számára is terhes a munka szó használata, értetlenül kénytelen egyensúlyozni az értelmezések és használatok különös játékában. Talán ez is alapozhatta meg Csontos Tamás gondolatait, ugyanis számára egyértelműnek és odaillőnek bizonyult Polányi választott idézetei. Ahogyan ő írja: „Érdemes itt is Polányihoz nyúlnunk”. De miért is? Mivel gyötrő úgy beszélni munkáról, mint gyűjtőszóról úgy, hogy vele egyetemben nem említjük állandó párosát a szabadidőt. A Csontos Tamás után három hónappal később „A munka, mint esztétikai uralom” címmel megjelent esszénkben erre kerestünk választ, ezt említeném a szabadság vagy munka, mint cím alátámasztásaképp. Onnan származnak az idézetek a következőkben.
Az uralom, tehát a kapitalizmus sajátja, aminek viszonyrendszere maga az elnyomás, az egyenlőtlenség, a viszonzatlan együttérzés és szolidaritás. „Olvasatunkban a munka nem más, mint az elidegenült tevékenység, azon időtöltések sora, ami kiüresíti az embert, lényegietlenné teszi.” Tehát az ezzel való megküzdés a tárgya a szabadság, az értékrendszerinti, lényegében az érzékelhető átlényegítésének és a polémiája. „A munka sok tevékenységet köt gúzsba, amiben az egyének elveszítik minőségüket és viszonyukat magához a tevékenységhez.” Így rendre a viszonzatlan kizsákmányolás hatálya alá esnek tevékenységi köreik. De legfontosabb kérdés mind közül, miért is kellene különválasztanunk, ha sem nem munkálkodik bennünk két én minden bizonnyal, sem nem tartozunk két erkölcs alá. Vagy mégis? Ennek vizsgálatával kapcsolatban „Az erkölcs nélküli valóság” című esszém problémafelvetéseit tudnám csak ismételni és megállapítani. Vonzó realizmus az ilyen, és mint tapasztaljuk sokan menekülnek a munkájukba is a kultúránk és társadalmaink által támasztott valós erkölcsi követelmények elől. A szabadság ekképp válik ellentétessé a munka fogalmával, hiszen az erkölcs hatálya és a munka konstruált természetéből fakadó uralmi tere végképp mérgezi az embert, mint egyént, mint közösséget, mint kultúrát és mint társadalmat.
De miért is érdekes Polányi? Csontos Tamás foglalta össze: „kifejti, hogy az ipari kapitalizmus kiteljesedése hogyan hozta el „a munka elválasztását az élet egyéb tevékenységeitől” (Polányi, 2004:214)” Tehát korábban is megtörtént az erőszak kizsákmányoló természete rejtette kapitalista működés, csakhogy a fogalmak szétválasztásában rejlő erőforrások kihasználása nem tartott még ott. Azonban sajátos „innovációja” újabb lehetőségeket nyitott, így „feltalálásával” egyenes fejlődési pályára állította a jelenleg átalakulófélben lévő modell nagy elméletét. Ennek megértése a formációelméletben jelent előrelépést, ugyanis valóban újra a munkaidő nélküli vállalatok kora felé haladunk, így feltételezhetően annak a kornak jegyei fogják megütközésünk tárgyát képezni.
Befejezésként, mind az esszé, mind a rövidebb gondolatok sok gondolatébresztő állítást és helyes összefüggést mutatnak fel, azonban olvasóikat is téves következtetéseikkel zsákutcába csalhatják és realizmusuk megdönthetetlenségét, csalhatatlanságát sejtetik mindamellett, hogy hosszukat tekintve kevés újszerű és átgondolt következtetéssel állnak elő. Minden bizonnyal képzeletünk, ábrándjaink jelenthetik aporiánk meghaladását és ehhez talán polémiánk is eszközül szolgálhat, hogy az ember végül is az uralomváltás cselekvő előidézőjévé válhasson.
Szabadság, munka és a kötőszavak
Válasz Lits Levente: Szabadság vagy munka (A viszony nélkülözéséről és az érzékelhető átlényegítésének problematikájáról) című kritikájára.
Szerző: Balogh Attila (mesterszakos hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem), Baranyi Dániel (doktorandusz hallgató, EKKE Neveléstudományi Doktori Iskola)
Nagy örömünkre szolgált olvasni Lits Levente kollégánk gondolatait a Szabadság vagy munka című esszénkre vonatkozóan. Az alábbiakban igyekszünk a fontosabb nézetkülönbségeinkre reflektálni, bízva abban, hogy folytatódik a közös gondolkodás.
A szóban forgó cikk megírása során a célunk az volt, hogy felvessük és szakmai viták tárgyává tegyük a munkához kapcsolódó válságjelenségeket. Ebben a tekintettben nem feltételeztük, hogy a dolgozatunk lesz az utolsó szó. Az érzékelt problémára, úgy hiszem, még nem is igazán a választ kerestük, hanem a megfelelő kérdésmegfogalmazására hívtuk az olvasókat. A következőkben néhány fontosabb megállapításra reagálunk.
Levente állítása, hogy az empátia ellentétes a közgazdaságtan önérdekkövető emberképével. „Lényegében ennek (B.A.-B.D.: empátia, mint mozgató axióma) elfogadása az önérdekre épülő közgazdaságtan teljes értelmetlenségét feltételezné, miközben Marcuse kommunizmus kritikáját vetítené elő, miszerint az ember nem pusztán szolgai, tehát nem pusztán gondoskodáscentrikus, holott ezen tévképzet sejtetése csupán a kapitalizmus kiteljesedésének biztosításaként, a belső kizsákmányolásaként jelenik meg.” Kollégánk itt megfeledkezik a közgazdaságtan atyjának tekintett Smith munkásságának komplexitásáról.
Smith erkölcsfilozófiájának az alapja a szimpátia fogalma. A szimpátiára alapozott erkölcstan és az önérdekre (önzésre) épülő gazdaságtan közötti látszólagos különbséget August Oncken nevezte először Smith-problémának. Smith a szimpátia fogalma alatt a más emberekkel történő együttérzés képességét érti (ezen belül is kétféle, azonnali és képzeleten alapuló szimpátiát különböztet meg). „A képzelet segítségével magunkat az ő helyébe helyezzük, úgy fogjuk fel, mintha magunk szenvednénk el ugyanazokat a kínokat, mintegy az ő testét öltjük magunkra, bizonyos mértékig vele azonos személlyé válunk…” [Smith, 1977: 424.]. Smith kimondja, hogy szimpátia nélkül a társadalom felbomlana, tűrhetetlenné válnánk egymás számára, ha nem lenne semminemű együttérzés. A gazdasági rendszer működéséhez (a cseréhez) el kell érnünk a másik ember önkéntes együttműködését, melyhez szükséges a másik nézőpontjának megértése. Az önzés fogalma így partos önzést jelent, amelynek lényegi eleme, hogy saját önérdekünk és önszeretetünk mellett, mások önkéntes együttműködése érdekében az ő önérdeküket is figyelembe kell vennünk. Más szerzők, például Albert O. Hirschmann is foglalkozott az önérdek fogalmával, és műveiben kimutatta, hogy az önérdek, mint szenvedély, hogyan járult hozzá a társadalmi rend fenntartásához, az élet kiszámíthatóságához az állandósága és az univerzális (minden emberben tetten érhető) jelenléte miatt. Az empátia és szimpátia rokonértelmű, de egymástól elhatárolható fogalmak, e tekintetben Fazekas Károly vonatkozó elemzését elfogadva, a Smith által használt szimpátia[1] fogalom valójában a mai értelemben az empátiával azonos.
A tanuló szervezet fogalmával kapcsolatban megjelent kritika félrevezeti az olvasót, talán magát a szerzőt is. „Habár a szerzők alapvetően (helyesen) megkérdőjelezik-e funkcióöröm szempontjait, mégis általános tapasztalatunk, hogy például a kukások oly könnyedén dobják el csikküket, hogy talán a legnagyobb szemetelők közé tartoznak e téren, amire a közös empátiát túlhangsúlyozó tanuló szervezet válasza legkevésbé alkalmas.” A Levente által példaként felhozott kukás szituációt nem tartjuk szerencsésnek. Egyfelől egyáltalán nem gondoljuk általánosnak (bármivel alátámaszthatónak) a példában megfogalmazott állítást, miszerint a kukások lennének az egyik legnagyobb szemetelők. Másfelől a tanuló szervezet koncepciójához a szemétszállítást végző közszolgáltatók több okból sem állnak közel (mint ahogyan a nagy tömegszolgáltatást nyújtó monopóliumok többsége sem jó példa). A vonatkozó részben a tanuló szervezet számos félreértése fellelhető, melyekre most nem térnénk ki részletesen. Mindezek mellett a tanuló szervezet koncepciója, valamint a munkaerőpiac átalakulásának bemutatásával az volt a célunk, hogy megmutassuk, hogy a tárgyalt válságjelenségekre (’bullshitizáció’, kiégés) a menedzsment szakirodalom és a munkaerőpiac is igyekszik válaszokat találni. Azonban az számunkra is minimum kétséges, hogy elegendőek-e ezek a változások, vagy még mélyebb/átfogóbb újragondolásukra van szükség a munka-szabadidő fronton. Éppen ez az igény jelentette a cikk megírásának motivációját.
Talán a legfontosabb vitás kérdés a cikk címének indoklásában van köztünk. A frappáns Szabadság vagy munka cím mögött az áll, hogy Levente érvelése szerint a kettő mindenképpen elválasztandó egymástól, vagyis a munkánkban nem lehetünk szabadok. A munka az elnyomás napi gyakorlata, és amikor nem dolgozunk, csak akkor lehetünk szabadok. Ezzel az állítással két ponton is vitatkozunk.
Levente ebben a részben a munka fogalmát a kapitalista bérmunka fogalmával azonosítja. „Az uralom, tehát a kapitalizmus sajátja, aminek viszonyrendszere maga az elnyomás, az egyenlőtlenség, a viszonzatlan együttérzés és szolidaritás… A munka sok tevékenységet köt gúzsba, amiben az egyének elveszítik minőségüket és viszonyukat magához a tevékenységhez.” A munka elválása az élet egyéb tevékenységeitől azonban sokkal régebbi, mint a kapitalizmus. A munka fogyasztástól és egyéb élettevékenységektől leválasztva a neolitikus (mezőgazdasági) forradalom következménye.
„A vadászgazdálkodás korában a munkát nem tekintették az élet többi vonatkozásától elválasztható, külön tevékenységnek. Minden cselekedet szorosan összefüggött a következményeivel. Az ember azért vadászott, hogy élelmet szerezzen, amit hozzátartozóival együtt hamarosan el is fogyasztott. De a mezőgazdaságban már nagy időbeli távolság volt aközött, amit az ember cselekedett és amit cselekedetéért kapott, továbbá számos önmagában véve unalmas és fárasztó tennivaló akadt, amiből teljesen hiányzott a vadászat izgalma.” [Bernal, 1963: 59.]
A mezőgazdasági termelés során vált el más élettevékenységektől időben és térben a munka. Továbbra is feltételezve, hogy a jelző nélküli munka fogalmáról is gondolkodnunk kell – és ebben egyetértés van közöttünk -, javasljuk, hogy ne szűkítsük le a vitát a kapitalizmus bérmunka fogalmára, ugyanis, ha így tennénk, könnyen találhatnánk (tévesen) kiutat a problémákból az önellátó háztáji/családi termelésben is.
Másik oldalról a kritika címe a helyzet elfogadását, természeti törvényszerűségét tükrözi. Az empirikus mindennapi tapasztalatainkban sajnos a szabadság és munka között gyakran a vagy szót használjuk, azonban álláspontunk szerint ezt nem fogadhatjuk el, nem dőlhetünk hátra. Ezt a kettősséget a neoliberalizmus valóban elfogadta, szabadságot hirdetve a választásokban, fogyasztásban, de elnyomást elfogadva a munkában (az elnyomás el nem fogadása pedig a társadalmi nemléttel lett egyenlő). Közgazdászként az a feladatunk, hogy a szabadság (és a demokrácia) érvényre jutásának módját keressük az élet minden területén. Ahogy nem dőlhetünk hátra, ha a nélkülözéstől való szabadság nem érvényesül, és keresnünk kell azt a gazdaságpolitikát, ami felszámolja a nélkülözést, úgy nem fogadhatjuk el azt sem, hogy napi 8 órára le kelljen mondani a szabadságunkról, emberi méltóságunkról. A közgazdasági eszme lényege pont ennek a fejlődésnek (Sylvia Nasar szavaival: a nagy hajsza) az előmozdítása.
Összességében úgy látom, hogy Lits Levente és mi a szerzők közös horizontot kémlelünk. Különböző oldalról megközelítve mindannyian arra jutottunk, hogy a Graeber által felvetett bullshit munkák problémájával, valamint a Han által felvetett (internalizált) bérmunka problémájával szemben a (jelző nélküli) munka fogalmát tartottuk szükségesnek, és azt a szabadsággal kapcsolatos viszonyában vizsgáltuk. Örülünk, hogy az eredeti cikk vitát tudott indítani. Jelen cikket azzal az optimista megállapítással zárnánk, hogy (közgazdászként) a vita is munkaeszközünk, használata közben mégsem elnyomás eredményeképpen cselekedtünk.
Felhasznált irodalom:
Artner, A. (2020): Technological advance and labour – A historical and global approach. Köz-Gazdaság – Review of Economic Theory and Policy, 14(4). Retrieved from http://retp.eu/index.php/retp/article/view/223
Bakacsi Gyula (2010): A szervezeti magatartás alapjai, Alapszakos jegyzet, Aula Kiadó
Bernal, John D. (1963): Tudomány és történelem. Gondolat, Budapest
Buda Béla (2012): EMPÁTIA A beleélés lélektana, Folyamatok, alkalmazások, új szempontok Hatodik, átdolgozott, bővített kiadás, Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó Budapest, 2012
De Geus, A.: Planning as Learning. Harvard Business Review, March–April 1988, 70–74. o. Idézi: SENGE, P. M.: Az 5. alapelv. HVG Rt, Budapest, 1998, 5. o.
DEMING, D. J. (2015): The Growing Importance Of Social Skills In The Labor Market. NBER Working Paper Series. Working Paper, 21473. https://doi.org/10.3386/w21473.
Derek Thompson, “Are We Truly Overworked? An Investigation–in 6 Charts,” The Atlantic. http://www.theatlantic.com/magazine/ archive/2013/06/are-we-truly-overworked/309321/ 26. Pixmania, “Smart Devices Add 1.2 Hours to Our Work Day.” https:// www.journalism.co.uk/press-releases/smart-devices-add-1-2-hoursto-our-work-day-/s66/a551171/
Fazekas Károly (2016): Tisztesség, empátia, közgazdaságtan, Közgazdasági Szemle, LXIII . évf., 2016. október (1120–1141. o.)
Fazekas Károly (2017): Nem kognitív készségek kereslete és kínálata a munkaerőpiacon, In: BUDAPESTI MUNKAGAZDASÁGTANI FÜZETEK, BWP – 2017/9, MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖZGAZDASÁG- ÉS REGIONÁLIS TUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT KÖZGAZDASÁGTUDOMÁNYI INTÉZET BUDAPEST
Graeber, D. (2020): Bullshit munkák. Budapest: Typotex.
Han, B.-C. (2015): The Burnout Society. Stanford: Stanford University Press.
Senge, P. M. (1990): The Fifth Discipline. Dubble Day, New York. (Magyarul: Az ötödik alapelv, HVG Kiadó, Budapest, 1998.)
Smith, A. (1940): Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetéről és okairól II. kötet, Magyar Közgazdasági Társaság, Budapest
Smith, A. (1977): Az erkölcsi érzelmek elmélete, In.: Brit moralisták, Gondolat kiadó, Budapest 1977.
Zeller Gyula (2009): Létezik-e Smith probléma, avagy mennyire egységesek Adam Smith nézetei? Közgazdasági- és Regionális Tudományok Intézete, Pécsi Tudományegyetem, Közgazdaságtudományi Kar, Pécs
[1] Mai fogalomhasználat szerint a szimpátia nem a megértésről szól, hanem a más által kiváltott érzelemről (pl. sajnálat, szánalom), lényegében valamilyen domináns érzelem átvételét jelenti.