„Hans Castorp megjegyezte, s olyan hivatás után nézett, amellyel megállhatja a helyét önmaga és az emberek előtt. És amikor végre választott – az öreg Wilms ösztönzésére történt, a Tunder és Wilms cég főnökének ösztönzésére, tudniillik a vasárnap esti whist-parti közben azt ajánlotta Tienappel konzulnak, hogy Hans Castorp tanuljon hajóépítést – milyen jó ötlet – és lépjen be hozzá, akkor ő majd szemmel tartja a gyereket -, tehát amikor végre pályát választott, akkor igen nagyra becsülte hivatását, és azt tartotta róla, hogy átkozottul bonyolult és megerőltető, de ennek fejében legalább értékes, fontos és nagyszerű hivatás, s az ő – Hans – békés személyéhez mindenesetre jobban illik, mint Joachim Ziemssené, boldogult anyja mostohanővérének fiáé, aki tudniillik mindenáron katonatiszt akart lenni. Amellett Joachim Ziemssennek mindig gyenge volt a tüdeje; igaz hogy talán épp ezért alkalmas számára efféle szabadtéri elfoglaltság, amellyel úgyszólván nem jár semmiféle szellemi munka és erőfeszítés – gondolta magában Hans Castorp enyhe megvetéssel. Mert a munkát mindenekfölött tisztelte, respektálta, noha ő maga könnyen kifáradt belőle.
Visszatérünk előbbi feltételezésünkre; tudniillik arra céloztunk, hogy a korszak hatása az egyéni életre az embernek még fizikumára, szervezetére is átterjedhet. Hogyne tisztelte volna Hans Castorp a munkát! Természetellenes lett volna, ha nem tiszteli. A dolgok állása szerint feltétlenül és a legnagyobb mértékben tisztelnie kellett, rajta kívül voltaképp nem is volt semmi tisztelnivaló, a munka volt az az elv, mely szerint az ember megállta vagy nem állta meg a helyét, a munka volt a kor abszolútuma, úgyszólván önmagát válaszolta meg. Hans Castorp tisztelete iránta tehát vallásos jellegű volt, és – már amennyire ő maga tudta – feltétlen és kétségbevonhatatlan. Más kérdés azonban, hogy szerette-e; mert szeretni nem tudta, akármennyire tisztelte, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tett jót neki. A megfeszített munka idegeit tépázta, csakhamar kimerítette, s őszintén beismerte, hogy voltaképp sokkal jobban szereti a szabad időt, a kötetlent, amelyen nem csüngenek a fáradalmak ólomsúlyai, az időt, amely nyitottan terülne elébe, nem tagolva fogcsikorgatva leküzdendő akadályokkal. Ez az ellentmondás a munkához való viszonyában igazából feloldásra vár. Úgy volt-e vajon, hogy teste, valamint szelleme – elsősorban szelleme és azon át teste is – szívesebben, kitartóbban hajlott volna a munkára, ha lelke mélyén, ott, ahol maga sem ismerte ki magát, hinni tud a munkában mint feltétlen értékben s mint önmagát megválaszoló elvben, és ha ebben a hitében megnyugvást talál? Ezzel ismét felvetődik Hans Castorp középszerű vagy több-mint-középszerű voltának kérdése, melyre azonban nem akarunk határozottan válaszolni. Nem célunk, hogy dicshimnuszokat zengjünk Hans Castorpról, s ezért megengedjük azt a feltételezést is, hogy a munka csak éppen útját állta valamelyest a Maria Mancini[1] csorbítatlan élvezetének.”
[1] A Maria Mancini Mountain Cigar egy kedvelt szivarmárka volt a XX. század elején.
(gyűjtötte Szabó Dorottya)