“Ápoló szeretek lenni, szegény nem”[1]

Szerző:

szerző: Szabó Dorottya

Forum Romanum (www.wikipedia.com)

 Még az év elején, január első napjaiban Eric Adams, New York újonnan megválasztott polgármestere aláírta a “Small Business Forward” elnevezésű végrehajtási utasítást, ami a hatályban lévő  üzleti szabályozások megreformálását célozza annak érdekében, hogy a kisvállalkozásoknak kevesebb szükségtelennek és igazságtalannak tartott pénzbírsággal és büntetéssel kelljen megbirkózniuk. A reform abban is segíthet, hogy a koronavírus járvány következtében bezárni kénytelen kisvállalkozások helyét újak vegyék át, ami alapvető feltétele annak, hogy a város gazdasági rendszere visszatérjen a régi kerekvágásba. Az NBER amerikai kutatási intézet munkatársai az év elején publikálták tanulmányukat arról, milyen hatása van a távmunka elterjedése a kisvállalkozások által nyújtott szolgáltatások keresletére az amerikai nagyvárosokban[2]. A szerzők megállapítják, hogy minél sűrűbben lakott egy város, annál nagyobb az üzleti tanácsadást és szolgáltatásokat nyújtó vállalatokban dolgozók aránya, akiknek az esetében igen nagy a tér a távmunkára. Ez az összefüggés elvezet ahhoz, hogy ezekből a sűrűn lakott nagyvárosokból nagyobb arányban költöztek ki a fehérgalléros munkavállók, akik „békeidőben” az alapvető keresletet biztosítják a kisvállalkozások szolgáltatásai iránt. A tanulmány tehát arra mutat rá, hogy a járvány gazdasági terhét alapvetően a szolgáltatásokat nyújtó kisvállalkozások munkavállalói cipelik a vállaikon. A nagyvárosoknak, köztük New Yorknak, megoldást kell találniuk erre a problémára, és ennek része a „Small Business Forward”.

 Tegyük félre, hogy a végrehajtási utasítás aláírásának keretében megrendezett sajtótájékoztatón[3] rengeteg izgalmas, vitatható, párbeszédre alkalmas állítás és „színpadi elem” került terítékre – kezdve onnan, hogy az eseményt Chinatown-ban rendezték meg, amit egy Amerika és Ázsia közt húzódó hídként emlegettek, azon át, hogyan mosódott össze a retorikában a kisvállalkozások és az etnikumok problémája, egészen addig, hogy a polgármester vissza akarja rángatni a városba a fehérgallérosokat, mondván hogy New York ökoszisztémájának részeiként felelősségük van abban, hogy ne hagyják kereslet nélkül a várost – és koncentráljunk arra, hogy Adams úgy hivatkozott bizonyos munkaköröket betöltő munkavállalókra mint alacsony képzettségű munkaerőre, ami sokak felháborodását keltette.  Pontosabban Adams szavai így hangzottak: „My low-skill workers, (…) they don’t have the academic skills to sit in a corner office”.

 A low-skill jelző – amit magyarra leggyakrabban alacsony képzettségűnek fordítunk, ami konkrétabb és talán nem is fedi le teljesen azt, amit az angol nyelv ki akar fejezni ezzel a jelzővel – el is indított egy párbeszédet véleménycikkek formájában, ami fontos közgazdaságtani kérdéseket boncolgat. Egyrészről van olyan álláspont[4], ami határozottan elutasítja, hogy a munkavállalók egy csoportját „alacsony jártasságúnak” hívjunk, hiszen nem kevés jártasság, ügyesség kell például ahhoz, hogy valaki hosszú órákon keresztül ételt főzzön a vendégeknek egy forró konyhában. Az ezt az álláspontot képviselő hangok amellett érvelnek, hogy egyrészt ezek a munkakörök nem „alacsony jártasságú”, hanem alacsony bérű munkavállalókat alkalmaznak, másrészt pedig, hogy a béreket nem a „jártasság” (skill) határozza meg, hanem a kereslet és a kínálatbizonyos típusú munkaerő iránt. A fent hivatkozott véleménycikkben a szerző ezt azzal is kívánja alátámasztani, hogy kiemeli: a Fed adatai szerint az újonnan diplomázottaknak nagyjából a 40%-a alulfoglalkoztatott, vagy olyan munkát végez, amihez tipikusan nem szükséges a felsőfokú végzettség. Kétségen felül áll, hogy ez egy figyelemre méltó adat, viszont ezen a ponton kissé zavarossá válik, hogy a szerző pontosan mit akar érteni és értetni velünk a „jártasság” szó alatt, hiszen eddig a bekezdésig úgy tűnt, ezt a kérdést élesen el kívánja választani az iskolai képzettségtől.

 A fenti cikkben megfogalmazott, a bérek és a „jártasság” kapcsolatára vonatkozó állítással szemben foglal álláspontot egy másik véleménycikk.[5] Ebben a szerző elismeri, hogy a kereslet és a kínálat a meghatározó – és ezek közül is inkább a kereslet -, de ez szerinte vitán felül állva a „jártasságra” irányul, méghozzá a pénzcsinálásban való „jártasságra”. A munkaadó annak fog többet fizetni, aki több pénzt hoz a házhoz, aki termelékenyebb – bármit is jelentsen ez pontosan -, ennyi az egész. A „jártasság” kifejezés körüli homályosságot a szerző azzal kívánja orvosolni, hogy azt mondja, a munkaerőpiac vizsgálatakor „jártasság” alatt azokat a képességeket értjük, amiket a munkaerőpiac értékel. Valószínűleg egyetlen logika szeminárium elég ahhoz, hogy belássuk, ha a „jártasságot” a munkaerőpiacon értékelt képességekként definiáljuk, akkor abból természetesen következik, hogy a munkaerőpiac a „jártasabb” munkaerőt fogja értékelni, így ez az érvelés oda vitt minket, ahol a part szakad.

 Az amerikai példát és az e körüli véleményeket érdemes összevetni a hazai helyzettel. A KSH honlapján az egyes foglalkozások bruttó átlagbér[6] adatai elérhetők FEOR-08[7] bontásban. A lenti ábráról leolvasható, hogy az egyes foglalkozástípusokban előforduló legalacsonyabb és legmagasabb átlagbér között mekkora különbség volt 2019-ben. A 3. foglalkozástípusból[8] kivettem a légiforgalmi irányítókra vonatkozó adatot, ami az 1 960 234 Ft-os átlagbér értékével kiugró adat volt, illetve a sportolók 1 132 651 Ft-os átlagbérét, ami egy meglehetősen sajátos kategória a „jártassággal” kapcsolatos kérdések tekintetében. Az ábra jól illusztrálja, hogy a munkaerőpiac által elvileg hasonlóan értékelt képességekkel rendelkezők átlagbérei között meglehetősen nagy különbségeket fedezhetünk fel. Egy üzleti szolgáltatási tevékenységet folytató egység vezetője és egy vendéglátó tevékenységet folytató egység vezetője valószínűsíthetően nagyon hasonló kompetenciákkal kell, hogy rendelkezzen – nevezetesen a vezetésre való képességgel -, a felelősségi körük is megegyezik, mégis 566 311 Ft különbség van a bruttó átlagbéreik között.

Ezen a ponton relevánssá válik az a feltevés, hogy a munkaerőpiacon a pénzcsinálásban való „jártasságot” fizetik meg, ez azonban aligha csupán a munkavállalón múlik. Mondhatnánk, hogy az adott vállalat/intézmény által előállított termék, vagy szolgáltatás iránti kereslet a meghatározó, ami kétségkívül jelentős szerepet játszik a bérek kialakulásában, de ha ezzel lezárnánk a történetet, valószínűleg nem haladnánk meg a közgazdászok mumusaként károgó papagájt, akit betanítottak a kereslet-kínálat frázisra[9].

 Akik megszólaltak a kérdésben és állást foglaltak a bérek kialakulásának mikéntje mellett, szemet hunytak afölött, hogy az egész párbeszédet egy gazdaságpolitikai mozzanat indította el. New York vezetése felkarolta a kisvállalkozások ügyét, terhet akar levenni a vállukról, ami az alkalmazottak bérnövekedését is elősegítheti. Ha szimplán kereslet-kínálat ügye volna a bérek alakulása, Adams és a vezetés többi tagja csak annyit tehetne az ügy érdekében, hogy naponta fodrászhoz jár és napjában öt kiadós étkezést ejt meg New York különböző vendéglátó-egységeiben.

 A fent hivatkozott és az ezekhez hasonló álláspontok kifelejtik a történetből, hogy az egyes ágazatok és az egyes vállalattípusok támogatása mindig gazdaságpolitikai kérdés, hogy a munkának társadalomszervező funkciója is van, hogy – Adams szavaival élve – a munkavállalók egy városi ökoszisztéma részei, amely ökoszisztéma nem csupán a kereslet-kínálat dimenziójában létezik. Ezen felül a munkaerőpiac szerkezetének megfelelő képességek és a jártasságok elsajátíttatása oktatáspolitikai kihívás is, ami nem egyszerűen a felsőfokú oktatásban résztvevők arányának növelését jelenti, hanem a megfelelő (szak)képzések kialakítását, fejlesztését. A munkaerőpiac nem egy elkülönült, önmagában vizsgálandó piac, ami egy Marshall-kereszttel leírható, hanem a gazdasági-társadalmi rendszer egyik legfontosabb színtere, ami mindig egy politikai gazdaságtani kérdés marad. Még akkor is, ha elvakult laissez faire hívők vagyunk, hiszen a laissez faire maga is egy politikai gazdaságtani állásfoglalás. Más kérdés, hogy ez az állásfoglalás támogató eleme tud-e lenni egy fenntartható társadalmi rend kialakításának.

Melléklet:

[1] Julie Nelson: Emberarcú közgazdaságtan, Budapest, Pabooks, 2019

[2] https://www.nber.org/papers/w29181

[3] https://www1.nyc.gov/office-of-the-mayor/news/002-22/mayor-adams-signs-small-business-forward-executive-order-reform-small-business-violations#/0

[4] https://www.vox.com/22871812/eric-adams-aoc-low-skill-workers

[5] https://pricetheory.substack.com/p/are-there-low-skilled-workers

[6] https://www.ksh.hu/stadat_files/mun/hu/mun0059.html

[7] A Foglalkozások Egységes Osztályozási Rendszere: https://www.ksh.hu/docs/szolgaltatasok/hun/feor08/feorlista.html

[8] A 3. kategória azokat a foglalkozásokat foglalja magában, amik felsőfokú vagy középfokú képzettséget igényelnek, de nem igénylik annak önálló alkalmazását.

[9] Az idézet forrása körüli homályosságot nem sikerült eloszlatni, azonban a híressé vált aforizmát többek között Irving Fisher is használta, aki elismerte, hogy a „kereslet és kínálat” válasz helyes, de úgy tartotta, hogy nem magyaráz meg semmit. További érdekesség, hogy az első feljegyzett használata pont a bérek kialakulásával kapcsolatban foglal állást: https://quoteinvestigator.com/2013/07/19/parrot-econ/

Szólj hozzá!