Mike Wallace beszélgetése Ayn Rand-dal 1959-ben
a leiratot készítette Balogh Attila
Ayn Randet (1905-1982) leginkább regényíróként és az általa objektivizmusként nevezett filozófiai iskola megalkotójaként tartjuk számon. Az Orosz Birodalomban született, Szentpéterváron, egy zsidó középosztálybeli család első gyermeként. 1925-ben emigrált az Egyesült Államokba, 1931-re már állampolgárává vált. Regényeiben ismertette gazdasági-politikai nézeteit, melyek a korban nagy népszerűségnek örvendtek. Legnagyobb sikere az Ősforrás c. könyve volt (angolul: The Fountainhead), melyben már erőteljesen az altruizmus ellen érvel. Életműve viszont a Veszett világ (Atlas Shrugged), amivel megalakítja filozófiai iskoláját.
Mike Wallace 1959-ben beszélgetésre hívta meg műsorába, hogy fejtse ki nézeteit. Alább olvasható magyarul beszélgetésük szerkesztett leirata.
Mike Wallace: Mike Wallace vagyok és egy újabb portréval jelentkezem az érdekes embereket bemutató gallériánkból. Szerte az Egyesült Államokban az értelmiségi körök elkezdtek foglalkozni egy új, szokatlan filozófiai irányzattal, ami társadalmunk alapjait kérdőjelezi meg. Ennek a filozófiának a megalkotója egy író – Ayn Rand, akinek két nagyobb műve, „Az ősforrás” és a „Veszett világ” mind bestsellerek. Most megpróbálunk többet kideríteni róla és forradalmi gondolatairól.
Vegyük számba az eseményeket: a történelem során számos politikai és filozófiai mozgalom alakult, ám legtöbbjük elhalt; némely ezek közül, mondjuk a demokrácia vagy a kommunizmus, itt maradtak és hatottak az egész világra. Itt az Egyesült Államokban talán a legmegosztóbb és legkülönösebb új filozófiai iskolát egy regényíró alkotta meg, Ayn Rand. Ms. Rand álláspontja még nem annyira ismert Amerikában, de ha magunkévá tennénk, akkor gyökeresen megváltoztatná az életünket. Kezdem hát azzal, kíváncsi vagyok arra, hogy össze tudná foglalni röviden filozófiáját? Mi a „randizmus”?
Ayn Rand: Először is, nem nevezem „randizmusnak” és nem is szeretem ezt az elnevezést. Én „objektivizmusnak” nevezem. Ez azt jelenti, hogy az irányzat az objektív valóságon alapszik. Hadd fejtsem ki olyan röviden, amilyen röviden csak tudom. Először is, az irányzatom azon a feltevésen alapszik, hogy a valóság egy objektív abszolútum. Ezt az emberek értelmükkel képesek befogadni. Az embernek pedig racionális erkölcsre van szüksége. Elsősorban az ezen alapuló új erkölcs megalkotója vagyok, amit eddig lehetetlennek hittek. Az új erkölcs nem hiten, nem önkényes szeszélyen, nem érzelmen, nem önkényes metafizikai vagy társadalmi elvárásokon, hanem az értelmen alapszik. Ezt az új erkölcsöt pedig alá lehet támasztani logikával, így bemutatható, hogy valódi és szükséges.
Most pedig bemutatom mi ez az új erkölcs, mert ez csupán szemléltetés volt. Az erkölcsöm az emberi életet alapmércének tekinti. S mivel az ember elméje az elsődleges túlélési eszköze, tartom, hogyha az ember szeretne a Földön élni, és szeretne emberként élni, akkor értelmének kell alárendelnie magát. Ez alatt azt értem, hogy az értelmét kell egyetlen iránymutatójaként használnia döntési helyzetben és muszáj elméje független ítélőképessége szerint élnie. Vagyis legmagasabb erkölcsi célja egy embernek saját boldogságának elérése. Nem kényszeríthet másokat, de mások sem kényszeríthetik őt. Minden embernek magával kell elsősorban foglalkoznia és követnie a saját racionális önérdekét.
MW: Beiktatja ezt a filozófiát a regényébe, a „Veszett világba”. Bemutatja emberi körülmények között. De hadd kezdjem azzal, hogy idézek egy kritikából a könyvet illetően, ami a Newsweekben jelent meg. Ez a kritika azt mondja, hogy el ön akarja pusztítani korunk amerikai életvitelének közel az összes velejáróját: zsidó-keresztény vallásunkat, az állam által felügyelt kapitalizmusunkat, a többségi akarat általi irányítást. Más kritikák szerint ön megveti az egyházakat és az istenfogalmat. Ezek helytálló kritikák?
AR: Igen. Egyetértek a közölt tényekkel, ha a hangvételükkel nem is. Értem ez alatt, ha kihívom a felsorolt intézmények alapjait, akkor kihívom az altruizmuson alapuló értékrendet, vagyis azt a feltételezést, hogy az ember erkölcsi felelőssége az, hogy másokért éljen. Hogy az embernek fel kell magát másokért áldoznia. Ez pedig napjaink erkölcse.
MW: Az embernek fel kell magát áldoznia másokért? Elérkeztünk a lényeghez.
AR: Csak egy pillanat. Tehát, mivel kihívom az alapjukat, kihívom magukat a felsorolt intézményeket is, amik ezen erkölcs termékei. És most rátérhetünk az önfeláldozásra.
MW: Igen. Mi az önfeláldozás? Azt mondja, hogy ön nem szereti azt az altruizmust, ami szerint élünk. Ön inkább az „ayn randi önzést” szereti.
AR: Azt mondanám, hogy a „nem szeretem” gyenge kifejezés. Gonosznak tartom. Az önfeláldozás azt írja elő, hogy az embernek másokat kell szolgálnia, hogy létét igazolja. Azt írja elő, hogy erkölcsi felelősség másokat szolgálni. Ezt hiszik ma az emberek.
MW: Igen, arra tanítottak minket, hogy érezzünk együtt embertársunkkal. Hogy érezzünk felelősséget jóléte iránt. Hogy úgy érezzük magunkat, ahogy a vallásos emberek mondanák, mint Isten gyermekei, így felelősek vagyunk másokért. Miért lázad ez ellen? Mi a baj ezzel a filozófiával?
AR: Ez a valóságban az embert áldozati állattá teszi. Így az embernek másokért kell dolgoznia, másokkal kell foglalkoznia, felelőssé válnia értük. Ez az áldozati bárányok szerepe. Én azt mondom az ember jogosult a saját boldogságához. És azt saját magának kell elérnie. De nem követelheti másoktól, hogy áldozzák fel életüket, hogy őt boldoggá tegyék. És magának sem szabad saját magát feláldoznia mások boldogságáért. Tartom, hogy az embernek legyen önbecsülése.
MW: Az embernek nem lehet egyszerre önbecsülése és segíthet embertársán? Mi a baj azzal, hogy szeressük embertársainkat? Igazából, minden fontos erkölcsi vezető a történelemben arra tanított minket, hogy szeretnünk kell egymást. Miért minősíti ezt a szeretetet erkölcstelennek?
AR: Akkor erkölcstelen, ha ezt a szeretetet maga fölé helyezi az ember. Akkor már több mint erkölcstelen: egyenesen lehetetlen. Hiszen arra kérjük így magunkat, hogy szeressünk mindenkit feltétel nélkül. Vagyis szeressük az embereket mindenféle mérce nélkül. Ha mindenkit szeretnénk, figyelmen kívül hagyva, hogy rendelkezik-e értékes tulajdonságokkal vagy erényekkel, akkor végső soron senkit sem szeretnénk igazán.
MW: A könyvében úgy beszél a szeretetről, mint egyfajta üzleti megállapodásról. A szeretet lényege nem az, hogy az önérdek felett áll?
AR: Nos, hadd konkretizáljam. Mit jelentene, hogy valakit önérdek felett szeretünk? Azt jelentené, például, hogy egy férj azt mondaná a feleségének, ha erkölcsös volna e szerint az erkölcs szerint, hogy a te érdekeben elveszlek, nekem nincs benne semmi érdekem, de annyira önzetlen vagyok, hogy a csak miattad elveszlek. Melyik nő szeretne ilyet hallani?
MW: A férjeknek és feleségeknek, Ayn, össze kellene ülniük a nap végén számolni és azt mondani, „na várjunk, csak akkor szeretem, ha eleget tett ma értem, vagy ő akkor fog engem szeretni, ha jól teljesítettem a kötelességeimet?”
AR: Nem, félreértett engem. Nem így kell kezelni a szeretetet. Abban egyetértek önnel, hogy úgy kell kezelni, mint egy üzleti megállapodást. De minden üzleti megállapodásnak megvannak a maga szabályai és a saját valutája. És a szeretetben a valuta az erény. Nem azért szeretjük az embereket, mert valamit megteszünk nekik, vagy ők értünk tesznek valamit. Szeretjük őket értékeikért, erényeikért, amik jellemükben mutatkozhatnak meg. Nem szeretjük a nemes ügyeket. Nem szeretünk mindenkit egyformán, mindentől függetlenül. Csak azokat szeretjük, akik megérdemlik.
MW: Akkor, ha egy férfi vagy egy nő gyenge jellemű, akkor kívül esik a szerethetőségen?
AR: Nyilvánvalóan nem érdemli meg, nyilvánvalóan kívül esik. De javíthat magán. Az embernek szabad akarata van. Ha egy ember azt akarja, hogy szeressék, felül kell emelkednie a gyengeségein, hibáin és akkor kiérdemelheti. De nem várhat olyasmit, ami nem érdemelt ki, legyen szó szeretetről, pénzről; anyagról vagy ideáról.
MW: Ön is itt él a mi világunkban és megtapasztalhatta az ember esendőségét. Nagyon kevesen vagyunk, akkor, ebben a világban, akik az ön mércéjével megérdemlik a szeretetet.
AR: Sajnos… igen… nagyon kevesen. De mindenki előtt ott a lehetőség, hogy arra méltóvá válhasson, ezt kínálja nekik az én erkölcsöm. De szeretetre méltóvá válni nem a fő cél.
MW: Folyassuk mással. Hogyan lehet lefordítani az ön filozófiáját a politika világában? Ennek az országnak a legnagyobb eredménye, különösen elmúlt két évtizedben – azt hiszem ezzel sokan egyetértenének – a szociális és gondoskodó törvénykezés fokozatos térnyerése, ami azon az elképzelésen alapszik, hogy felelősek vagyunk egymásért. Hogyan érez ezen politikai tendenciák iránt az Egyesült Államokban, a nyugati világban?
AR: Úgy, ahogy mindenki más érez, csak tudatosabban. Érzem, hogy ez szörnyű: látjuk a pusztulást magunk körül, látjuk, hogy haladunk a katasztrófába és csak úgy vethetünk ennek véget, ha minden jóléti állam szellemében létrehozott intézményt eltörlünk és elutasítunk. Pontosan ezen tendenciák vezetik a világot a katasztrófába, mert jelenleg is a teljes kollektivizmus vagy szocializmus felé haladunk. Olyan rendszerek ezek, ahol mindenki mindenki szolgája – és csak altruista erkölcsünk miatt haladunk ezen az úton.
MW: Azt mondja ezzel, hogy mindenki mindenki szolgája, ami elég demokratikusnak hangzik, Ayn. A szabad emberek egy szabad országban erre a fajta kormányra szavaztak, ezt a fajta törvénykezést szeretnék. Elutasítja a demokratikus folyamatot?
AR: Elutasítom a gondolatot, hogy az embernek joga van mindenről szavazni. A hagyományos amerikai rendszer egy olyan rendszer volt, ami azon az elképzelésen alapszik, hogy a többség csak a köz- és a politikai ügyekben dönthet. És limitálva volt az elidegeníthetetlen személyi jogok által, ennélfogva nem hiszem, hogy a többség dönthetne és elvehetné egy ember életétét vagy tulajdonát vagy szabadságát. Ennélfogva nem hiszem a többségi akarat bármilyen témában helyessé tenné az adott döntést: nem teszi azzá.
MW: Rendben van. de akkor, hogy hozzunk döntéseket? Hogyan határozzunk a döntések felől?
AR: A szabad akarattal, szabad emberek önkéntes együttműködésével, kényszer nélkül.
MW: És hogyan döntsünk a vezetőkről? Ki válassza, ki nevezze ki őket?
AR: Minden ember választ. Nincs semmi baj a demokratikus folyamatokkal a politikában. Úgy jutunk el a döntésig, ahogyan az az amerikai alkotmányban bele van foglalva. Az emberek alkotmányos joguknál fogva döntöttek a tisztségviselők személyéről, de a tisztségviselők és a kormány hatalma szigorú keretek között maradt. Nincs joguk erőszakot vagy kényszert alkalmazni egy állampolgáron, csak a bűnözőkön. Azok, akik erőszakot alkalmaznak, erőszakkal büntettetnek és csak így működhet egy kormány. Nem engedhetjük meg, hogy a kormány erőszakot alkalmazzon olyan személyek ellen, akik nem bántottak senkit, akik nem kényszerítettek senkit. Nem adhatjuk a kormánynak, a többségnek vagy a kisebbségnek a jogot, hogy mások életét vagy tulajdonát elvegyék. Ez volt az eredeti amerikai rendszer.
MW: Amikor mások tulajdonának elvételéről beszél, felteszem az adókat érti alatta. Ön úgy gondolja, hogy a kormánynak nincs joga adót kérni? Úgy gondolja nincs szükség jóléti intézkedésekre, munkanélküli segélyre, szabályozásokra gazdasági megpróbáltatások idején, a bérleti díjak szabályozására és ehhez hasonlókra?
AR: Így van. Minden irányítási forma ellen foglalok állást. Én a teljes laissez-faire, szabad, szabályozatlan gazdaság mellett érvelek. Hadd fejtsem ki röviden. Én az állam és a gazdaság szétválasztását sürgetem. Mint, ahogyan az államot is elválasztottuk az egyháztól – ami a különböző vallások békés együttéléséhez vezetett a vallásháborúk után – ugyanígy szét kell választanunk a gazdaságot és az államot. Ha elválasztjuk a kormányt a gazdaságtól, ha nem szabályozzuk a termelést és a kereskedelmet, békés együttműködést, harmóniát és igazságot lelhet az emberiség.
MW: Biztosan van elég politikatudományi ismerete ahhoz, hogy tudja, néhány mozgalom a más mozgalmakra adott reakciókból jön létre. A munkásmozgalom például a szociális jóléti jogszabályozások érdekében. Nem csak úgy valakinek a fejéből pattant ki. Mármint csakúgy, a semmiből. Az ön filozófiája is egy reakció bizonyos visszaélésekre, nem igaz, Ayn?
AR: Nem feltétlen. Valójában ugyanabból a forrásból fakad, mint a visszaélések. Visszaélés alatt az értem, hogy azt a jogszabályt, amelyet eredetileg a gyáriparosok megsegítésére hoztak létre, már a teljes szabad vállalkozás megsértése volt. Hogy ezt követően a munkásmozgalmi vezetők követelik, hogy olyan jogszabályokat hozzanak, amelyek segítenek a munkásoknak, ugyanazon az elven működik. Vagyis, minden fél egyetért abban, hogy az a helyes, ha az állam jogszabályt alkot az egyik gazdasági csoport vagy egy másik gazdasági csoport javára. Én viszont azt mondom, hogy senkinek sem lenne joga, sem a munkaadóknak, sem a dolgozóknak, hogy az állami kényszert és erőt a saját érdekükben használják fel.
MW: Amikor a teljesen szabályozatlan gazdasági élet mellett érvel, amiben minden ember a saját hasznáért dolgozik, voltaképpen egy ember-embernek-farkasa vagy egy hulljon-a-férgese társadalom mellett érvel; éppen ez ellen erősödöttek meg a kormányok, hogy harcoljanak a rablóbárókkal, harcoljanak a laissez-faire-el, amely rendszerekben, azok az emberek, akiket ön legjobban tisztel, Ayn, az üzleties gondolkodású iparmágnások, a sikeres férfiak, visszaéltek hatalmukkal. Ez fedi a valóságot?
AR: Nem. Ezt az országot nem rablóbárók alapították, hanem független emberek és iparosok, akik csakis képességeik segítségével váltak sikeressé. Amikor képességekről beszélek, úgy értem, hogy politikai hatalom vagy erőszak nélkül. De léteztek olyan emberek is, iparosok, akik kihasználták politikai tőkéjüket, hogy földbe döngöljék versenytársaikat. Ők voltak az eredeti kollektivisták. Manapság, a liberálisok úgy vélik, hogy hasonló kényszert kell alkalmazni a mágnások ellen a munkások érdekében, de az alapelv itt, hogy „Muszáj kényszert alkalmaznunk?”. És a szabályozások hozzák létre a rablóbárókat, kormányzati hatalmat élvező kapitalistákat hoznak létre, a lehető legrosszabb jelenséget a gazdaságban.
MW: Ayn, úgy hiszem egyetért velem, amikor azt mondom, ön nem tartja becsben a társadalmat, amelyben élünk. Úgy látja, hogy gyorsan süllyedünk. A kérdésem, ha így folytatja az Egyesült Államok, várható a diktatúra és gazdasági válság?
AR: Ha a jelenlegi kollektivista tendenciák folytatódnak, ha a jelenlegi racionalitást mellőző filozófiai folytatódik, akkor igen, arra halad az ország. De nem hiszek a történelmi determinizmusban, és nem hiszem, hogy az emberek szükségképpen arra haladnának. Az embereknek szabad akaratuk van dönteni és gondolkozni. Ha megváltoztatják gondolkozásmódjukat nem jöhet létre diktatúra.
MW: Igen, de hogy kívánja megváltoztatni ezt a tendenciát, hiszen, ahogy mondta, ezt az országot a többség irányítja a szavazófülkékből és a többség, úgy tűnik, erre a módosult jóléti állami modellre szavaz.
AR: Ó, nem gondolom így. Hozzám hasonlóan ön is jól tudja, hogy a többségnek manapság nincs választása. A többségnek sohasem adatott meg a lehetőség a választás a szabadság és korlátok között.
MW: Hogyan viszonyul akkor a tényhez, hogy az állampolgárok a nagy többsége, akik között ott vannak vezető értelmiségieink, vezető iparosaink – azok, akiket ön leginkább tisztel – az erős és gazdag emberek, a mai, módosított kapitalizmust támogatják?
AR: Ah… azért, mert ez egy értelmiségi vita. Mivel mindnyájan hisznek a kollektivizmusban, támogatni fogják, de az emberek többségének sohasem adatott meg a választás lehetősége. Láthatja, hogy mindkét párt manapság a szocializmus – vagyis a gazdasági korlátozások – mellett érvel és nincs olyan párt, nincs olyan hang, ami kapitalizmus mellett, a laissez-faire, gazdasági szabadság és individualizmus mellett érvelne. Pedig ennek az országnak ezekre lenne szüksége.
MW: Nem lehetséges az, hogy az emberek mindnyájan, mi mindnyájan, hiszünk benne, mert valójában magányosak vagyunk és felfogjuk, hogy felelősek vagyunk egymás iránt?
AR: Nem foghatjuk fel, mert nincs mód ennek alátámasztására. Soha senki sem adott értelmes okot arra, hogy az embernek miért kell felelősnek lennie a mások iránt: és körbevesznek minket a példák, láthatjuk őket magunk körül, hogy emberek vesznek oda a mások iránti felelősségben.
MW: Ön nem hisz semmiben.
AR: Hinni… nem.
MW: Csak az elméjében.
AR: Az nem hit. Az bizonyosság. Igen… Semmiben nem hiszek, csak a tényszerű gondolkozásban.
MW: Kicsoda ön Ayn Rand? Úgy értem szeretnék egy kicsit többet tudni az életéről. Önnek akcentusa van, ami?
AR: Orosz.
MW: Oroszországban született?
AR: Igen.
MW: Mikor jött ide?
AR: Ó, úgy harminc évvel ezelőtt.
MW: És honnan ered a filozófiája?
AR: A saját elmémből; egyedül Arisztotelész felé tartozom elismeréssel, aki az egyetlen filozófus, aki hatott rám. A filozófiám többi részét magam alkottam.
MW: A szülei Oroszországban haltak meg vagy eljöttek ide az Egyesült Államokba?
AR: Nem, egyedül jöttem ide és nem tudom felvenni velük a kapcsolatot, nem tudom, hogy élnek-e vagy meghaltak.
MW: Házas?
AR: Igen.
MW: A férje egy mágnás?
AR: Nem. Egy művész. A neve Frank O’Conner. Fest. Nem, nem író.
MW: Megél a képeiből?
AR: Még csak most kezdi a festést. Eddig tervező volt.
MW: Az állam támogatja ebben?
AR: Egyáltalán nem.
MW: Ön támogatja?
AR: Nem, megél a saját munkájából, mármint a múltbeli munkáiból. De én is támogatnám, ha szükséges lenne, de egyáltalán nem az.
MW: Nincs itt ellentmondás, abban hogy segítene rajta?
AR: Nincs, mert én önző módon szeretem. Az én érdekem, hogy segítsek rajta, ha szükséges. Nem nevezném áldozatnak, mert önös élvezetem van benne.
MW: Hadd vázoljak fel egy esetet önnek. Tételezzük fel, hogy az ön által előterjesztett önellátó rendszerben egy vállalat kezében lenne egy létfontosságú termék vagy nyersanyag, például uránium, ami fontos nemzetbiztonsági szempontból, s ez a vállalat nem akarna eladni belőle a kormánynak. Mi történne ez esetben?
AR: Egy szabad rendszerben nem tudna senki kialakítani monopóliumot semmire. Ha megvizsgáljuk a közgazdaságtant és annak történetét, rájöhettünk, hogy az összes monopólium állami segítséggel jött létre; előjogok, támogatások és egyéb kormányzati privilégiumok biztosításával. Egy szabad rendszerben senki sem tudná sarokba szorítani a piacot egy nélkülözhetetlen termékkel. A történelem engem igazol.
MW: Nevadában van egy uránium-lelőhely, az egyetlen az Egyesült Államokban, ez az egyetlen forrásunk és az önvédelemhez szükségünk van rá. Holott, mondjuk a Szovjetunióban az állam birtokolná ugyanezt. Ha pedig egy furcsa ember, furcsa világképpel rendelkezne e fölött a lelőhely fölött és azt mondaná „nem adok el ebből az urániumból a kormányomnak”, akkor a kormánynak nem lenne joga kényszeríteni (az ön filozófiája szerint) az eladásra?
AR: Szerintem látja, hogy lehetetlen helyzetet vázolt fel. Értem ez alatt, hogy ha a természetben előforduló erőforrásról beszél, ami létfontosságú – eleve nem válhat létfontosságúvá, ha ennyire ritka. Mármint akkor, ha annyira ritka, hogy egy ember birtokolhatja az összeset. Ameddig (használva az ön példáját) ez az erőforrás a Föld több pontján létezik, nem fogja egy ember birtokolni az összeset.
MW: Rendben, közelítsünk máshonnan. Hogyan építsünk utakat, szennyvízelvezetést, szolgáltatásokat, kórházakat, iskolákat? Ha a kormánynak nem szabad kényszert alkalmaznia – megengedi, az ön szavaival élve – szavazás útján vagy adókkal, akkor a lecsorgás elméletére, a tehetősek kötelességtudatára és bőkezűségre számíthatunk csak.
AR: A kérdését egy kérdéssel válaszolom meg. Ki fizet mindazért, amit felsorolt?
MW: Mindnyájan fizetünk értünk.
AR: Amikor elismeri azt, hogy el akarja venni valaki pénzét, kényszerrel, és arról kérdez engem, hogyan fogunk kórházakat vagy utakat építeni, akkor elismeri, hogy valaki előteremti a pénzt, ami lehetővé teszi azokat az utakat. Azonban nincs joga megmondani az embernek, aki előteremti azt, hogyan költse el. Ha szeretné az ő pénzét csakis akkor kaphatja meg, ha önként adja oda.
MW: És ön elhiszi, hogy végsősoron az emberi jóindulat, vagy pontosabban az elit jóindulata elég ahhoz, hogy önként odaadják…
AR: Nincs szükség jóindulatra, csakis önérdekre. Hiszek a privát utakban, postákban és iskolákban.
MW: Ha az ipar egy pillanatra is összeesik és megnő a munkanélküliség, a tömeges munkanélküliség, akkor nem adhatunk munkanélküli segélyeket, a szociális hálóra nincs szükségünk. Majd a felvilágosult mágnások önérdekére hagyatkozunk, akiket ön annyira tisztel, hogy elsimítsák a dolgokat, amikor a gazdaságot kicsit meg kell olajozni és milliók maradnak munka nélkül.
AR: Tanulmányozza a közgazdaságtant: a szabad piacgazdaság nem omolhat össze. Az összes gazdasági válságot a kormányok beavatkozása okozza, a gyógymód pedig eddig mindig ugyanaz volt: vegyünk be még többet abból a méregből, ami a katasztrófát okozta. A válságokat nem a piacgazdaság okozza.
MW: Ayn, még egy utolsó kérdést engedjen meg, mert alig van fél percünk. Mennyi
objektivistavan most az Egyesült Államokban?
AR: Ezt nehéz megbecsülni, de mondhatok pár adatot. A legjobb értelmiségi örökösöm, Nathaniel Brandon, egy fiatal pszichológus, filozófiámról tart órákat New Yorkban. Hatszáz levélben feltett kérdést kapott januárban. Az óráin részt vevők száma pedig mértani arányban növekszik.
MW: Ayn, biztos vagyok benne, hogy sok-sok embert ösztönzött most gondolkodásra, még többet, mint amennyit már könyveivel, a Veszett világggal és az Ősforrással. Abban is biztos vagyok, hogy elfogják olvasni ezek az emberek a könyvét, még ha nem is feltétlen értenek önnel egyet.
AR: Köszönöm.
MW: Ahogy mondtam a bevezetőben, ha magunkévá tennének Ayn Rand eszméit, akkor gyökeresen megváltoztatná a világunkat. Azoknak, akik elutasítják filozófiáját, Miss Rand egy kihívással állt elő. Azt mondta, hogy „Az elmúlt kétezer évben a világot más filozófiák irányították. Nézzünk körbe és mérlegeljük hatásukat.”.