Forrás: arab Deutsche Welle (2016.09.04.).[1]
szerző: Pókász Zoltán
Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.
Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.
Hol lehet altiszt, azt kutatja,
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.
József Attila: Hazám (részlet)
Mind a demokratikus, mind az autoriter berendezkedésű arab országokban a munkát keresők erősen preferálják az állami szektort a privátszférával szemben, mindannak ellenére, hogy ez legtöbbször alacsonyabb bérezést eredményez. Mi az oka annak, hogy ezekben az országokban a privát szektor ilyen rossz hírnévnek örvend?
Az arab országokat – mind kulturális, de sokszor gazdasági szempontból is – egy kalap alá veszik Nyugaton, holott egy igazán diverz térségről van szó minden téren. A katonai puccsok és polgárháborúk sorát elszenvedő Szudánon és Líbián keresztül a rendkívül magas jóléttel rendelkező olajországokig a spektrum szinte minden szelete képviseltetve van a Közel-Kelet 26 arab országában, így kifejezetten veszélyes ez az általánosítás. Néhány általános tendencia mégis megfigyelhető; ezek egyike a felduzzadt állami szektor.
Ennek az okai hasonlóak, mint a többi fejlődő országban. A nyugati államokban hozzászokhattunk, hogy kiterjedt szociális háló gondoskodik rólunk akkor, ha munkanélkülivé válunk – függetlenül attól, hogy az állami vagy a privátszférában dolgozunk. Ennek valamilyen implementációját több fejlődő országban is sikerült bevezetni, viszont ez az arab országok többségében koránt sem jellemző. Nincs automatikus munkanélküli segély állásvesztéskor a privát szféra dolgozói esetén. Ez önmagában nem lenne probléma, ha a magánvállalatok a törvény által rá lennének kényszerítve arra, hogy valamiféle kielégítést vagy kompenzációt nyújtsanak elbocsátás esetén. Ez a kötelezettség olyan, viszonylag erősebb szakszervezeti hagyományokkal rendelkező arab országokban, mint Tunézia vagy Omán, még néhány szektorban fennáll. Az építő- és idénymunkások azonban még itt is teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a vállalatok kénye-kedvének, és csak segítő családtagok vagy segélyszervezetek közreműködésével képesek átvészelni a munkakeresési időt, különben könnyen hajléktalanná is válhatnak.
Az ezzel kapcsolatos törvényi előírások egyébként sok arab országban de jure érvényben vannak. Azonban a cégek számos kiskaput tudnak találni a törvény szövegében, vagy egyenesen képesek – az elhatalmasodó korrupciót kihasználva – lefizetni az illetékeseket annak érdekében, hogy szemet hunyjanak a vállalati mulasztások felett, amikor a kellő szociális hálót nem biztosítják munkavállalóiknak. Még ha hajlandóak is erre, a juttatások összege akkor is jóval emarad az állami vállalatokétól. Még ha az – arab országokban meglehetősen kiforratlan – bíróságok el is marasztalják az adott magánvállalatot, a büntetés mértéke nem elrettentő a vállalatok számára. Megállapított mulasztás esetén sokszor a munkásokon megspórolt összeg mindössze töredékét kell befizetniük, sőt, a kiskapuknak köszönhetően elmarasztalás esetén a kirúgott munkavállalót sokszor vissza sem kell venniük.
Mi következik mindebből? Az arab munkakeresők egy magasabb fizetéssel kecsegtető, ámbár potenciálisan instabil magánvállalatot választhatnak, vagy egy stabilabb állami céget, amelynél a fizetés kevesebb mint fele a piaci vállalkozásokénak. Az állami szférában emellett kifejezetten ritkán történik elbocsátás, és amennyiben bármilyen csorba esik a munkavállaló jogán, azt a bíróság ebben az esetben legtöbbször elismeri, s ilyenkor nincs helye az állam részéről fellebbezésnek sem.
Egy német munkavállaló, aki számos arab országban is dolgozott már, rámutatott az alapvető attitűdbeli különbségekre a vállalatok munkakeresőkhöz való viszonyulásában. Például a gyakornokokat „felesleges nyűgnek” látják, ahelyett, hogy a friss gondolatok megtestesítőiként tekintenének rájuk.
Ennek a hanyag vállalati magatartásnak, a szociális háló elutasításának megvan a böjtje. A szegénységet így kevésbé sikerül felszámolni, s ez a társadalmi béke összeomlásához is vezethet hosszabb távon. Emellett a német példa azt is mutatja, hogy a magas szociális hálót biztosító vállalatok sikeresebbnek is bizonyulnak: ezáltal hírnevük is javul, és a dolgozók termelékenysége is megnő amellett, hogy a fogyasztók is pozitívabb imidzset társítanak a vállalathoz, így többet vásárolnak termékeikből. Így ezek a vállalatok a gazdasági virágzás megteremtői is lehetnek.