szerző: Szabó Dorottya
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen – akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.[1]
Ötödéves közgazdászhallgató vagyok, az elmúlt több, mint négy és fél év alatt 65 különböző kurzust teljesítettem, ami azt jelenti, hogy – hanyagul becsülve – nagyjából 150-160 ezer percet töltöttem eddig különböző oktatók előadásain hol feszült, hol kevésbé feszült figyelemmel hallgatva őket. 150-160 ezer perc az életemből, ebből az egyből, amim van, és akkor a tanulással eltöltött időről ne is beszéljünk. És még mindig azt hiszik ezek az oktatók, hogy a pénzért vagyok itt, másként nem ismételgetnék – néha nem tudom eldönteni, vajon tényleg engem akarnak-e meggyőzni, avagy a saját döntésüket akarják legitimálni -, milyen biztos egzisztenciával kecsegtet a szakmánk, nem buzdítanának úgynevezett specializációra, nem hivatkoznának jó befektetésként az egyetemi éveimre. 150 ezer perc alatt 1666 focimeccset játszhattam volna le ahelyett, hogy őket hallgattam volna. 1666-szor 90 percnyi tömény adrenalint és endorfint fecskendezhettem volna a vénáimba a kora reggeli vagy éppen késő esti szemináriumok helyett, mégis az utóbbit választottam. Ne mondja nekem senki, hogy ezt a remélt bérprémiumért tettem.
Kacskaringós út vezetett el engem a közgazdász mesterdiplomám kapujába: végzős gimnazistaként a szívem mélyén a TF-re vágytam, életem első egyetemi felvételét az ELTE-re nyertem el, de sosem iratkoztam be a jogi képzésre, egy év semmittevés után pedig a Corvinus GTK-n kezdtem annak reményében, hogy egy menedzserdiploma majd a jövőben sok pénzt fog jelenti, majd végtére is másodéves koromra a KTK-n kikötöttem ki, ahol azt éreztem, megleltem a helyemet. Ezen a kacskaringós úton gimnáziumi tanárok – akik óva intettek az agyam „elpazarlásától” -, a jogi képzéssel kapcsolatban őszinte és épp ezért számomra elrettentő jogászok – másokat meggyőztek, mára summa cum laude-val végzett hallgatók lettek volna a csoporttársaim – terelgettek. A végső lökést elsőéves corvinusos hallgatóként kaptam egy végletekig elvontnak tűnő oktatómtól, aki a boldogságról hadovált, amikor jóravaló mikroökonómia oktató módjára a haszonmaximalizálásról kellett volna minket meggyőznie. Máig nem tudom, hogy hálás vagyok-e neki, vagy haragszom-e rá ezért a lökésért, mindenesetre a futballpálya helyett ezen a pályán ragadtam, és elfogadtam a sorsom: ide lettem terelve.
Egy városi legenda szerint[2] úgy tűnik, a közgazdászhallgatók opportunistábbak, hajlamosabbak az etikátlan viselkedésre, mint más diszciplína hallgatói, bár azt nehéz volna megmondani, vajon a képzés teszi-e ezt velük, vagy egyszerűen csak azok választják ezt a szakmát, akik „eredendően” hajlamosak az opportunista viselkedésre. Végtére is talán nem is fontos, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Az előbbi eset magáért beszél: az egyetemen arra tanítják a közgazdászhallgatókat, hogy „szarrágók” legyenek, csak hogy egy egykori oktatóm szavaival éljek. Az utóbbi eset sem mossa a közgazdászok kezeit: ebben az esetben a szakma megítélése okán szívja fel a képzés az önzőbbeket, egy szakma megítéléséért pedig a szakma képviselői a felelősek. Az egyetemi jelentkezések időszakában a social media felületeimet ellepte a fizetett marketing – az algoritmusom már tudja, hogy minden bizonnyal a közgazdaságtanhoz kapcsolódó képzéseket érdemes elém hánynia -, a hirdetések pedig sok esetben azzal akartak meggyőzni, hogyha közgazdász leszek, sok pénzem lesz. Ironikus, hogy pont én emelek szót ez ellen, én, aki végtére is azért van a jelenlegi egyetemén, mert annak idején sok pénzre és menő kocsira vágyott, szóval aki eredendően „szarrágóként” került be az egyetemre. De ahhoz, hogy levetkőzzem a téveszmémet, miszerint a menedzser/közgazdász dolga, hogy sok pénzt keressen, szükségem volt egy pedagógusra, aki nem akart meggyőzni az opportunista viselkedésről, és egy maroknyi többire, akik azóta is a helyes úton tartanak, és nem azokra, akik mindeközben specializációról és olyasmikről próbálnak meggyőzni, amivel távol tartják a hallgatókat attól, hogy küldetésként tekintsenek a szakmájukra.
Őszintén, fogalmam sincs, hogy az oktatóim generációját mi motiválta, amikor szakmát választottak, de ideje tisztáznunk, hogy a mi generációnkat a küldetéstudat hajtja. Kihívások és megoldatlan kérdések tartanak minket ébren, klímaszorongunk, mi már nem a 20. századi szélsőségek által traumatizált gyerekek vagyunk – így képesek vagyunk azokkal szembeszállni anélkül, hogy a másik szélsőségbe csapnánk -, merünk a történelem végének túloldalára nézni és új válaszokat keresni, kicsit „túltoljuk” az identitáskérdéseket, de hát ez is velünk jár, és a megtakarításainkat inkább élményekre költjük, nem materiális javakra. Egyszerűen mások vagyunk, a bérprémiumnál valami magasztosabbra vágyunk. Értelemmel akarjuk megtölteni az életünket, azt az egyet, amink van, és ha hajlandóak vagyunk 150 ezer percet előadásokra szánni ebből, akkor higgyenek nekem, azt azért tesszük, mert a szakma eszközeinek „birtoklására” vágyunk, amikkel aztán űzhetjük a magasztost kergető tevékenységeinket.
A fenti ábrát pár napja az egyik kurzusomon vetítették le nekem nagyjából két héttel életem első szörfleckéje után. Amikor megláttam, már két hete azon gondolkoztam, hogy bár ostobaság lenne a célegyenesben feladni, így kiküzdöm magamból a diplomámat, de addig megtanulok szörfölni, aztán szörfoktatónak állok, és – legalábbis egy időre – hátat fordítok az „eredeti” szakmámnak. A gazdaságpolitika tanárom azt akarta bemutatni ezzel az ábrával, hogy a diploma, majd a diplomás munkavégzés bizony jobban megéri, mint szörfözni, én pedig egy pillanatra megijedtem attól, hogy az univerzum talán nekem akar üzenni ezzel az időzítéssel, és el akar tántorítani a kezdetleges terveimtől.
Aztán arra jutottam, hogy igen is, meg nem is. Persze mindenki más sportokban lel rá a kikapcsolódás neki megfelelő formájára, az extrémsportokat talán mégis elkülöníthetjük a többitől mint olyan sportokat, amik bizonyos szempontból a természetfelettiség érzésével kecsegtetnek. Az extrémsportok a durva adrenalinlöketen túl valamilyen természeti elem, fizikai törvény legyőzéséről szólnak. Snowboard-osként a havat uralni olyan, mint Hans Castorpnak elveszni, majd természetfeletti erővel túlélni a hóvihart a sílécein[3]. Szörfösként meglovagolni egy hullámot (jó, bevallom, nem voltak nagy hullámok, nem is igazán lovagoltam meg őket, csak épphogy talpon maradtam párszor az eddigi kísérleteim során) olyan, mintha a végtelen tengert, aminek a teljes felfedezésére sosem lesz képes az emberiség, egyszerre az uralma alá vonná, és megszelídítené azt. „You have to catch this wave!” – szólal meg az ember mögött az oktatója (ne feledkezzünk meg a pedagógiai elemről!), és abban a tizedmásodpercben, amikor feláll a deszkáján és elkapja a hullámot, a természet fölé emelkedik a maga emberi egyszerűségében, az oktató szavai a fülében csengenek, és azt érzi, hogy egy magasztos küldetést vitt véghez azzal, hogy talpon maradt. Nem csak magáért maradt talpon, hanem az egész emberiségért.
Adott egy komplex rendszer, ami minden részletében sosem lesz kiismerhető, hiába tud mindent a szörfölés technikai részleteiről, az ember azt nem tudja, hogy a hullám pontosan miként fordul önmagába, hogy pontosan mi a terve az emberrel, egyszerűen az ösztöneire kell bíznia magát ahhoz, hogy átvegye fölötte az irányítást. Kicsit olyan ez, mint a közgazdaságtan. Ha rajtam múlna, minden közgazdászt kiküldenék egyszer a tengerre egy szörfdeszkán, hátha a tapasztalat hozzájárul a trendek ösztönösebb érzékeléséhez, a komplexitás átláthatatlanságával való megbékéléshez, a metafizika iránti fogékonysághoz, az emberiséget célként definiáló küldetéstudat átérzéséhez.
Szóval az ábra nem tántorított el, lehet, hogy egyszer szörfoktató leszek, de minden bizonnyal sosem fogok hátat fordítani az „eredeti” szakmámnak. És ez csak azért van így, mert nem a pénzért vagyunk közgazdászhallgatók, hanem azért, hogy hozzájáruljunk a civilizációs fejlődéshez, azért, hogy az embertársainkat felruházzuk azokkal az eszközökkel, amik segítségével realizálhatják a bennük rejlő potenciált mint emberi létezők, és amikkel összhangban élhetnek a természet erőivel anélkül, hogy kiszolgáltatottá válnának velük szemben.
[1] Heinrich Böll: Beszélgetés a tengerparton
[2] Frank, R. H., Gilovich, T., & Regan, D. T. (1993). Does studying economics inhibit cooperation?. Journal of economic perspectives, 7(2), 159-171.
[3] Thomas Mann: A varázshegy