szerző: Szabó Dorottya
A CEPR (Centre for Economic Policy Research) nemrég publikált egy összegző tanulmányt[1], melyben az egyenlőtlenség és az innováció kapcsolatát vizsgáló tanulmányok eredményeit gyűjtötték össze, így adva egy meglehetősen átfogó képet a témáról. Az általuk bemutatott eredmények segítségével a szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az innováció generálta egyenlőtlenség tartós lehet, ami pedig a társadalmi mobilitás és végső soron a további innováció csökkenéséhez vezethet. A túlzott egyenlőtlenségek kialakulásának megelőzését a szerzők az oktatás- illetve a versenypolitikában látják, hangsúlyozva, hogy a gazdasági kimenetek mindig erősen függnek az intézményi környezettől.
Elsőként azt emelik ki a szerzők, hogy az innovációnak megvannak a maga vesztesei és nyertesei. Előbbiek tipikusan azok, akiknek a képességei és képzettsége nem felel meg az innováció hatására megváltozott termelési folyamatnak, míg utóbbiak elsősorban a vállalattulajdonosok, menedzserek, részvénytulajdonosok, illetve azok, akik az innováció folyamatában részt vesznek (kutatók, szabadalomtulajdonosok, stb.). Aghion et al. (2019)[2] szignifikáns korrelációt mutatott ki a szabadalmak száma, illetve a legfelső jövedelmi csoportok jövedelemkoncentrációja között, ami arra enged következtetni, hogy az innovációk jelentős szerepet játszanak az egyre nagyobb jövedelem- és vagyonkoncentrációban.
Ahogy minden esetben, amikor gazdasági egyenlőtlenségekről beszélünk, itt is meg kell említeni, hogy az innovációnak köszönhető egyenlőtlenségek nem csupán gazdasági dimenzióban jelennek meg, az egészségi állapotra és egyéb szociális körülményre is kiterjednek. Ami viszont különösen fontos tényező az innovációk kapcsán, hogy a felső jövedelmi rétegek által vásárolt javak relatív ára tipikusan csökken, míg az alsó jövedelmi rétegek által vásárolt javak relatív ára tipikusan nő az innovációk hatására, ami tovább mélyíti az egyenlőtlenségeket. Emögött az áll, hogy elsősorban a gyorsan növekvő, jövedelemrugalmas (luxus-) termékek piacába érdemes fektetni, ezek a befektetések pedig a termékkínálat növekedéséhez és az árak csökkenéséhez vezethet (1. ábra).
1. ábra: A különböző jövedelmi csoportok esetében tapasztalt termékkínálat-bővülés (A panel), illetve infláció (B panel)
Forrás: Jaravel, 2019[3]
A jövedelemkülönbségek és növekvő egyenlőtlenség vállalatokon belül is létező jelenség. A bérek növekedése vállalatokon belül is általában a jövedelemeloszlás felső felébe tartozó férfiak kezében koncentrálódik. Ez azért is probléma, mert könnyen a vállalati kultúra és egység rovására mehet.
A technológiai innovációk okán elmélyülő egyenlőtlenségek talán szembetűnőbbek, amikor vállalatok közti egyenlőtlenségekről beszélünk. A nagy és sikeres vállalatok egyre nagyobbá válnak, míg egyre kevesebb új belépő marad életben a technológiaigényes piacokon. Úgynevezett „winner takes it all” törvény uralja ezeket a piacokat, ez a jelenség pedig meglehetősen sok problémát és fejfájást okoz a versenypolitikáért felelős közgazdászoknak. A méretgazdaságosság, az akár zéró határköltséggel való termelés, a növekvő hatékonyság és lobbierő lehetővé teszi a legnagobb vállalatoknak, hogy a lehető legalacsonyabb szintre redukálják a piaci versenyt. Az egyik legnagyobb probléma a monopolisztikus vállalatok tendenciája a „killer acquisition”-k lebonyolítására, amivel tulajdonképpen még azelőtt hatástalanítják az új belépőket, mielőtt kiderülne, hogy valós versenytársak lehetnének-e, vagy teljesen ineffektív vállalatokról van-e szó.
Az egyenlőtlenségek egy másik aspektusa, hogy a különböző szocioökonómiai háttérrel rendelkezők nagyon különböző valószínűséggel válnak innovatív vállalkozókká. Ennek a szempontnak is több dimenziója van, a jelenség országok közt és országokon belül is jellemző. Az alacsony jövedelmű országokból származók például szisztematikusan kisebb eséllyel szereznek PhD fokozatot, és válnak kutatókká. Ez talán természetesnek tűnik, hiszen az alacsony jövedelmű országok a felzárkózás szakaszában vannak, így nem meglepő, hogy minél magasabb képzési szintet vizsgálunk, annál nagyobb az adott fokozatot megszerzők aránya közti különbség fejlett és fejlődő országok közt. Az már kevésbé tűnik természetesnek, hogy a jövedelmi csoportok felső 1%-ba tartozó szülők gyermekei 10-szer nagyobb eséllyel válnak innovátorokká, mint a mediánjövedelem alatti jövedelemmel rendelkező szülők gyermekei (USA adatok alapján). Ez az eredmény erős intergenerációs immobilitást jelez, ami komoly problémát jelent már csak azért is, mert a potenciális innovátorok elvesztése miatt jóval kevesebb tényleges innovátor lesz a lehetségesnél. Szintén USA adatok alapján elmondható, hogy amennyiben egyenlő esélyekkel indulnának az innovációk versenypályáján a nők, kisebbségek, illetve a jövedelemcsoportok alsó 20%-ba tartozó gyermekek, 4.04-szer több innovátor tudna hozzájárulni a technológiai – és civilizációs – fejlődéshez.
Az egyes társadalmi csoportok helyzetének ellehetetlenítése nem csupán azért megoldandó probléma, mert kötelességünk azonos esélyeket adni egy-egy személy kitörésére, tehetségének realizálására, hanem azért is, mert több tanulmány megállapítja, hogy a problémák, amelyekre az innovációk megoldást próbálnak nyújtani, nagyban függ az innováció tulajdonosának demográfiai és szocioökonómiai jellegzetességeitől. A magasjövedelmű családokból származók például jelentősen kisebb valószínűséggel fektetnek alapvető termékekhez kapcsolódó innovációkba, inkább a „luxus” iparban tevékenykednek. Ez erősíti azt a fentebb már említett hatást, hogy a luxustermékek relatív ára folyamatosan csökken az alapvető termékekhez képest. Egy másik érdekes eredmény, hogy a nők jóval nagyobb relatív arányban rendelkeznek zöld szabadalmakkal, mint a férfiak. Az esélyegyenlőség biztosítása tehát nemcsak a potenciális innovátorok kiemelkedése okán fontos, hanem azért is, mert az innovátor személye nagyban meghatározza, milyen problémát karol fel, így egyben azt is, hogy milyen irányba mozog az innovációk fókusza.
A szerzők kitérnek a sokszor emlegetett vitára is, miszerint a legfelső jövedelmi rétegekre kivetett adó visszatartó erőként hat-e az innovátorokra. Ebben a – talán parttalan – vitában a szerzők sem foglalnak egyértelműen állást, azt azonban kiemelik, hogy a vagyonadó jellegű ötleteken túl a teljes adórendszer struktúrája meglehetősen erősen befolyásolhatja az innovációk irányát, fókuszát. Éppen ezért a megfelelő ipar- és adópolitika meghatározó lehet abban, hogy a gazdasági intézményrendszer merre tereli az innovációt, milyen problémákat helyez előtérbe.
A szerzők amellett érvelnek, hogy az innovációból származó egyenlőtlenségi problémákat elsősorban az oktatás és a versenypolitika oldhatja meg. Az előbbi segítségével biztosítható, hogy kiegyenlítettebb pályán „játszanak” a potenciális innovátorok, és hogy a különböző demográfiai és szocioökönómiai státusszal rendelkezők hasonló valószínűséggel válhassanak befektetőkké, kutatókká, stb. a tehetségük révén, akik a különböző hátterük és tapasztalataik alapján több különböző problémára képesek választ adni a munkájukkal. A versenypolitika abban segíthet, hogy az innovációigényes piacokon a vállalatok ne nőjenek túl nagyra, és ne lehetetlenítsék el a piacra való belépést, miközben biztosítja a megfelelő ösztönzőket az innováció optimalizálásnak érdekében.
[1] https://cepr.org/content/free-dp-download-22-april-2022-inequality-and-creative-destruction
[2] Blundell, R. W., Aghion, P., Hémous, D., Akcigit, U., & Bergeaud, A. (2015). Innovation and Top Income Inequality.
[3] Jaravel, X. (2019). The unequal gains from product innovations: Evidence from the us retail sector. The Quarterly Journal of Economics, 134(2), 715-783.