Szerző: Lits Levente
Azt ne higyétek, hogy megszűnt már. Nincs pihenése
A megeredt árnak, nincsen, csak a tenger ölében.
(Petőfi Sándor: Ítélet, részlet)
Én mindig csak figuráns szerettem volna lenni! – hangozhatna el számtalan pedagógus, művész, tudós szájából, és milyen igaz is lenne, csakhogy nem hangzik el. Nem hangzik el, mert életüket az igazság keresésének szentelik, és nem jelentőségük hangsúlyozásával töltik. Talán így is van rendben, hiszen így hozzák létre kognitív térképünket. Ehhez viszont el kell rejtőzniük a szemeink elé és tartani a piros-fehér rudat. De mi is az a kognitív térkép, melynek feltalálása Jameson szerint a posztmodern egyetlen kiútja?
„A kognitív térkép nemcsak a téri környezet egyes elemeihez kapcsolódó tudást tartalmazza, hanem a társadalmi tér szabályait is: például hogy az egyén hol mit tehet, a nemekre vagy egyes helyekre milyen viselkedési elvárások vonatkoznak stb.” (Reszegi Katalin: A kognitív térkép és a névhasználat, 2019)
A kognitív térkép az értékrendi bizonyosság tere, egy tér, ami lehetővé tesz a tudásban, részévé tesz az egésznek, mely törvény és ekképp képessé tesz a helyes követésére, a közgazdaságtan nyelvén mindez az „új más” infrastruktúrájának imperatívusza. Mielőtt azonban a figuráns és a kognitív térkép nexusaira térnék, fel kell tennünk a kérdést, ki is az a figuráns?
„Ő az az ember, aki a földmérőkkel jár, kezében piros-fehér rudat tart, és a geodéta instrukciói szerint áll mindig egy kicsit odébb, mintegy személyi közvetítőként a térképvázlat és a földfelszín valósága között, egyrészt a műszert használó szakértő instrukcióit, másrészt a terepviszonyok adta lehetőségeket követve. A figuráns sohasem áll pontosan ott, ahol állnia kellene, és ez a körülmény az ő lelki alkatának tökéletesen meg is felel. Azok az emberek álltak figuránsnak a reális szocializmus évtizedeiben, akik nem tartoztak a szocialista embertípushoz (aki még a szocializmusban is képes élni), de többnyire nem azért, mert nem lettek volna meg hozzá a szellemi képességeik, hanem mert maga a rend volt és maradt számukra élhetetlen és elfogadhatatlan — ugyanakkor éppen a magatehetetlenségénél fogva rendíthetetlen, megváltoztathatatlan. Titulálhatnánk őket a korábbi korszakok szóhasználatával nem erre a világra valóknak, kallódó vagy felesleges embereknek, de az az igazság, hogy maga a kor és a rendszer volt tökéletesen felesleges és emberi életre alkalmatlan, ők pedig, akik tartották a tarka rudakat, megtanulták, hogy szem előtt lenni a legjobb rejtekhely.” (Bodor Béla: Az infaustusok figuránsa, 2007)
Tehát a figuráns és a geodéta, mint mester és tanítványa emberek, akik térképet akarnak létrehozni összhangba hozva a földfelszín valóságát, mi valós, és a térképvázlatot, mi szerint élünk és gondolkozunk tévesen. A realizmus nem fér össze ezzel a jellemmel, ezzel a filozófiával, miközben a szerep annak a belátása is, hogy sohasem képes pontosan ott állni, ahol állnia kellene, csupán a szaktudás és technológia kettősére, illetve hitérzékére támaszkodva remélhet a kognitív térkép létrehozásában. Úgy gondolom, mindezen fogalmak megidézése önmagukban is keretet alkotnak és az a tapasztalat is, melyről Szabó Dorottya oly gazdagon beszámol, a figuráns szerepéről, mely megváltoztatja a közgazdaságtant és megváltoztatja magát az embert, és ami képes megragadni a pillanatot, amitől kezdve minden egészen más lett.
„De ahhoz, hogy levetkőzzem a téveszmémet, miszerint a menedzser/közgazdász dolga, hogy sok pénzt keressen, szükségem volt egy pedagógusra, aki nem akart meggyőzni az opportunista viselkedésről, és egy maroknyi többire, akik azóta is a helyes úton tartanak…” (Szabó Dorottya: Szörfölés és küldetés, 2022)
A figuráns talán legerősebb gesztusa a szemünk előtti elrejtőzés, ami implikálja valahol, hogy mindig is ott volt, csak nem figyeltünk eléggé. Nem láttuk az arcot, talán mert arctalan. Nem láttuk a barátot, mert talán a jó minőség megszerzése lebegett csupán a szemünk előtt. És így érkezünk meg a jóvá válás pillanatához, ami során érthetővé válik a szkepszis és a remény viszontagsága. A kapcsolat tragédiája, mely átszővi a barátságot és az istenek dialógusait, a másikba vetett bizalom az igazság ismeretének hiányában, hiszen megtanulni és elfogadni talán legnehezebb, hogy a másik sosincs jó helyen.
Makk Károly Megszállottak című 1962-es filmjében jelenik meg egy figuráns, ki segíti geodétánkat a helyes feltalálásában. A film központi kérdése, hogy kutat vagy csatornát kell építeni az állami gazdaság vízellátásának biztosítására, vagyis miként lehet társadalmainkat emancipálni. A történet során a sivatag alatt mégis tengert találnak, így tapasztalatként mutatkozik meg annak belátása, hogy az igazságban megszállottnak lenni, annyit teszt, mint hinni a képessé tétel örökében. Ebben vesz részt a mi figuránsunk, ezt jelenti figuránsnak lenni, a szabadság és az igazság forrását keresni, részt venni a globalizáció totális narratívájában, egy sajátos „egyházban”.
A figuráns egy forma, hiszen működésének jelentősége „elhagyja életének – az életnek – értelmetlen töredékességét: saját életet él, formává vált.” (Lukács György levelezése, 430-431), ezért nem felel meg a kapitalista realizmus terének, ezért élhetetlen és elfogadhatatlan számára a rend, a megváltoztathatatlan. „Az életet megváltó erő a forma, „a létezés végső és legerősebb valósága”, ahol a lényeg, az igazi, metafizikai is „hazára talál”. (Fekete Éva: Lukács György) A forma esetünkben a kognitív térkép, a földfelszín és a térképvázlat egysége, ezt hordozza magában, jelenlétében az alkat. Ez az ár, mely a majdnemben megpihen, mely megered és tengerré válik.
„S megemlékeztek a győzelmesek
Ama szentekrül és nagyokrul, akik
A szolgaságban szabadok valának,
És hirdették az igét,
[…]
De hol keressék, hol lelik meg őket?
Rég elhamvadtak a bitófa mellett!”
(Petőfi Sándor: Apostol, részlet)