szerzők: Mihele Mihály András – Horváth Anna – Vida Cecília – Trautmann László
Bevezetés
A XXI. század második évtizedében már egyértelműen kirajzolódik a fordulat az új társadalmi gazdasági korszak a tudás alapú társadalom irányába. Ezzel lezárul a hetvenes évek közepétől kezdődő időszak, ami meghaladja a neokonzervatív-neoliberális időszakot. A fordulat alapja azonban nem technológiai, hanem az alapvető értékrend, a biztonság, szabadság, demokrácia és jólét kiterjesztésének geopolitikai szükségleteiből fakad. Az új világrend értékrendjének érvényesítésében a világ egészén nincs alternatíva. Az erre történő áttérés geopolitikai szakaszai határozzák meg a XX. és a XXI. század történetét, amiben az eddigi utolsó két szakasz, a neokonzervatív korszak és a globális partnerség volt.
A neokonzervativizmus számolta fel a kétpólusú világrendet, szüntette meg a keleti blokkot, ami biztonságosabb világot teremtett még ha ezt nem is így érzékelték széles társadalmi csoportok különösen a mi térségünkben. A neokonzervativizmus és a hozzákapcsolódó neoliberalizmus történelmileg rövid távon az egypólusú világrendet hozta létre, aminek a keretei között az Egyesült Államok szavatolta a világ biztonságát. Ennek az egypólusú világrendnek ideológiai kerete volt a liberális piacgazdaság, ahogy azt Francis Fukuyama (Fukuyama, 2006) megfogalmazta. Az ideológiai kerettel szemben az új világrend tényleges formája a globalizáció, mert ez teremti meg a formáját az értékrend egyes elemei között óhatatlanul fellépő konfliktusok kezelésének. Kétségtelen, hogy a globalizációnak ebben a szakaszában a világkereskedelem és a multinacionális vállalatok hordozták a fejlődést, és ebből az a látszat fakadt, hogy a szabad piac (ami valójában nem volt azonos a XIX. századi klasszikus kapitalizmussal) a globalizáció lényege. Ez csak látszat, hiszen az új világrendből lehet megérteni a világpiac működését.
Azonban ez az egypólusú világrend hosszú távon nem fenntartható, amit az amerikai és a nemzetközi politikai közvélemény is már régóta oszt. Nem csak az elviselhetetlen gazdasági teher miatt, sőt, elsősorban nem ezért, hanem azért sem mert éppen értékrendi következetesség miatt elengedhetetlen az elmozdulás a globális partnerség irányába, aminek a keretében az értékrendi egység alapján a globális kormányzásban vesznek részt az egyes államok, regionális szerveződések, társadalmi csoportok és az egyes állampolgárok is. Ezt a folyamatot, a bekapcsolódást a globális kormányzásba segíti elő a technológiai fejlődés és a liberális demokráciát felváltó tudásalapú gazdaság.
A technológiai fordulat alapja az új húzóágazat, az űrtechnika megjelenése. Az űrtechnika biztosítja a Föld egészének egységes irányítását, a különböző időtávú fenntartható fejlődési folyamatok összehangolását és vezetését. A fenntarthatóság, ami gyakran előkerülő kifejezés napjainkban, az értékrend fenntartását jelenti a Föld egészén, és az ehhez szükséges politikai, gazdasági és kulturális feltételek biztosítását. Az űrtechnika és az ennek alárendelt ágazati hierarchia ezt a fenntarthatóságot segíti, aminek része a természet harmóniája, a társadalmi harmónia, illetve a természet és a társadalom közötti harmónia egésze. A harmónia azt jelenti, hogy az alapvető értékek érvényesülésében megjelenő konfliktusok nagyobb zökkenő, azaz háború nélkül tudnak megoldódni. A harmónia nem statikus fogalom, nem merev és változtathatatlan politikai-gazdaságpolitikai intézményrendszert jelent, hanem egy olyan irányítási módszert, amiben a konfliktusokat lehet kezelni. Ehhez a liberális demokrácia kevés. Bár ígérte a harmonikus fejlődést, de az elmúlt 30 év tapasztalata az, hogy szükség van a továbbfejlesztésére, a tudás alapú gazdaságra, hiszen a kölcsönös belátás, az azonos értékrendből fakadó kölcsönös tanulás az, ami keretet teremt a fejlődéshez.
Az űrtechnika húzóágazat jellegét jobban megvilágítja, ha szembe állítjuk a neokonzervatív neoliberális korszak húzóágazatával, a mikroelektronikával és a mikrochippel, ahogy azt George Friedman (Friedman, 2021) meghatározta. A mikrochip, mint központi technológia jól kifejezi az 1990-es évektől a technológiai fejlődéshez fűződő viszonyt a társadalom széles rétegeiben, a miniatürizálást és a számítástechnika tömeges elterjedését. A miniatürizálás célja a különböző kommunikációs formák, az ember-ember, ember-gép, gép-gép gyorsaságának hatékonyságának és pontosságának növekedése volt. A kommunikáció tartalma azonban nem lett központi kérdés. Nem az állt a kommunikáció középpontjában, hogyan lehet tanulásra ösztönözni a társadalmakat, hogy az új technológiákat tanulásra, művelődésre vagy értelmetlen szórakozásra használják-e? A tanulásra ösztönzés háttérbe szorulása azért volt probléma, mert emiatt használatban maradtak a klasszikus kapitalizmusra emlékeztető irányítási eszközök, így a politikai- és gazdaságirányításban a parancsadás nagy hangsúlyt kapott.
A neokonzervatív korszakkal szemben a tudásalapú társadalomban az oktatás kerül a középpontba, a felzárkóztatás finomabb, harmonikusabb eszközei jelennek meg. Nincs alternatívája a technikai fejlődésnek, annak befogadása, az innovációközpontúság megkerülhetetlen. Az erre történő ösztönzésben azonban nagyobb szerepet kap a belátásra támaszkodás, a kultúra használata. Ezt alátámasztja a humanizmus, de a XXI. század technológiája is, mert ezeknek a technológiáknak a használata és fejlesztése sokkal nagyobb mértékben igényli a munkavállaló motiváltságát, elkötelezettségét a tanulás és a fejlődés iránt, mint korábban. Ez különösen a mi térségünkre igaz, hiszen a XX. századi infrastruktúra és technika is feltételezte a másfajta hozzáállást, de rövid távon működött a technika, a gép használata az elavult munkavállalói mentalitással. Ez persze alacsony hatékonyságot jelentett, alacsonyabbat a fejlett országokénál. Ezt nevezte Jánossy Ferenc quasi fejlettségnek (Jánossy, 1970), ami azt jelentette, hogy a gép a keleti blokkban majdnem olyan fejlett volt, mint a nyugati blokkban (autó volt a keleti blokkban is, de azért jelentős minőségi különbség volt a Lada és a Volkswagen között), de a munkakultúra, a termelési kultúra két különböző gazdaságpolitikai korszakhoz tartozott: a keleti blokk még őrizte a klasszikus kapitalizmust, míg a Nyugat már a jogállami normák szerint működött.
A rendszerváltás után a volt keleti blokk területén a fenti távolságot a multinacionális vállalatok kezdték el áthidalni elsősorban a korszerű technológia és munkaszervezési módszerek, HR technikák elterjesztésével. Ez kétségtelenül hozzájárult a fejlődéshez, de nem terjedt túl jelentősen a vállalatok, gyárak területén. Ennek ágazata a közúti járműgyártás volt. Napjainkban ez a korszak kezd el lezárulni, ezen a területen is új húzóágazatok jelennek meg, és azt a tudást, amit a multinacionális vállalatok megjelenítettek a hazai intézményrendszer kezdi el elterjeszteni. Ennek egyik legfőbb ágazata az oktatás nem csak Magyarországon, hanem a világ egészén.
A szakképzés hazai története, a kezdetektől 1945-ig
A tudásgazdaságba integrálódó szakképzéssel szembeni elvárások jobb megértését segítheti, ha a röviden áttekintjük annak mintegy félévszázados történetét. A történeti elemzés célja annak igazolása, hogy a mezőgazdaság fejlődése során a gazdálkodási ismeretek átadása csak időnként volt összhangban az agrártechnológiai fejlődéssel. Ennek megváltoztatása teszi lehetővé csak, hogy az ökológiai szemlélet a hatékonyság és az eredményesség forrásává tudjon válni.
A magyarországi a szakképzés története a középkorig vezethető vissza, a céhek 14. században történő megjelenésével. Ezek a szervezetek voltak azok, amelyek a 14-18. század között meghatározták a szakképzést, háromlépcsős képzési rendszerükkel. A szabad verseny vetett véget működésüknek, a 19. század végére formálisan is megszűntek, az 1872. évi VIII. törvénycikk következtében.
A 18. századtól Közép- és Kelet-Európában, a felvilágosult abszolutizmus keretei között az állami célok – a hatékonyság elérése, a mezőgazdasági és ipari termelés, a bányászat és a kereskedelem fejlesztése – elérésének eszközét elsősorban az oktatásban látta, így különösen nagy figyelem irányult erre a területre, – kiemelten pedig a szakemberek képzésére. A felsőfokú szakképzési intézmények az 1760-as évektől alakultak, a képzési területek széles körét fedték le: Selmecbányán bányatisztképző iskola, Pozsonyban ipari, mezőgazdasági, közgazdasági felsőfokú képzéseket kínáló intézmény alakult, de királyi akadémiák nyíltak Győrben, Nagyszombaton, Kassán, Nagyváradon, Kolozsváron és Zágrábban is, ahol bölcsészeti és jogi tanfolyamok működtek. A képzéseket ekkor az ipari felhasználhatóság, a gazdasági hasznosság alakította. A gyakorlatias szemléletmód a népiskolákban, kis- és nagygimnáziumokban is megjelent az I. Ratio Educationis rendelettel 1777-ben –azonban az alsó és középszinten ez nem teremtette meg a szakoktatás intézményeit.
A felsőfokú szakképzés tekintve az 1800-as évek elején, a II. Ratio Educationis romlást hozott: a pesti egyetem mérnökképző intézetének (Institutum Geometricum, 1782) képzési ideje a korábbi három évről két évre csökkent és a szakmai anyag megújítása is elmaradt, a tanári gárda azonban magas színvonalat tudott képviselni ebben a korszakban. A tananyag részét képezte a természetrajz, mezőgazdaságtan, kísérleti fizika és mechanika, matematika, építészet, geodézia, hidrotechnika. A selmeci bányászképzés fejlődése szintén lelassult a 19. század elején, azonban a reformkor során elindult a tananyag bővítése, korszerűsítése, valamint új tanszékeket is alapítottak és emelkedett a képzési idő is. Ebben a korszakban alakult meg az első agrár felsőoktatási intézmény Keszthelyen (Georgikon, 1797), melynek célja olyan gazdatisztek képzése volt, akik képessé váltak a kapitalizált nagybirtokok termelésének szervezésére. A felsőfokú agrár szakképzés egy másik intézménye az 1818-ban alapított magyaróvári tanintézet (magyaróvári Gazdasági Felsőbb Magánintézet).
A 18-19. századi szakképzés fejlődése két részre osztható: egyrészről az 1830-as évekig tartó “haladó törekvések hullámvölgye” korszaka, másrészről a reformkor időszaka, amelyet a szakképzés intézményrendszerének kiépítése jellemez. A tárgyalt korszak első felét meghatározó korszellem a felvilágosodás és a polgári reform ellenes szellemiség: habár a nemzeti megújulás igényét hangoztatta, azonban elkötelezetten védte a feudális viszonyokat és elnyomta a haladó társadalmi és politikai törekvéseket. Az oktatáspolitikai irányzatok küzdelmét is ez a trend határozza meg 1830-ig: iránya a polgári átalakulás, a nemzeti függetlenedés felé mutat. A szakképzés meghatározó fejlesztési eleme lett az iparnak, mezőgazdaságnak, kereskedelemnek egyaránt.
Az ipari és kereskedelmi szakképzés irányítói a 19. század elején még mindig a céhek voltak. Azonban a mezőgazdasági képzések szervezeti kerete nem volt meghatározott, nem alapultak céhek az oktatás ezen ágára céhek. A kor első szakképző intézményei magánintézmények voltak, az első szakiskolák a mezőgazdasági képzés céljait szolgálták. Tessedik Sámuel nevéhez több alap- és középfokú szakképző intézmény alapítása és működtetése is kötődik 1767 és 1806 között. A szarvasi szorgalmatossági iskolája az 1790-es években az írás, olvasás, számolás és hittan mellett számtalan szakmai tárgyat tanultak a növendékek elméleti és gyakorlati órákon is: faültetést és -ápolást, selyemhernyó-tenyésztést, állattenyésztést, szőlészetet, kertgazdálkodást. A mezőgazdasági tudás mellett elsajátíthatták az egészségtan, a kereskedelem alapjait is, de tanultak földmérést, elemi építészetet, mértani rajzkészítést, meteorológiát és közgazdaságtant is. Az iskola folyamatos fejlesztéseken ment keresztül, azonban bizonytalan anyagi eszközei miatt Tessediknek 1795-ben, majd véglegesen 1806-ban be kellett zárnia az intézményt, amely ebben az időszakban már nem csak mezőgazdasági, hanem ipari, kereskedelmi és tanítóképzést is nyújtott. Szintén Tessedik készítette elő a Nákó-uradalom földműves iskolájának tanulmányi tervét Nagyszentmiklóson. Az 1840-es évektől több alsófokú, kis létszámú gazdasági tanintézet létesült Nagykőrösön, Szőkehalmon, Zeleméren, Cegléden. A reformkor liberális nemesi ellenzéke úgy gondolta, a meglévő intézmények nem elégségesek a hazai mezőgazdaság korszerűsítéséhez, szorgalmazták az Országos Központi Gazdaképző Intézet létrehozását.
Erdészeti szakképzés az 1800-as évektől kezdett teret nyerni, azonban rövid életűnek bizonyult: 1806-ra a Habsburg kormányzat bezáratta a lipótújvári és kismartoni erdészeti szakiskolákat, a Selmecbányán 1807-ben alapított felsőfokú erdészeti iskola megnyitásával.
A 18-19. század szakképzésének második szakaszában jött létre az első kereskedelmi szakközépiskola 1830-ban – az intézményben kereskedelmi számtan, földrajz, jog, könyvvitel, áruismeret és technológia tanítása folyt. Magániskolák sora nyílt ennek mintájára Budán, Temesváron, Pécsen, Győrben, Nagyszebenben és Kolozsváron.
Az alapfokú oktatás tananyagának reál irányba történő bővítése szintén ebben az időszakban ment végbe felekezetenként eltérő időben: a nagyobb városok alapfokú intézményeiben olyan tantárgyak oktatása kezdődött el, mint a kereskedelmi tárgyak, számtan, mértan, technológia, kereskedelem, könyvelési ismeretek, ügyiratok készítése. Az ilyen jellegű polgári iskolák célja azon tanulók ipari, kereskedői pályára történő felkészítése volt, akik nem gimnáziumban tanultak tovább. A századfordulóra ilyen iskolák voltak Lőcsén, Késmárkon, Pozsonyban, Sopronban – melyek az evangélikusok tevékenységéhez volt köthető. Emellett az izraelita felekezet is indított ilyen iskolákat Pesten, Óbudán, Aradon, Nagykanizsán és Pozsonyban. Az evangélikus és izraelita intézményalapításokra állami-katolikus részről 1806-ban a II. Ratio Educationis adott választ azáltal, hogy felső elemi iskola létesítését tette kötelezővé minden nagyobb városban.
A kézműves szakmai képzés irányítása a 18-19. század szakképzésének második időszakában két kézben maradt: a céhek és a nagyobb városokban található vasárnapi rajziskolák jelentették ezek központját. Az ipari szakképzés szervezett formában az Iparegyesület 1841-es megalakulásával kezdődött el: az egyesület feladata volt Pesten a mesterinas iskola fenntartása, ahol hároméves képzésben, magyar nyelven tanulhattak az inasok írást, olvasást, számtant, történelmet, földrajzot, kamatszámítást, könyvvitelt és technológiai ismereteket.
Az 1848-as forradalmi eseményeket követően alakuló önálló magyar kormány oktatási reform elképzeléseit a fegyveres harcok akadályozták meg, a szabadságharc végével pedig az ország részben elvesztette függetlenségét: a magyar tanügy szervezése birodalmi érdekek szem előtt tartásával történt meg. Német mintára nyolcosztályos gimnáziumokat és hatosztályos reáliskolákat hoztak létre. A középiskolai felső osztályok tananyagában háttérbe kerültek a gyakorlati, reál tárgyak, helyette a humán tartalom vette át a hangsúlyt. A korszakban továbbra is a vasárnapi rajziskolák jelentették az ipari és kereskedelmi alsó szakképzés intézményeit. Alsó két osztályban elemi ismeretek és hittan képezte a tananyag részét, míg a harmadik osztályban megjelent a fizika, földrajz, rajz, fogalmazás, könyvvitel. A háromosztályos alreáliskolák, amelyek a középfokú iparoktatás színhelyei voltak, iparágak, szakmák szerint nem differenciálódtak, ez csak a főreáliskolák felső három osztályában történt meg, amely a felsőfokú műszaki oktatásra készítette fel a tanulókat.– Ezek a főreáliskolák azonban egészen 1875-ig nem adtak érettségit. A kereskedelmi középfokú szakképzés elsősorban német nyelven folyt. A középfokú oktatás mellett a polgári átalakuláshoz alkalmazkodó kereskedelmi képzést 1857-től a Pesti Kereskedelmi Akadémia biztosította, ahol három éves képzésben, német nyelven folyt az oktatás. A szabadságharc után mezőgazdasági szakiskolák nem maradtak fenn, csupán Budán az 1853-ban jött létre a Gyakorlati Tanintézet, ahol haszonkertészeket képeztek és 1860-ban a Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet.
Felsőfokú szakképzés tekintetében jelentős romlás ment végbe 1850-ben: a pesti egyetem bölcsészkaráról különválasztották a mérnökképzést, az intézet ezután nem állíthatott ki oklevelet. Emellett megszűnt a mezőgazdasági tagozat, a kereskedelmi tagozatot pedig beolvasztották a Technikai Intézetbe, ahol a mérnökképzés is folyt. Ennek következtében jelentősen megnőtt azok száma, akik külföldi műszaki főiskolát választottak. A műszaki felsőoktatás reformja végül hat évvel később (időpont) kezdődött meg a József Poitechnikum megalapításával, ahol önállóan indult el a mérnöki, közgazdász, kereskedelmi egyetemi szintű képzés. A következő években külön karok jöttek létre és hosszabbodott a képzési idő is. A selmeci akadémián 1850-ben indult újra a képzés, ahol új tanszékeket alapítottak, külön hangsúllyal a gépészetre és a kohászatra. A felsőfokú mezőgazdasági képzés egyedül a magyaróvári intézményben folytatódhatott, amely állami kézben működött tovább. A keszthelyi agráriskola nem folytathatta tovább működését, azonban leválasztásra került az Állatorvosi Tanintézet, amely Pesti Állatgyógyintézet néven működött tovább.
Ebben a korszakban indult el a tanárképzés, 1850-ben a pesti egyetem bölcsészkarán és a későbbi József Műegyetem jogelődjében – előbbi gimnáziumok, utóbbi reáltanodák tanárképzését folytatta.
Az 1868-ban létrehozott népiskolákban és polgári iskolákban tanítottak mezőgazdasági és ipari ismereteket fizika és természetrajz tárgyak keretében. A korszakban alapfokú oktatás tekintetében némileg elkülönültek az eltérő gazdasági profillal rendelkező területek: míg az iparosodottabb vidékeken ipartan, a mezőgazdasági térségek esetében mezőgazdasági ismeretek elsajátítására volt lehetőség. 1879-től elindult a polgári iskolák szakképző intézménnyé alakulása, ennek érdekében tanműhelyeket hoztak létre, azonban rövidesen ezek megszűntek, a polgári iskolákban tanulók elsősorban hivatalnoki, tisztviselői pályához szükséges ismereteket tanultak.
A szakképzés szempontjából egyik legmeghatározóbb esemény a korszakban a céhek 1872-ben történő megszüntetése, mely kezdetét jelentette a szabad versenyen alapuló iparfejlődésnek. Az iparostanulók képzését kisiparosok és ipartestületek vették át. A tanoncok képzési idejét, minimum életkorát és munkaidejét is törvényben rögzítették – a jogi szabályozás következtében pedig kialakult a tanonciskolák hálózata.
A középfokú szakoktatás négy típusa működött 1867 és 1918 között, melyek célja jól képzett iparosok, gyári előmunkások, művezetők képzése volt:
- Felsőipariskolák
- Ipari szakiskolák
- Nőipariskolák
- Kézművesiskolák
A dualizmus korában két felsőfokú intézményben volt lehetőség mérnök képzésben részt venni: a József Műegyetemen és a selmeci Bányászati és Erdészeti Akadémián. Mind a két intézmény dinamikusan fejlődött ebben a korszakban: a hallgatók száma növekedett, az egyetemek autonómiája nőtt, illetve szakmai tekintetben is jelentős fejlődésen mentek keresztül. A korszakban a kereskedelmi és közgazdaságtudományi felsőfokú képzés több lépcsős rendszerben működött: részben középiskolai oktatásból fejlődött ki, részben állami fenntartású intézményekben valósult meg. Az agrárképzés fejlődése a kiegyezés után felgyorsult – különösen az állatorvosi képzés. A tanárképzés az 1870-es évektől alakult kezdett kiépülni, 1898-ban megalakult a Magyar Királyi Állami Kereskedelmi Iskolai Tanárképző Intézetet, melynek feladata a tanárképzés megszervezése, a tanárjelöltek felkészítése.
Az alapfokú szakképzésben a Horthy korszak során jelentős változások nem mentek végbe. Nehézséget jelentett a korszakban, hogy a világválság és a háború következtében a tanonciskolákba magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők is jelentkeztek, amihez azonban a tananyag nem alkalmazkodott. Ezáltal még inkább szembetűnővé váltak az alapvetően is korszerűtlen tananyagok hiányosságai.
Az ipari középfokú oktatásban nőttek a bemeneti követelmények, azonban csökkent a képzési idő. Tananyag tekintetében nőtt az elméleti szakismeretek szerepe, a műhelygyakorlatok rovására. 1920-ban az ipari és kereskedelmi iskolák mintájára létrejött a felső mezőgazdasági középiskola intézménye is, amely képzési rendjében humán tárgyak is szerepeltek, így a tanulóknak lehetőségük volt érettségit letenni a négy év leteltével. Az 1938-1944 közötti időszak hozta el a középfokú szakképzés reformját: mind fiúk, mind lányok számára három középfokú intézmény létesült: gimnáziumok, líceumok és középiskolák. Az iskolák érettségit is adtak, amely lehetőséget is jelentett a továbbtanulásra.
A felsőfokú szakképzés rendszerében meghatározó esemény volt a korszakban műszaki, gazdasági és agrárfelsőoktatás összevonása: az 1934. évi X. törvénycikk létrehozta a József Nádor Műszaki és gazdaságtudományi Egyetemet, amely az addigi magyar oktatásszervezésben szokatlan felépítést képviselt. Gyakorlatban a törvény értelmében a Műegyetemhez csatoltak minden reáltudományokkal foglalkozó főiskolát: a közgazdasági felsőoktatás, a Soproni Főiskola, az Állatorvosi Főiskola. Az új egyetem öt karból állt:
- Mérnöki és Építészmérnöki Kar
- Gépész- és Vegyészmérnöki Kar
- Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar
- Mezőgazdasági és Állatorvosi Kar
- Közgazdaságtudományi Kar
A tanárokkal szemben 1924-től fogalmazódtak meg komolyabb követelmények: felsőkereskedelmi iskolában csak olyan tanár taníthatott, aki megszerezte az ehhez szükséges képesítést a szaktantárgyakból. 1925-től a tanárképzés, egyelőre csak a Közgazdaságtudományi Karon belül, de elkezdte önállósulását: a szakmai tárgyak mellett ekkor nyert teret a tanárképző előadások, nyelvi tanfolyamok, irodák és gyárak látogatása, tanulmányutak, hospitálások, próbaelődadások. Az egyetemek összevonása után is fennmaradt a tanárképzés mind az ipari-műszaki, agrár-mezőgazdasági és kereskedelem-közgazdaságtani ágazatban: a szakmai tárgyak mellett elsősorban pedagógiai, pszichológiai és filozófiai ismereteket tanulhattak a tanárjelöltek.
1950-ben létrejött szovjet mintára a Munkaerő-tartalékok Hivatala (MTH) – ennek feladata a szakmunkásképzés összehangolása volt. Az iparosítás következtében jóval nagyobb számban volt szükség szakmunkásokra, ezt a hiányt a képzési idő rövidítésével oldották meg: ekkor a képzési idő másfél-két év volt. 1953-ban ezt felemelték három évre, azonban a gyakorlati képzés jóval hangsúlyosabb szerepet kapott. Az ipari szakmunkásképzés mellett 1957-től alakulnak ki a kereskedelem és a mezőgazdaság szakiskolái is a Munkaügyi Minisztérium koordinálása alatt. A szakmunkás iskolák alapvető működését az 1969. évi törvény határozta meg egészen a rendszerváltásig: ekkor került előtérbe az elméletibb, szélesebb spektrumú tudásanyag fontossága, amely jelentős minőségi váltást hozott a szakmunkásképzésben. Emellett a tanulók száma is jelentősen növekedett: míg 1949-ben 60 ezer tanuló kezdte meg ilyen rendszerben tanulmányait, 1969-re ez a szám 224 ezerre nőtt.
A középfokú szakképzés reformjait az 1950-60-as években az átgondolatlanság jellemezte: újraszervezték az 1938-ban létrejött középfokú, gyakorlati szemléletű intézményeket, az állam átvette a felekezeti és községi szakiskolák felügyeletét, 1950-ben pedig létrehozták a technikumokat, amelynek célja az ipari középvezetői réteg megteremtése volt: olyan szakembereket képeztek itt, akik nem csupán szakmai, de általános műveltséggel is rendelkeztek. Az ipari üzemek vezetői azonban a frissen végzett technikusokat nem találták elég felkészültnek a középvezetői szinthez, ezért sok esetben szakmunkás feladatkört kaptak – amelyhez azonban nem volt meg a technikai tudásuk. Emiatt 1955-től a technikusi végzettséget csak szakmai gyakorlat elvégzése után lehetett kapni. A mezőgazdaság az 1950-es években válságos időt élt meg, ezért az ágazat technikumai sem voltak népszerűek a tanulók körében. 1961-ben két részre osztották a technikumokat: egyrészt érettségire épülő felsőfokú technikumokra, másrészt szakközépiskolákra, amely érettségit és szakmunkást bizonyítványt is nyújt. Az intézkedés célja a középiskolai képzés általánossá tétele volt. Az 1960-as években stagnált a felsőfokú technikumok és szakközépiskolák fejlődése, azonban az 1970-es évektől újból lehetőség volt ezekben az intézményekben tanulni. Az 1980-as évektől élénk szakmai vita kezdődött a szakképzés helyzetéről. A legnagyobb problémának a túlzott specializációt és a technikumi képzés alacsony színvonalát látták. 1985-ben fogadták el az új oktatási törvényt: a szakmunkásképző középfokú szakoktatási intézményként került definiálásra, a szakközépiskola érettségit és szakmunkás képesítést is nyújtott, amely két, három és négyéves rendben is működött – valamint egyes kijelölt szakközépiskolákban ötéves képzést is szerveztek, amely végén a tanuló technikusi vizsgát tehetett.
A felsőoktatási szakképzés első reformja a korszakban 1945-48 között ment végbe: ekkortól járhattak nők is felsőfokú intézményekbe. 1948-ban megszüntették a Műegyetem közgazdász és bányászképzését, létrejött az önálló Magyar Közgazdasági Egyetem és a Nehézipari Műszaki Egyetem. A Műegyetem új szervezeti felépítéssel (mérnöki, építész-, gépész-, villamos- és vegyészmérnöki karok) Budapesti Műszaki Egyetem néven folytatta működését. A magyar mezőgazdasági felsőoktatást a korszakban a Magyar Agrártudományi Egyetem képviselte.