szerző: Szabó Dorottya
A középiskolában azon kölykök táborát erősítettem, akik bár megpróbáltak jól teljesíteni a tanórákon, és aktív résztvevőivé válni azoknak, mégis felháborítónak találták, hogy az irodalomtanárok holt költők legszemélyesebb gondolatainak feltárására invitálják az osztályt, mintha bármit is biztosra tudhatnánk. Azóta megtanultam – csak hogy egy klasszikussal éljek -, hogy „az orvostudomány, a jog, a közgazdaságtan… ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz, de a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem: ezek azok, amikért érdemes élni[1].” Pontosabban azt tanultam meg, hogy a költészet és az irodalom értelmezése fontos pillére bárminemű szakma művelésének. Meg kell hát próbálnunk lefordítani saját szakmánk nyelvére mindazt, amit költőink és íróink megfogalmaznak akkor is, ha a saját nyelvünk merőben más az övéktől, hiszen „poétái által szólja el még ma is magát a korszak, minden korszak[2]”.
Nádas Péter 93. Ünnepi Könyvhét megnyitóján elhangzott beszéde meglehetősen mély intellektuális kíváncsiságot kelthet bennünk, ezen kíváncsiság felhajtóerejét pedig az interpretálásra tett kísérletekre használhatjuk fel. A közgazdászoktól nem idegen, hogy párhuzamot vonjanak a természeti és gazdasági ökoszisztéma működése közt, így aztán valódi csemegeként hathat számukra a földigiliszták veszélyes és csodálatos életét bemutató rövid ismertető.
Az én értelmezésemben Nádas egy új, Voltaire-t és Rousseau-t, avagy a felvilágosodás eszméit meghaladó társadalmi szerződésért szólalt fel, amely lehetővé teszi „minden élő szerkezeti helyén való követését”, és ami életképes alternatívát nyújthat a 21. század viharos körülményei közt. Ezen társadalmi szerződés kialakítása közös feladatunk, a közgazdászok felelőssége pedig csak fokozódik, ahogy az elmúlt 30 év gazdaságpolitikai malőrjei tovább halmozódnak.
Az új társadalmi szerződés alfája és ómegája az egyén lehet, aki ugyanakkor egybeesik az általánossal – namármost nem a rousseau-i értelemben véve, ami az egyén tömeggel való egyfajta azonosulását követeli meg -, az a bizonyos harkály, aki generációkat és a harkályt, mint általánost is magában hordozza. A különös és általános egybeesése tehát nem a rousseau-i azonosulás, amely szerint az egyén akarata csak akkor helyes, ha egybeesik az általános akarattal, sokkal inkább a részvétel formájának megteremtése. Ahogy Jean Tirole fogalmaz, „a közérdek szolgálata tehát arról szól, hogy olyan intézményeket hozunk létre, amelyek a lehető legnagyobb mértékben összhangot teremtenek az egyéni és közösségi érdek között[3].” A közgazdászok feladata tehát olyan gazdasági intézmények megteremtése, amik hozzájárulnak az egyénnek mint a társadalom szerves részének kiteljesedéséhez, akik nélkül a föld halott volna. Ez a részvételi kiteljesedés teszi lehetővé, hogy az egyén érdekei összhangba kerüljenek a társadalmi érdekekkel.
Egy ilyen társadalmi rendnek korántsem egyetlen, de fontos eleme a munkaerőpiac megszervezése. A szakmák megbecsülése, a köztük lévő összhang megteremtése – akárcsak az egyén jóléte – alapvető feltétele a termékeny talajnak, egy egészséges nemzetgazdasági rendszer fenntartásának, hiszen az ember elsősorban szakmája által veszi ki részét a gazdasági ökoszisztémában. Amint a szakmákat semmibe vesszük – akár nevetséges bérek, akár idejétmúlt, hatékonytalan szakképzési rendszer, akár a gyakorlatban mind egyre inkább jelentéktelenné váló szakmai etikai kódexek szintjén -, az egyén érdekei mind távolabb esnek a társadalométól, ami instabilitáshoz vezet, gyengül a társadalmi-gazdasági rendszer fenntarthatósága, a kertünk pedig veszélybe kerül.
A társadalmi szerződés olyan, mint bármi más, amit az ember felépít – mindig eggyel többször kell újjáépíteni, mint ahányszor összeomlik, vagy leromboljuk azt. A neoliberális-neokonzervatív társadalmi szerződés ideig-óráig működőképes volt, de saját immanens anomáliái talán a kezdetektől fogva bukásra ítélték, s jelenleg ennek a következményeit szenvedi a magyar társadalmi-gazdasági rendszer is. Az új szerződés kialakítása nem nemzeti szintű feladat, de fontos eleme a nemzeti szinten kialakított demokratikus párbeszéd, a nemzethatárokon belül meghozott gazdaságpolitikai döntések. Ha a futóbolondok továbbra is átszelik járdájukat anélkül, hogy felismernék a földigiliszták nem csupán hasznát, sokkal inkább értékét, akkor ezek a futóbolondok hamar egy terméketlen, kietlen kertben találhatják magukat. A közgazdászoknak nem kisebb felelősségük van tehát, mint rámutatni, milyen katasztrofális következményei lehetnek a futóbolondok ostoba vakságának a teljes gazdasági rendszerre nézve. Pártideológiától mentes felszólalásokra van szükségünk szakmánk képviselőitől, akik meghallják a költőink szavait, és képesek lefordítani azokat a gazdaságpolitika nyelvére is.
[1] Holt költők társasága (1989)
[2] Ady Endre: Költők (Budapesti Napló 1906. december 18.)
[3] Jean Tirole (2021): Közgazdaságtan a közjóért, Budapest, Osiris Kiadó