„Mi egy család vagyunk itt”

szerző: Szabó Dorottya

Sophia Loren és Cary Grant kávézik az 50-es években, forrás: https://hu.pinterest.com/pin/cary-grant-and-sophia-loren-drinking-coffee-1950s–539587599088468596/

Az Európai Tanács 2022-es jelentése[1] szerint Olaszországban a kis- és középvállalkozások az összes működő vállalkozás 99,9%-át tették ki 2021-ben, ami 0,1%-ponttal volt magasabb az EU-s átlagnál[2]. Ezek a kkv-k Olaszországban a munkavállalók 75,9% foglalkoztatták, ami 11,5%-ponttal magasabb az EU-s átlagnál. Ami a hozzáadott értéket illeti, az olasz kkv-k az össznemzeti hozzáadott érték 63,4%-áért feleltek 2021-ben, ez 11,6%-ponttal magasabb érték, mint az EU-s átlag. Ezek az arányok Magyarországon rendre a következők: 99,9%, 67,4% és 54,1%[3]. Ez azt sugallja, hogy az olasz kkv-k hatékonyabbak az értékteremtésben, bár ehhez érdemes hozzátenni, hogy 2020-2021 között a magyar kkv-k hozzáadott értéke 1,2%-ponttal nagyobb növekedést produkált.

 Az elmúlt fél évet Olaszországban töltöttem, és bár a kkv-khoz kötődő tapasztalataim minden bizonnyal nem reprezentatívak, tekintve hogy elsősorban vendéglátóegységekkel, illetve sporthoz kötődő kisvállalkozásokkal érintkeztem, mégis azt gondolom, hogy az olasz kkv-k egy, a hatékony értékteremtéshez is szükséges és fontos arcát ismerhettem meg az elmúlt hónapokban.

 Nagyjából egy hétbe telt, mire a lakásomhoz közeli kávézóban az összes alkalmazott tudta, hogy én vagyok a külföldi, aki laktózmentes tejjel issza a cappuccino-t, és aki elég külföldi ahhoz, hogy olykor délután is cappuccino-t igyon igazi kávé helyett. Azt hiszem, Olaszországban az ember egy életre – vagy legalábbis addig, amíg az adott környéken lakik – választ magának kávézót, és nem is annyira a saját választása ez, sokkal inkább a véletlen – vagy egy láthatatlan kéz – tereli be valahova, ami 5 percnél rövidebb sétaidőre esik tőle. Körülbelül a második hét végére már megvoltak az ismerős arcok, a nő, aki mindig ugyanannál az asztalnál ül és mindig egy könyvet olvas, a bácsi a Beagle-lel, aki órákat ül a La Repubblica, vagy a Corriere dello Sport felett, a férfiak a bukósisakokkal, amik természetesen elengedhetetlen kellékei a robogóval való közlekedésnek, na meg a főnöknek tűnő férfi felesége, aki szintén ott dolgozik, a kislányuk, és a nagyszülők.

 A „kávézóhűség” ebben az országban meglehetősen komolyan veendő, az ember nem válthat csak úgy törzshelyet, egy esetleges váltás komoly lelki terhet jelent. Az alkalmazottakba újra és újra belebotlik pár utcával arrébb, akik hatalmas mosollyal köszöntik, olykor le is állnak vele beszélgetni, annak ellenére, hogy a beszélgetés döcögős, hiszen két különböző nyelven zajlik, ha az ember nemigen beszél olaszul. És ha az ember ne adj’ Isten több hétre otthon elkészített kávéra vált, a visszatérés mindig szívmelengető, az üdvözlés semmivel sem kevésbé kedves, mintha csak tegnap járt volna ott utoljára. Az alkalmazottak ugyan megjegyzik, hogy rég látták, de a szemrehányás legkisebb árnyalata nélkül, amolyan „örülök, hogy újra itt vagy” hangnemben, mintha csak arról akarnák meggyőzni az embert, hogy itt „otthonabb” van, mint a saját konyhájában. A kihagyott hetek után az ember boldogan nyugtázhatja, hogy a főnök feleségének pocakja kikerekedett, az ablak melletti asztalnál ülő nő haja megnőtt, a Beagle öregebbnek és lustábbnak tűnik, a férfiak egyre lassabban isszák az espresso-t, hiszen a fenének van kedve időben beérni dolgozni ilyen melegben. Egyszóval az ember konstatálhatja, hogy minden rendben.

 A legintenzívebb kapcsolatot ezzel a kávézóval alakítottam ki, de számtalan példát felsorolhatnék éttermekről és különböző vendéglátóhelyiségekről, ahol az ember pillanatok alatt ki tud igazodni a családi viszonyok között. Általában az anyuka áll a kassza mögött, az apuka igazi olasz módjára bűvöli el a vendégeket, a gyerekek pedig váltásban sürögnek-forognak, az ember pedig haza sem akar menni vacsora után. Másnap pedig szinte biztosan útba ejti az éttermet ebédidőben, csak hogy egy pillantást vessen rá, és meggyőzödjön róla, hogy a család tagjai, akik vendégként a körükbe fogadták pár óra, még mindig a helyükön vannak, ugyanazokkal a mosolyokkal az arcukon.

 Persze olyan eset is előfordul, amikor egy kisvállalkozás alkalmazottjait nem köti össze vérségi kapcsolat. Különböző sportpályák üzemeltetőit, illetve egy szörfiskola oktatóit és vezetőit volt szerencsém megismerni, az utóbbiakat a leginkább. Ezek a helyek a kávézókhoz és éttermekhez hasonlóan első látásra szerelembe ejtik az embert, és magukhoz szoktatják azzal, hogy azt éreztetik vele az első pillanattól kezdve, hogy közéjük tartozik. A kapcsolat fesztelenné és minden szempontból kölcsönössé válik pár találkozás után, és az ember olyan könnyen költi el a pénzét ezeken a helyeken, mintha a saját családjába fektetne, míg cserébe olyan élményt kap, ami egészen biztosan feltölti egy hosszú nap után. Ha az ember az aznapi szörfözés után esetleg hosszan henyél a szörfsuli kanapéján, elcsípheti a zárást, felajánlhatja a segítségét a pakolásban, amivel megteheti az utolsó gesztust, ami ahhoz kell, hogy bizonyos értelemben a vállalkozás részévé váljon. Ilyenkor az ember széles mosolyt kap cserébe és erős olasz akcentussal elmakogott „we are a family here”-t, ami több, mint egy köszönöm.

 A fentiekben körülírt érték, amit az olasz vállalatok megteremtenek, nincs benne azokban a statisztikákban, amik szerint ezek a vállalatok EU-s szinten az átlagnál hatékonyabbak az értékteremtésben, de meggyőződésem, hogy a kettőt korrelál. Budapesten mindeddig 3 vagy 4 különböző kerületben laktam az ott töltött közel 10 évem alatt, mégsem töltöttem el annyi időt vendéglátóipari egységekben, vagy sportszolgáltatást nyújtó helyiségekben, mint itt az elmúlt fél évben. Habár természetesen Budapesten is megvannak a kedvenc helyeim, ahová vissza-visszajárok, de az alkalmazottak – habár az esetek túlnyomó részében kétségtelenül remek munkát végeznek, és kedvesség dolgában sem maradnak el az olaszoktól – sosem tudták igazán azt az érzést kelteni bennem, hogy otthon érezhetem magam mindenfajta feszélyezettség nélkül, és hogy egy magányos estén jobb döntés lehet egyedül beülni egy étterembe, mint a saját konyhámban vacsorázni, vagy hogy a sportolás jobban eshet egy sportcentrumban, mint a saját kertemben.

 Az olasz kkv-k alighanem a profitmaximalizáláson túlmutató alapvető értékek mentén működnek, családi vállalkozások abban az értelemben, hogy összetartó közösséget alakítanak ki nemcsak az alkalmazottak között, hanem a szolgáltatást igénybe vevő fogyasztókkal is, és egyfajta közös, családi küldetéssé válik a közösség fenntartása. Nem is annyira a fogyasztott termékeken vagy szolgáltatásokon van a hangsúly, inkább azon, hogy az ember biztonságban és szeretettnek érezheti magát a város különböző pontjain az otthonán kívül is, és bármikor betérhet ezekre a helyekre. A fogyasztói hűség Olaszországban nem csupán egy marketingfogás/gazdasági kategória, hanem az emberek mindennapjainak fontos és értékes eleme.


[1] https://ec.europa.eu/docsroom/documents/50693

[2] https://ec.europa.eu/growth/smes/sme-strategy/sme-performance-review_en

[3] https://ec.europa.eu/docsroom/documents/50690

Szólj hozzá!