szerző: Szabó Dorottya
Talán nem túlzás azt álltani, hogy az Európai Bizottság egyik legsikeresebb programja az ERASMUS-program, melynek keretében mára már több millió egyetemi hallgató nemzetközi mobilitását segítették elő. Az egyetemre bekerülve a legtöbben már az első tanévünkben elgondolkozunk a lehetőségen, van, aki be is vállalja már az első adandó alkalommal, mások halogatják és csak később jutnak el a kiválasztott célországba, megint mások pedig addig halasztgatják a lépést, hogy kifutnak az időből. Mindenesetre az ERASMUS egy olyan lehetőség hallgatóként, ami az egyetemi polgárok többségének fantáziáját megmozgatja, és meglehetősen sokan élnek is a külföldön élés kínálkozó alkalmával. Mára már meglehetősen kitágult azon országok köre, ahová a hallgatók jelentkezhetnek külföldi részképzésre, a lehetőségek általában nem korlátozódnak az EU-tagországokra, de a potenciális célországok köre nagyban függ az adott intézmények kapcsolatrendszerétől, illetve attól is, hogy az ember az adott egyetem melyik karán/intézetében folytatja tanulmányait.
Emlékszem, hogy amikor bekerültem az egyetemre, azon hallgatók körét erősítettem, akik vágytak az ERASMUS-félév adta élményekre és tapasztalatokra, de sokáig visszatartott mindenfajta bizonytalanság, ami egy hallgatót visszatarthat egy külföldön eltöltött félév lehetőségétől. Az egykori szakkollégiumomban azonban mindig volt három-négy olyan társam, akik épp visszaérkeztek a világ különböző pontjairól, és meggyőztek arról, hogy nagy hibát követnék el azzal, ha a kétségeim visszatartanának. Az élet aztán úgy hozta, hogy egy szívemnek nagyon kedves szakkollégista társammal egyazon szemeszterben jutottunk el azokba az országokba, ahova talán már gyermekkorunk óta vágytunk. Bár nagyjából 1100 km választott el minket, mivel ő Párizsban, én pedig Rómában töltöttem a félévet, mégis mondhatni együtt éltük meg azt a bizonyos ERASMUS-élményt, nemcsak azért, mert volt szerencsénk meglátogatni egymást, hanem azért is, mert mindketten, bár a saját városunkban, de ugyanazokkal a dilemmákkal szembesültünk.
A külföldi részképzés tipikusan olyan lehetőség, amit ezerféleképpen ki lehet használni, amikor az ember a választott egyetem padjait koptatja átmenetileg. Az embert motiválhatja a tény, hogy az önéletrajzban jól néz ki a külföldi tapasztalat és/vagy egy top egyetem neve, az is megeshet, hogy az ember még csak be sem teszi a lábát a külföldi egyetem campusára, csak a vizsgák napjain, amikor már tényleg muszáj, de az is előfordulhat, hogy valóban a szakmai kapcsolatok kiépítése, vagy a tanulmányokban való elmélyedés az elsőszámú cél. A legvalószínűbb azonban, hogy ezeknek a teljesség igénye nélkül felsorolt motivációknak valamilyen keveréke mozgatja a hallgatókat a külföldön töltött hónapok során. Az ember tehát megtanul nemzetközi körökben mozogni és helyt állni, képet kap az adott egyetem szakmai színvonaláról, oktatóinak módszereiről, és még a szakmailag legtudatosabb hallgatók is nagy adag tapasztalatot kapnak az adott város – tágabb értelemben ország – mindennapjairól, ami jelent kultúrát, történelmi szükségszerűségeket, aktuális (egymásnak feszülő) eszméket és társadalmi feszültségeket, valamifajta általánosnak tűnő nemzettudatot, legalábbis ha Párizshoz, vagy Rómához hasonló fővárosokat választ az ember, és egyfajta életstílust, ami a helyiekre jellemző.
Habár kétségkívül érdekfeszítő beszámolókat lehetne írni a fentiekben említett tapasztalatokról, a nemzetközi környezetek mai elvárásairól, a római/párizsi egyetemek oktatóinak módszereiről, vagy az említett városok mindennapjairól, ebben az írásban viszont egy, az ezen tapasztalatok okán felmerülő dilemmára kívánom csak felhívni a figyelmet, amivel minden bizonnyal nem csupán az említett barátnőm és jómagam szembesültünk közép-kelet-európai, vagy (urambocsá!) magyar egyetemi hallgatókként, akik értelmiségiként képzelik el a jövőjüket. Ami a tapasztalatokkal kapcsolatban itt és most fontos: mindketten határozottan azt éreztük a magunk városában, hogy a nemzetközi környezetben jobban ki tudunk bontakozni, ami pedig még fontosabb, hogy sokkal inkább tudunk azonosulni a helyiekkel kultúra és aktuális eszmék, de még általános nemzettudat szintjén is odakint, mint Budapesten, akkor is, ha sosem lennénk képesek, és sosem akarnánk meg-/letagadni a magyarságunkat.
Mindkettőnket kifejezetten érdekel a környezetünk és társadalmunk helyzete, jövője, és mi sem természetesebb, hogy mindeddig Magyarországon akartunk egy fenntarthatóbb és élhetőbb gazdasági-társadalmi rendszeren munkálkodni egy jó adag lelkesedéssel a szívünkben. A külföldi – amit szándékosan nem nyugat-európainak hívok, hiszen Róma csak meglehetős jóindulattal nevezhető mai értelemben vett nyugati nagyvárosnak, egy egyhetes párizsi kiruccanás után Rómába visszatérni pontosan olyan, mintha a felvilágosodás francia hazájából egy ókori birodalomi központba csöppenne az ember – tapasztalataink azonban azt mondatják velünk, hogy az általunk képviselt értékek, az eszmei viták, amikbe még lelkesen be tudunk kapcsolódni, az ötleteink, és általánosságban véve a személyiségünk/individuumunk nagyobb támogatást élvez az adott városokban, mint hazánk fővárosában. Pontosabban fogalmazva, a személyiségünk kompatibilisebb a római/párizsi közösségekkel, a társadalmi ügyekben tett erőfeszítéseink sokkal könnyebben és hatékonyabban tudnának eredményt hozni ezekben a városokban, mint jelenleg idehaza, ami mind a közösségek, mind saját magunk számára előnyös. Gondolhatnánk, hogy ez amolyan Pareto-hatékony megoldás lenne, vehetnénk a sátorfánkat, és munkálkodhatnánk ott, ahol ez a társadalmi erőfeszítés több gyümölcsöt hozna. De hát ott vannak azok a közösségek, akiket hátra hagynánk, és ahol a munka talán kínkeserves volna, de ahol egy gyümölcs határhaszna mégiscsak magasabb, mint ott, ahol megbecsülnének minket. Szóval az ERASMUS-ról hazatérő közgazdász (legalábbis némelyik) ekképp okoskodik, számolgat, oszt-szoroz, aztán a végén úgyis úgy dönt, ahogy a szíve diktálja. Vagy ahogy a piaci ármechanizmus.
A napokban először találkoztunk ezzel a barátnőmmel Budapesten a külföldön töltött szemesztereink óta. Egy szűkebb baráti társasággal akartunk vacsorázni egy olyan vendéglátóhelyiségben, amit már az ERASMUS előtt is meg-meglátogattunk. Persze tudtuk mi, hogy az inflációval számolni kell, de az étlap áraira nem voltunk lélekben felkészülve akkor sem, ha euróra átszámolva még mindig valamivel olcsóbban meg tudtunk volna vacsorázni, mint az elmúlt félévben a szóban forgó belvárosok hasonló vendéglátóhelyiségeiben. A pohár bor árának viszont nagyon megörültünk, a kinti árak átlagosan egyhatodáért tudtunk meginni egy pohár rosé-t, így aztán a relatív árak bizony arra ösztönöztek minket, hogy a tipikus egyetemista döntéssel szembesülve („együnk, avagy igyunk ma este?”) az ivás felé billenjen a mérleg. A második pohár után szomorúan konstatáltam magamban, hogy amennyiben Magyarországon maradok, könnyen lehet, hogy az alkohol segítségével űzöm el az éhségemet, nemcsak szó szerint, de amolyan átvitt értelemben is. Az éhségemet a tudásra, a fejlődésre, a társadalmi aktivitásra, az emberi civilizáció fejlődésén való munkálkodásra.
Másnap szomorúsággal vegyült lelkesedéssel meséltük el egymásnak, hogy mindketten kinéztük a tanulmányaink következő állomását: ő Sorbonne-on, jómagam pedig a La Sapienza-n.