szerző: Szabó Dorottya
Yanis Varoufakis, Görögország korábbi pénzügyminisztere egy véleménycikkben[1] fogalmazta meg, hogy a német gazdasági modell alapvető motorjai – alacsonyan tartott bérek, olcsó orosz gáz, kiemelkedő középtechnológiai-ipar, kínai kereslet – mára már nem jelentenek versenyelőnyt. Érvelése szerint a német modell sohasem volt hosszú távon fenntartható, és ideig-óráig csak azért működött, mert semelyik másik tagállam nem implementálta azt az EU-n belül. Ma viszont, amikor vége az olcsó orosz gáz korszakának, a mesterséges intelligencia és a hightech a vezető ágazat, illetve a kínai kereslet egyre csökken, a német modell Németország számára is járhatatlanná válik. Varoufakis szerint ez Európa közös kudarca, és a német strukturális gazdasági reformokra nem csak Németországnak, hanem az EU tagállamoknak kollektíven szüksége van.
Az EU tagállamainak – kiváltképp az eurózóna tagjainak – gazdasági rendszereinek harmonizálásának szükségessége az euróválsággal vált egyértelművé. Ahogy a déli országok egyre vesztettek versenyképességükből – a termelékenység bérnövekedéstől való jelentős elmaradásának következtében -, a német merkantilista gazdaságpolitikának köszönhetően az erőviszonyok mind jobban felborultak az eurózónán belül.
Jean Tirole könyvében[2] az euróválságot elsősorban a közös valuta problémájaként elemzi, megoldásként 1) a maastrichti kritériumok gyenge pontjának, a fenntarthatatlan tagállami deficitek kezelésének mikéntjének korrigálását, vagy 2) az ambiciózusabb föderális opciót tartja. A fiskális megközelítés kétségkívül elengedhetetlen, a fenti megoldások valamelyike felé való elmozdulás alapvető feltétele a fenntartható közös valutarendszernek, azonban a válság másik gyökere az eltérő (termelési) kultúrákban, technológiai fejlettségben, és általánosságban a rövid távon kompatibilis gazdasági rendszerek, de azok hosszú távon összeférhetetlen különbségeiben keresendő.
A Varoufakis által megvilágított probléma tehát nem önmagában – mint egy német probléma -létezik, hanem az eurózóna, tágabb értelemben az EU közös útkeresésének egyik újabb manifesztációja, amire nem csupán fiskális megoldást kell találnia Európának, hanem a gazdasági rendszerek harmonizálására kell törekednie. A gazdasági szereplők kultúrája – ami végső soron a rendszer alapja – a neveléssel és oktatással kezdődik. A strukturális gazdasági reformok nem tudnak megvalósulni az állampolgárok gazdálkodási kultúrájának reformja nélkül, amely kultúrát meghatározza, hogy milyen értékeket közvetít és milyen érdemeket helyez előtérbe egy ország oktatási rendszere.
A klasszikus közgazdasági gondolkodásban a humántőke elsősorban az extenzív növekedésben játszik szerepet, a több (és hatékonyabb) munkaerő többet termel, pont. Castellano és szerzőtársai[3] Olson humántőke kategóriáit használva vezetik le a mediterrán elméleti közgazdaságtani hagyományokból a „Non-Marketable Human Capital” (NMHC), azaz a nempiaci humántőkének – ami társadalmi tőkeként is felfogható – a közjó szolgálatában betöltött kiemelt szerepét. A szerzők amellett érvelnek, hogy napjainkban a piaci humántőke fejlesztése dominál, a gyermekeinket arra neveljük, hogyan tudnak individuumként fejlődni, és a legtöbbet kihozni magukból, ami a gazdasági rendszerünket a termelékenység növelésén keresztül szolgálja ki, ez azonban ma már fenntarthatatlannak látszik, és nem tud megoldást nyújtani azokra a problémákra, amikkel kollektíven kell szembenéznünk.
A piaci humántőkére fókuszáló nevelési filozófia olyan gazdasági modelleket támogat, amilyen többek között Németországé is, és ami mára fenntarthatatlanná vált. A tanulmány kiemeli, hogy a nempiaci érdemek és képességek előtérbe helyezésében kiemelt szerepe van a nevelésnek és oktatásnak. Ezen érdemek támogatása hozzájárul ahhoz, hogy a gazdasági szereplők társadalmilag elkötelezett állampolgárokként a közjó szolgálatát tartsák szem előtt, ami a „pubblica felicità”, azaz a társadalmi boldogság feltétele. Fontos kiemelni, hogy társadalmi erények előtérbe helyezése a mediterrán szellemi hagyomány – a cikk elsősorban a 18. századi olasz eszmékhez nyúl vissza, de természetesen az ókori Athénig mehetnénk az alapvető gondolatokért – nem áll konfliktusban az egyén boldogságával, hiszen az individuumok boldogsága a társadalmi folyamatokban való részvételből ered, a civitas-ban a magánjó forrása a társadalmi jóllét.
A fentiekkel rezonál egy magánbeszélgetésem egy amerikai ismerőssel, aki nagyjából 10 éve dolgozik tanítónőként. Ezt az elmúlt 10 évet nagyrészt Amerikában, pár évet Olaszországban, pár hónapot pedig a világ különböző pontjain önkénteskedve (pl. Skócia, Tajvan, Görögország) töltötte el. Személyes tapasztalatai alapján míg például Bostonban egy gyermek realisztikusnak szánt rajzára a természetes reakció az, hogy „tudsz te ennél jobbat is”, addig a mediterrán országokban a gyerekek kreatívabbak nemcsak rajzaikban, de szóhasználatukban is – annak ellenére, hogy az angol nem az anyanyelvük -, és a rajzolás számukra valamiféle gyönyörködtetése a közvetlen környezetüknek, nem a saját „teljesítményük” maximalizálásának próbatétele.
A nevelés mediterrán hagyományainak felelevenítése és tudatos alkalmazása, illetve harmonikus beillesztése a piaci humántőkét előtérbe helyező oktatási rendszereinkbe hozzájárulhat ahhoz, hogy Európa leküzdje a gazdasági kultúrák között tátongó fenntarthatatlan különbségeket, és olyan gazdasági térséget alakítson ki, amit a kulturális különbségek harmóniája, nem pedig egyfajta viszálya jellemez, és amit a gazdasági függőség helyett a kooperáció jellemez. A dél-európai országoktól nem csupán a szellemi hagyományokból ránk maradt állampolgári erények felelevenítését tanulhatjuk el, hanem azt is, hogyan engedjünk utat a gyermekeink kreativitása előtt, hogyan ismertessük meg velük az esztétika szeretetét társadalmi kontextusban, ez pedig hozzájárulhat ahhoz, hogy felnőttként ne csupán a termelékenységük, hanem a kreativitásuk által is értéket teremtsenek a közjó érdekében.
[1] https://www.project-syndicate.org/commentary/germany-needs-new-economic-model-by-yanis-varoufakis-2022-07
[2] Jean Tirole (2021): Közgazdaságtan a közjóért, Budapest, Osiris Kiadó, 10. fejezet
[3] Fernando López Castellano, Fernando García-Quero & Marina García-Carmona (2019) Perspectives on human and social capital theories and the role of education: An approach from Mediterranean thought, Educational Philosophy and Theory, 51:1, 51-62