Létezhet-e az átlényegítés pillanata? És ez mit jelent az apákra nézve?
Lits Levente elemzése; Philip Glass: Einstein on the Beach (Bázel, 2022.06.22.), Emil Cioran: A pillanatok margójára (A bomlás kézikönyve)
„A világ dolgai csak azért maradnak számunkra kedvesek és csak azért vannak még, mert lehetetlen sírnunk: ez gátol meg bennünket abban, hogy minden zamatot kiszívjunk belőlük, majd hátat fordítsunk nekik. Amikor jártunkban-keltünkben szemünk száraz marad, ahelyett, hogy könnyben úszna, ezzel a megcsodált tárgyat védelmezi. Mert a könnyek ugyanúgy pazarolják a természetet, mint Istent az önkívület. Végső soron azonban minket magunkat pazarolnak el. Hiszen csak annak köszönhetően vagyunk, hogy nem engedjük szabadjára legfőbb vágyainkat, s ha valami bekerül csodálatunk vagy szomorúságunk körébe, egyedül azáltal marad is ott, hogy nem áldozzuk fel, nem is áldjuk meg cseppfolyós istenhozzáddal. …Ezért van az, hogy minden éjszaka elmúltával, a felvirradó nap láttán rémületbe kerget a szükséglet, hogy okvetlenül kitöltsük, holott ez kivihetetlen; hontalanul tévelygünk a fényben, mintha a világ megrázkódott volna és az égre új Napot tűzött, menekülünk hát a könnyektől – pedig egyetlen cseppjük is ki tudna zárni az időből.”
(Emil Cioran: A pillanatok margójára)
„Ah, it will be a familiar story
a story that is so very, very old, and yet it is so new
It is the old, old story of love
Two lovers sat on a park bench with their bodies touching each other, holding hands in the moonlight
There was silence between them
So profound was their love for each other,
they needed no words to express it.
And so they sat in silence, on a park bench, with their bodies touching,
holding hands in the moonlight
Finally she spoke
“Do you love me, John?” she asked
“You know I love you, darling,” he replied.
“I love you more than tongue can tell
You are the light of my life
my sun, moon and stars.
You are my everything.
Without you I have no reason for being”
Again there was silence as the two lovers sat on a park bench,
their bodies touching, holding hands in the moonlight.
Once more she spoke.
“How much do you love me, John?” she asked
He answered, “How much do I love you? Count the stars in the sky
Measure the waters of the oceans with a teaspoon
Number the grains of sand on the seashore
Impossible, you say.
Yes and it is just as impossible for me to say how much I love you
My love for you is higher than the heavens,
deeper than Hades, and broader than the Earth.
It has no limits, no bounds
Everything must have an ending except my love for you.”
There was more of silence as the two lovers sat on a park bench
with their bodies touching, holding hands in the moonlight
Once more her voice was heard
“Kiss me, John” she implored
And leaning over, he pressed his lips warmly to hers in fervent osculation”
(Philip Glass: Einstein on the Beach, Knee 5, részlet)
Philip Glass: Einstein on the Beach és Emil Cioran: A pillanatok margójára című munkájának közös felvetése kapcsán: Létezhet-e az átlényegítés pillanata? -teszem fel oly sok korábbi szerző kérdését. A problémafelvetés frissességét annak követése teszi, hogy a retorikai fasizmus tetőzése az emberi gondolkodást is szükségszerűen megváltoztatja, megváltoztatja a pillanatban, megváltoztatja önnön formájában. Két kép, egy film és egy egzisztenciálisnak tűnő felmutatását követően azonban egy kérdés megválaszolása nem várathat magára: Létezik-e egy nagyon régi történet, egy eposz, mely megváltoztatott mindent kezdettől fogva? A pillanat, melynek rituális gyakorlata, ahogy a kereszténységnek Krisztus testének és vérének vétele, úgy az önátadásban a létrehozás és a narratíva kiáradásának totalitása egy legerősebb valóság, ami megkereszteli a teret és kegyelem a globalizációban vagy a történelemben. (Alul olvashatjátok az említett szövegrészeket, melyeket idézek is, így érdemes.)
A nagy sikert aratott 2016-os Toni Erdmann című film értelmezése kapcsán olvasható Lacan gondolataival is összevető kritika, én azt nem bírálva, hanem kiegészítve a Lacantól nem túl messze eső Slavoj Žižek elgondolásának tükrében emelnék ki egy fontos aspektust Cioranra nézve, mely nexusaiban segítheti a korábbiakat.
A film cselekménye röviden: egy apa-lánya viszony alakulása (távolodás és közeledés) mentén keresi az emberi kapcsolatok és az élet mélyebb értelmét Winfried Conradi (Peter Simonischek) zenetanár és a „sikeres” tanácsadóként Bukarestben dolgozó Inesz (Sandra Hüller). Az önmagukat különböző szerepekben, mint például Toni Erdmannként, mely az egyik filmben eljátszott karakter neve és a film címe is, megjelentető főhősök számos a megszokástól eltérő és azt leleplező, már-már identitás- és jövőképromboló performanszt hoznak létre. A filmnek sajátos légkört teremt történetének azon egyszerűsége, hogy az apa lánya környezetét leplezettségében minduntalan megbotránkoztató, megnevettető és néha átverő/rabul ejtő játékával szórakoztatja, miközben próbál lányával dialógusba kerülni annak munkahelyén. E történethez Žižek írásából[1] pedig csak a következő gondolatot emelném ki: „A szenvedélyek egyetlen politikája ma a félelem politikája. És ez sajnos nemcsak a jobboldalra, hanem a baloldalra is érvényes. Félelem a bevándorlóktól, félelem az ökológiai katasztrófától, félelem a magas adóktól, félelem a szexuális romlottságtól, és így tovább. Állításom szerint lényegében a felebaráttól való félelem áll mindezek hátterében.”
Én ennek gondolatmenetét követve állítom, hogy az elbeszélt film leleplező, már-már identitás- és jövőképromboló performansza a felebaráttól való félelem dekonstrukciója, annak gesztusa kísérli meg felfejteni az életen és halálon felülemelkedő legmélyebb és legerősebb valóság viszonyait, racionalitását, mely során a hit és a képzelet adta sajátos lelkiségük kíséri őket. Ez a film szempontjából azért válik különössé, mert míg eleinte az emberi természet és struktúrák sora határozza meg a sajátos építkezés fordulatait, a végére az emberi valamiképp alárendelődik általa és rajta bemutatott művészinek, így annak ritualitása válik fontossá.
A cikk eredeti kérdése azért is nagyon izgató, mert az olvasók kérdezhetik maguktól, mi ez a politikai gazdaságtan, ami így próbára tesz bennünket, mi ez a válság, hiszen szükségszerűen „az egzisztenciális válság esztétikai-gazdasági válság, geopolitikai válság és viszont”, mint korábban fejtegettem az Angyalok Amerikában története kapcsán Jelenlétünk evidens című írásomban (https://fejlodesgazdasagtan.hu/2022/07/24/jelenletunk-evidens/). Nem gondolom, hogy elfogadott szakmai álláspont, azonban több pszichológus ismerősöm között közmegállapodás tárgyát képezi, hogy a Marxhoz vezető út „apaproblémával” van kikövezve. Ez viszont alapja lehet annak az elképzelésnek, hogy attól van örökös hányingere az embernek, ezért lélegzik nehezen, ezért akad el a szavában. Azt gondolom, hogy ez a gyulladás, ami ilyenkor a testben van, vagy az, amit az agy annyiszor akart kihányni, valóban az apai örökség nagyrésze, és be kell látni, nem véletlen, hogy sokan a szkepszis üres szobájának mámoros-didergő kanapéjára vonulnak el, mások meg meg akarnak szabadulni az énjüktől, megint mások pedig foggal-körömmel az európai hagyományt követve a kollektívkulturálisban akarnak feloldódni. Holott az igazság egyszerű: „Nincs apád.” De mit kell tenni? (Korábban is számtalanszor felmerülhetett a helyzet hasonló értelmezése feltételezésemben.)
E probléma kitágítása Glass operája. Egy történet a szeretetről és a szerelemről giccses tűzijátéknak hathat, de annál talán többnek, ahogy a napfelkelte megkönnyezésének kérdése. A régi történet, egy narratíva arról, hogy léteznie kell valami genetikus, kulturális, evolúciós lehetőségének a jónak, ami a horizont elfoglalásával a történelem kegyelmén végső soron mégis a miénk a lehetővé tevőben. Ebben kételkedik Cioran, amikor az ember képtelenségéről ír, „Hiszen csak annak köszönhetően vagyunk, hogy nem engedjük szabadjára legfőbb vágyainkat, s ha valami bekerül csodálatunk vagy szomorúságunk körébe, egyedül azáltal marad is ott, hogy nem áldozzuk fel, nem is áldjuk meg cseppfolyós istenhozzáddal.” Az ember eltévelyedésének problematikája rázza meg leginkább, annak tudata, hogy létre van hozva egy olyan esztétikai-gazdasági rend, mely az egyensúlyt, a természetben megélt túlélését szembeállítja az időt meghaladó értékkel, így létrehozva a szükségletet, az idegenséget. Emellett egy vágyról is beszél, úgy gondolja a hontalanság az új Nap terébe vezet, mely titkon a korábbiak rítusa és melytől a korábbi meghaladását reméli szakadatlan hiába megképzője, hisz képtelen. Az ember mégis ilyen? Az 1949-ben kiadott könyvében a botrány és fasizmus tükrében meglehet ilyennek tűnik, ezzel vitatkozik azonban Glass operája értelmezésemben.
A kivihetetlen: „a felvirradó nap láttán rémületbe kerget a szükséglet, hogy okvetlenül kitöltsük, holott ez kivihetetlen”, nem más a fentebb írtak fényében, mint ennek a performansznak a szükségszerű tragédiája, mely invariáns a szükségben. A film zárójelenete azonban a kérdésre nem ad feltétlenül egyértelmű választ (gondolhatnánk a látottak fényében, hogy Cioran álláspontja elevenedik meg benne minduntalan), ellenben míg Inesz egy kalap és apja bolondos műfogaival megidézi az események jellegzetes pózát, Winfried, az apa, egy fényképezőért megy. Mint fentebb már említettem lánya környezetét jelmezekkel vezette félre Winfried, miközben lánya nyilvánvalóan felismerte a sokszor nevetségesnek ható parókában és műfoggal. Ez felveti a technológiák örökös kérdését, amit a közgazdászok oly nagyon áhítanak, hogy vajon fel tudja-e oldani ezt a válságot a fényképezőgép, másként fogalmazva a felebaráttól való félelem felszámolását követően esztétikaivá képes-e válni? A fényképet a film, melyet digitális médiumként a videó követ (pl. Jamesonnál) tágíthatja e jelentéstartományát és a helyes érintését így összefüggésében?
Talán bizonyosság lehet cikkem legfőbb kérdésének, miszerint létezhet-e az átlényegítés pillanata, megválaszolása, ahogyan a fonnyadó nyárvégi cseresznyefalevél, hiszen, ha megértjük, hogy az első lehetőség ennek a világnak (a családi ebédnek, mint realizmusnak) a kényszere a fasizmus elkerülhetetlenségében a maga bipoláris érzékelésével vagy annak mély, átélt hiányával, akkor érthető miképp hoz létre az eposz szükségszerűsége, tapasztalata, mint az értékrendi atya lehetősége, egy olyan világot, melyben vezet a forma annak legerősebb valóságaként. Pusztán a felismerés és az engedelmesség jelent kiutat a technológia és a nyelv megújításában, mely a tudás vagy tudomány fogalmi rendszere. Itt Glass operájának egésze dereng, mely Einstein és a tudomány nexusait követi, ami nem tagadja a jó ritualitását és esztétikai totalitásának igényét, hanem azt kivezeti a tudomány által közvetített értékrendi szükségszerűségére, mely rítus a felsoroltakban.
Az eposz és az átlényegítés kiterjesztett pillanata ismételt elméleti megalapozást és tapasztalatot jelent a fasizmus tetőzésétől távolodva. A ritualitása egy olyan esztétikai-gazdasági rend létrejöttének narratíváját jeleníti meg napjaink művészetében, mely számol a méltóság és a felszabadított szerep képével és valójával. Politikai gazdaságtani szempontból ez a szakpolitika megváltozása a felzárkóztatás művészeti modelljében, az óceán vagy a homok lehetetlene által jelölt jó genetikus, kulturális, evolúciós lehetőségének. Az eposz reálutópiaként fogalmazza meg azt az esztétikai-gazdasági rendet, mely az egyensúlyt, a természetben megélt túlélését az időt meghaladó értékben leli meg, így létrehozva könnyeinket, melyeknek egyetlen cseppje is ki tud zárni minket az időből, mint fonnyadó nyárvégi cseresznyefalevél.
[1] Žižek, S. (2006) Csak egy ateista hihet igazán: politika a félelem és reszketés peremén (Calvin College, Great Rapids, Michigan, 2006. november 10.)