szerző: Szabó Dorottya
Jason Furman, a Gazdasági Tanácsadók Tanácsának (CEA) egykori, Barack Obama által kinevezett elnöke a Foreign Affairs hasábjain reagált a szociológus Elizabeth Popp Berman Thinking Like an Economist: How Efficiency Replaced Equality in U.S. Public Policy című, idén kiadott könyvére. Furman esszéjében kiemeli, hogy Berman korrekt módon választja el az értékítéletét a közgazdászok növekvő politikai befolyását bemutató historikus elemzésétől, a reflexió azonban elsősorban az értékítéletet célozza.
Berman a „közgazdaságtani érvelés” számlájára írja, hogy Bill Clinton és Barack Obama idején a demokratákat az ambíció szembetűnő hiánya jellemezte a gazdaságpolitika terén, amely érvelés a hatékonyságot az egyenlőség fölé helyezi. Furman ezzel szemben azt állítja, hogy Berman alábecsüli a közgazdaságtan módszertanának erejét a költség-haszon elemzések területén, ami a feltevésekhez képest a megértés irányába mozdította el a tudományágat, és mindeközben túlbecsüli a közgazdászok szavának súlyát a gazdaságpolitikában.
Furman bemutatja, hogy a közgazdasági elemzések csak az 1960-as évektől kezdődően lettek fokozatosan integrálva a gazdaságpolitikai döntéshozásba, először a költséghatékony megoldásokat keresve, majd lassan a költség-haszon elemzések felé elmozdulva. Mára már gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy gazdaságpolitikai döntéshozatali folyamatokba ne vonjanak be közgazdászokat, azonban Furman meglátása szerint a közgazdászok szerepe még ma is legfeljebb annyi, hogy létező ötletek racionalitását és kivitelezhetőségét támasszák alá az elemzéseikkel. Az, hogy a közgazdaságtan a politikának alárendelt, a könyv szerzője, Berman számára megnyugtató lehet, azonban Furman rámutat, hogy ez a merev hierarchia sokszor azt eredményezi, hogy a Berman értékrendjében kiemelt helyet elfoglaló ügyeket támogató közgazdaságtani érvelések és eredmények a politikai kivitelezhetetlenség áldozatává válnak, példaként a széndioxid-kibocsátás szabályozását hozza fel.
Ezen a ponton Furman szembeállítja az egyetemes emberi jogon alapuló érvelést a kvantitatív hatékonyságelemzéssel. Ezekről a bekezdésekről az jutott eszembe, amikor az ELTE Filozófia Tanszékének padját koptatva, John Rawls kapcsán felmerült, hogy a közgazdaságtan a hatékonyság, a filozófia pedig az egyenlőség tudománya, a kettő között pedig valamifajta trade-offot kell feltételeznünk. Már akkor is nonszensznek tűnt a két fogalom szigorú szembeállítása, hiszen legalább Arisztotelész óta tudjuk, hogy a hatékonyság összhangban lehet az igazságossággal, aminek alapvető eleme az egyenlőség. Ezzel némileg összhangban is vannak Furman írásának későbbi bekezdései, amikben rámutat, hogy az utilitarista és konzekvencionalista etikai rendszerekre alapozott közgazdaságtani érvelések sok esetben liberális álláspontot képviseltek, legyen szó akár Adam Smith rabszolgaellenes érveiről, vagy John Stuart Mill a nők szavazójoga melletti érveiről.
Az esszé azzal záródik, hogy a szerző kiemeli, hogy természetesen a közgazdaságtannak mint tudománynak bőven van hova fejlődnie. A naprakész elméletek és empirikus elemzések, a politikai megvalósíthatóság figyelembevétele, a narratívaalkotás, illetve az interdiszciplinaritás mind elengedhetetlenek ahhoz, hogy a közgazdászok nagyobb hozzáadott értékkel tudjanak beleszólni a politikai diskurzusokba.
Furman reflexiója fontos kérdéseket vet fel, kezdve a közgazdász szakma megítélésétől, annak egyéb tudományágakhoz való viszonyán át egészen odáig, hogy a közgazdászok szava a politikában magától értetődő-e. A 21. század második felében a közgazdászok által használt makroökonómiai és ökonometriai modellek egyre szofisztikáltabbá váltak, egyre több és jobb minőségű adat állt a kormányok rendelkezésére (az USA ebben a mai napig kiemelkedően teljesít), ez pedig lehetővé tette az egyre pontosabb előrejelzéseket, költség-haszon becsléseket, amivel a szakma talán megkérdőjelezhetetlenül vívta ki magának a gazdaságpolitikai relevanciát. A baj nem a közgazdaságtan relevanciájával van, hanem azzal a – téves szkepszisen alapuló – szakmai ellentéttel, aminek a közgazdaságtan a kereszttüzében van egyrészt saját, másrészt az egyéb társadalomtudományok hibájából fakadóan, és ami hierarchizálja a diszciplínák szerepét a gazdaságpolitikában. Amíg az ellentéteket nem vagyunk képesek feloldani a társadalomtudományok egyes képviselői között interdiszciplináris párbeszédek nyomán, addig a közgazdaságtan megőrzi az elnyomónak tűnő szerepét. Egy ilyen párbeszéd ahhoz is hozzájárulná, hogy a sokszor emlegetett hatékonyságot újradefiniáljuk, és összhangot találjunk közte, illetve a sokszor vele szembe állított egyenlőség fogalma közt.
A közgazdászok relevanciája ugyanakkor nem magától értetődő, a modellek és a közgazdaságtan neoliberális logikája a ’60-es évektől természetszerűen kapott szerepet abban az ideológiai korszakban, mára azonban, amikor a neoliberalizmus hagyományainak maradványait kell magunk mögött hagynunk, a közgazdaságtannak is meg kell újulnia ahhoz, hogy szerepét megőrizze a gazdaságpolitikai intézkedések előkészítésében. Ez egyszerre követeli meg, hogy jobb modellekkel álljunk elő, és azt is, hogy ideológiai szempontból felnőjünk a globalizáció jelenlegi szakaszához, a 21. század kihívásaihoz. A közgazdász szakma csak akkor nyerheti vissza reputációját, ha szembenéz saját technikai és ideológiai tévútjaival, újradefiniálja saját közjó fogalmát – az egyéb társadalomtudományokkal folytatott diskurzusa során -, és beáll annak mindenkori szolgálatába.