Széljegyzet Szabó Dorottya: A kultúra a recesszió elkerülésének eszköze című cikkéhez
szerző: Lits Levente
A világ kint haddal tele,
De nem abba halunk bele.
Balázs Béla
Azt gondolom elkerülhetetlen, hogy vitát folytassunk a kultúra szerepéről és az évek óta húzódó, eszkalálódó gazdasági válság jelezte kapcsolatról, mely a kreatív ipar idealizmusát ily érvényessé tette.
Az értelmiségpolitika hiányában címmel szerveztünk Lits Lászlóval zártkörű beszélgetést hallgatók egy szűk csoportjának, ahol a Szabó Dorottya által is felvetett probléma körüljárását tűztük ki célul. Mint fogalmaztunk az eseményen „a kultúra művészeti szükségszerűségéről”: „Ez az igény kellene, hogy megteremtse azt a légkört, ami lehetővé teszi számunkra a jelenlétet.” Azt a jelenlétet, mely a hiányos részvételt számolja fel, mely a kapitalizmus jelentette recesszió. Fontos lenne hangsúlyozni a bevezetés ezen pontján, ugyanis mint később kifejtem Szabó írása okot szolgáltat a vulgarizmus keltette jobboldali retorika kutatására, a keselyűközgazdaságtan képviselőinek és a kulturális szolgaság kategóriájának felismerésére, hogy ennek aktív figyelemmel kísérése segíthet a kultúrát elhelyezni „a felzárkóztatás művészeti modelljében.”
A kultúra szexualizálja az azonosat és a mást, a hamisat és az igazat, a látnokit és a pogányt. Ez azért is különösen fontos, mert míg a forma Szabó elemzésében minduntalan statikusság, Lukácsnál pont annak hiánya, interpretációmban a valóság eszmetermészetűvé lényegülése. „A kultúra Lukács számára az értelmes élet, az »értelem életimmanenciájának« kérdése: kultúra csak olyan történelmi korszakban lehetséges, ahol az élet már maga megformált, ahol tehát az értelemadó forma nem egy idegen anyaggal áll szemben.” (Tallár Ferenc: Lukács és az értelem életimmanenciája) Mely pontatlanság elvezetett a weberi fejtegetés fel nem váltásához, az Európa-gondolatban vált a korábbi „istenek harca” (Fekete Éva: Lukács György – Késleltetett életrajz, Kalligram 2021) az istenek végérvényes dialógusává (kiemelt Lukianosz: Istenek párbeszédei, Falus Róbert Az antik világ irodalmai című írásában a következőképpen fogalmazott: „Az aiszkhüloszi Prométheusz lázadásának fensége s az istenábrázolás lukianoszi komikuma között vonva párhuzamot, Marx abban látja a történelem fejlődésének bensőleg meghatározott célját, »hogy az emberiség nevetve búcsúzhasson el a múltjától«. Nem kevés elszántság, tehetség és lelkierő kellett a lukianoszi búcsúhoz: hajdan szentnek vélt s az uralkodó osztály által foggal-körömmel védett eszményeket »szentségtelenített meg«.”), mely kapcsán, írásának címe már ebből következően aránytalan leplezés, úgy szólván a hiba felejtése, a forma tagadása és a szép elorozása, hiszen létezik egy olyan esztétikai-gazdasági rendet ritualitásában létrehozó narratíva, mely megjelenik napjaink művészetében, és „mely számol a méltóság és a felszabadított szerep képével és valójával. Politikai gazdaságtani szempontból ez a szakpolitika megváltozása a felzárkóztatás művészeti modelljében”, így a kultúra nem eszköztermészetű a termelési módok térszerkezetében, mely invariáns a kapitalizmuson túl.
A német sajátos és szigorúan szuverén – gondolhatnánk a német termelési mód fenntarthatatlanként bélyegzésekor, holott a gazdaság a szuverenitást (mint a fasizmus lehetőségét) felszámoló gesztusát sok évtizede azonosítottuk. A föderáció így út, egyben pedig annak következetlensége, melyről Cioran tett maga tanúságot, hogy eszközként az emberiség egybeolvadása hamis biztonság és hamis bizalom (Cioran: A bomlás kézikönyve, Atlantisz 1999). Az ökológia nem szükségszerűség, pusztán az ár és az érték konfliktusának kiéleződése, mely valóban kultúrát teremt, de szigorúan önmagán túl és semmiképp az individuum és a kollektív megütközésében, mely már a „18. századi olasz eszmények” után része volt a klasszikus politikai gazdaságtannak (pl. Mill: A szabadságról, Helikon 2020).
Az elemzés írásának szempontja volt a nemnémet lét örök sajátossága, a „kanyarban előzés” filozófiája. Számtalan közösség választja és ajánlja önkéntelen a demokrácia megmentésére saját önkényét sokszor a legnagyobb jóindulattal, de talán pont ez a narratíva teszi lehetővé a kulturális hierarchiák téves szükségszerűségként történő bemutatását. A ciklusvégi recesszió keselyűket szül, vagy éppen isteni büntetést a tűz ellopása vagy az isteneknek szánt hús megszerzése végett, melynek talán pont óriási sasjává válhatnak az arra kívánkozók. A szakma lehet prométheuszi szakmájának büntetése, míg meg nem szabadul végleg harminc év elteltével a földi asszonytól született Héraklész segítségével az emberiség korábbja, s egyszersmind zeuszi részével újrateremtve korábbját.
Az egyéni szabadság lehetőségének gondolata nem követeli meg a jamesoni ’Marx jóslata beteljesült’ gondolatának okán (Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, Noran Libro 2010) a Smith által is feszegetett közös jóért való piaci mechanizmus ellenzését, azt, hogy a nem piaci érdekfogalommal bizonyítsuk egy olyan rend érvényességét, mely képes leválasztani a piacot, mintha az metaforikus lenne. A nevelés feltételez egy olyan értékrendi bizonyosságot, melyet totalitásában csupán a piac ideológiájának szükségszerűsége vezethet, hiszen ahogyan később maga Szabó is felveti, kell lennie egy helyes esztétikának, ami genetikus, így nem a boldogság kényszeredettsége, s mely nem az állampolgárrá válás uralmi gesztusa. A kreativitás látszat csupán a korábbi szeméből, míg diszkurzivitása elengedhetetlen metafora jellegéből adódóan. Azonban mielőtt lezárnám széljegyzetem a kreativitás – úgy gondolom – félreértettségének feloldásával és így a kultúra és a recesszió kapcsolatának helyes feltérképezésével a boldogság, a közjó és a mediterrán tér hármasa kapcsán vonnék le pár tanulságot Szabó cikkének függvényében, illetve talán további gondolkodást igénylő problémák is felmerülhetnek annak belátását követően, hogy a recesszió a felelősség és az értékrend megkövetelésének egyre nagyobb hiányából fakad (Ez két kisebb fesztivál történéseinek bemutatásán keresztül merült fel a Lits Lászlóval közösen szervezett beszélgetés során), ami elvezet minket annak elkerülhetetlen kérdésfeltevésére, hogy akkor miként kell a lényeg és forma viszonyát reprezentálni egy olyan világban, ahol a hiány, az értelmiség hiánya egyre nagyobb űrt képez, megteremtve az esztétika szükségét, az új peresztrojkát.
A boldogság érvénytelen önön létrehozásában, egyedül öröksége, örökül kapása követi és követeli a jót. A közjó ekképp hamis, abban az értelemben, hogy céllá tudna válni az igazságot követő világban, de szigorúan, mint jelenlét, mely nem tekint magára úgy, mint az igazság birtokosára. A posztigazság a részvétel ábrándja, a tudás egy olyan módja, ami térszerkezetként képes a kultúra narrativitására tekinteni, melynek kutatása válik a kultúra reprezentációjává, annak szükségszerűségeképp. A mediterrán (kultúrák alkotta tér) felbomlott működni, és míg nosztalgiája az antikvitás és korunk kapcsolatkeresésének tere, addig az igazságutáni megköveteli azt a történelmi látásmódot, mely a kultúrát az esztétika fogalmának létrehozásában jeleníti meg. Maga az esztétika szó görög/latin eredetű és az érzékelés szóból ered, mely talán, mint a Szabó cikkéhez szerkesztett Boticelli: Vénusz születése is mutatja, valamelyest a jelen esztétikumteremtését és a kreátor szerep létrejövetelét veszi számba a hiány ellenében. Ez a záróbekezdés talán legfájóbb pontja, amikor a boldogság és a kreativitás működése félreértődött a közjóban, mely egykor (New Deal) relevánsnak tűnhetett, és a recesszió fogalmát úgy helyezte el a kultúra fejlődéskényszerében, mint hamis biztonság a felzárkóztatás modelljében. A kultúra szükségszerűsége a kreatív, mely a valóság eszmévé alkotásának lényege. A kreativitás így valóban kiút lehet a recesszióból, de nem kényszeréből, hanem másságának azonosításából fakadóan. Az esztétika így válhat egyedül társadalmivá és mutathat túl a nevelés vagy a boldogság fogalmain, ez a várakozás Cioran feltámadására. A recesszió viszonylagosságának pedig az immáron kinyíló új esztétikai-gazdasági rend vethet véget, mint Vénusz a születésben, mint forma a hiányban.