Válasz Lits Leventének
szerző: Szabó Dorottya
Lits Levente tollából született meg egy széljegyzet[1] egy korábbi, ezen a platformon megjelent esszéhez kapcsolódóan. Mielőtt megpróbálnék konstruktív megjegyzéseket fűzni a párbeszédhez, szeretném megköszönni Leventének, hogy kezdeményezte a diskurzust, ezzel is elősegítve a különböző műveltségek interakcióját. Bízom benne, hogy sikerült helyesen értelmeznem a gondolatait, az álláspontjaink megvitatásával pedig közelebb kerülünk egy közös válaszhoz a felvetett probléma kapcsán.
A két szöveg közti feszültséget a címek tökéletesen összefoglalják, (keselyű)közgazdász nyelven az a kérdés, vajon mit válasszunk eredményváltozónak a modellünkben, hogy vajon a kultúra magyarázza-e a gazdaságot, avagy fordítva. A fejlődésgazdaságtan legfontosabb képviselői az ezredforduló környékén élték fénykorukat, amikor egymást kiegészítve vonták be újabb és újabb magyarázóváltozók körét a modelljeikbe annak érdekében, hogy felderítsék a gazdasági fejlettség feltételeit. Gallup és szerzőtársainak földrajzi tényezőitől kezdve[2], Acemoglu és Robinson méltán híres, a gyarmatosító telepesektől örökölt jogi és politikai intézményi tényezőin át[3] egészen La Porta és szerzőtársainak kulturális tényezőiig[4] több tucat próbálkozás született arra, hogy a közgazdászok feltárják a hosszú távú gazdasági fejlődés titkos receptjét. Ezektől a közgazdászoktól mondhatni megörököltük a módszertant, a gazdasági növekedés az eredményváltozónk, aztán a magyarázóváltozók valamilyen kotyvalékából kihozott eredmények alapján próbálunk következtetéseket levonni, felhívva a figyelmet a statisztikai eszköztárunk korlátoltságára. Az ökonometriai szemináriumokon unalomig ismételt endogenitás az ökonométerek egyik talán legfőbb ellensége, aminek kezelésére különböző módszertani húzásokkal álltak elő (RTC, párosítás, panelmodellek, instrumentumváltozók, szakadásos regresszió, diff-in-diff, etc.).
Acemoglu és Robinson cikke nem véletlenül az egyik leghíresebb fejlődésgazdaságtani tanulmány, annak ellenére, hogy az általuk felhasznált adatok minőségét számtalan – jogos – kritika érte[5]. A cikk instrumentumváltozó felhasználásával kívánta alátámasztani, hogy a gazdasági fejlettség legfontosabb tényezője az intézményi háttér. Az instrumentumváltozók – bizonyos feltételek teljesülése mellett – képesek kezelni az endogenitásból adódó, koefficiensekre kiterjedő torzító hatást a modellekben. Az endogenitás mögött meghúzódó egyik lehetséges ok a szimultaneitás, ami annyit tesz, hogy a modellben nemcsak az egyes magyarázóváltozók hatnak az eredményváltozóra, hanem az eredményváltozó is hat egyes magyarázóváltozókra. Acemoglu és Robinson tanulmánya azt a konszenzusos felismerést próbálta beépíteni modelljébe, miszerint a gazdasági fejlettség visszahat az intézményi, kulturális, stb. tényezőkre. Az eredményváltozó megválasztása tehát bizonyos értelemben a gazdaságpolitikai cél megválasztása, azonban azt gondolom, nem róható a közgazdászok szemére, hogy a gazdasági fejlettséget választják meg kimeneti változójuknak, hiszen végtére is, ettől közgazdászok. A magyarázóváltozók azonban nem „invariánsak a kapitalizmuson túl”, nem egyszerű eszközök egy statikus világban, bár kétségtelen, hogy a gyakorlatlan szem statikusnak láthatja a közgazdászok által felhasznált egyenleteket. Az ökonométerek azonban már az 1920-as évek végén beépítették a sztochasztikát a modelljeikbe, felismerve a „véletlen” folyamatalkotó szerepét, a makroökonómusok pedig a század végére kidolgozták a DSGE (dinamikus sztochasztikus általános egyensúlyi) modelleket, amik azóta is a makroökonómiai előrejelzések elsőszámú eszközei.
A közgazdasági elemzésekben magyarázóváltozók tehát eszközök abban az értelemben, hogy a gazdaságpolitikai célokat segítik elő az adott keretben, azonban egyéb politikák keretrendszerében a cél-eszköz viszonyok megváltoznak, ami ellehetetleníti, hogy hierarchikus viszonyként értelmezzük ezt a viszonyt. A kultúrpolitika ugyanúgy felhasználja a gazdasági fejlettséget céljainak elérésére, ahogy a gazdaságpolitika a kultúrát, mert ahogy Kopátsy fogalmaz Ady Naftali – Naftália publicisztikája kapcsán:
„Az elmúlt száz év gazdasági eredményei azt bizonyítják, hogy először a fejekben kell európainak lennünk, aztán a gyárakban is azok leszünk. Már a bismarcki német gazdasági felzárkózás is azzal kezdődött, hogy előbb került a német oktatási rendszer a világ élvonalába, mint a német gazdaság.”[6]
A szimultaneitás felismerése, a probléma kezelésére tett elemzői kísérletek nem egyszerűen módszertani kérdések, hanem a vélt hierarchia leépítése, a statikusság feloldása is. A kultúra nem a gazdaságért van, ahogy a gazdaság sem a kultúráért van, a kettő nem értelmezhető egy hierarchikus rendszerben, nincs peresztrojka glasznoszty nélkül. Gazdaság és kultúra egymásért vannak.
A fenti Kopátsy idézet át is vezet a kultúrák hierarchiájának kérdésköréhez. Lits Levente széljegyzete rámutat, hogy az első esszémben félreérthetően fogalmaztam, a mediterrán kultúrát, vagy annak az antikvitásban testet öltő „nosztalgiáját” nem kívántam a német kultúra, (avagy a kreativitást a teljesítményelv fölé emelni), a kultúrák hierarchiájának tétele – ahogy erre Levente is rámutat – súlyos következményeket vonhat maga után. A magaskultúrák gyökere azonos, ez teszi lehetővé „az istenek végérvényes dialógusát”, ami a harcukat váltja fel, ekképp aztán hierarchia sem lehet köztük, harmóniájuk azonban nem magától értetődően adott. Javaslatom a harmónia felfedezésére irányult, nem egy (új) hierarchia kialakítására.
Úgy gondolom, hogy el kell ismernünk, hogy a teljesítményelv illúziójába könnyen beleeshetünk, erről a problémakörről, illetve a teljesítményelv és a reformáció kapcsolatáról ad átfogó képet Micheal Sandel[7]. Sandel megoldása a platóni – illetve konfuciánus – meritokrácia, amelyben a közjó – a teljesítményelv célja – nem definiálható csupán gazdasági mutatók segítségével, és ami a modern gazdasági-társadalmi rendszerekben nem megvalósítható sem a német, sem az úgynevezett mediterrán kultúra nélkül. Európa gazdasági-társadalmi föderációja nem egy kulturális masszában, avagy a kultúrák valamilyen merev hierarchiájában valósítható meg, az egyetlen út a kultúrák összhangja, amely kultúrák között a vezető szerepek dinamikusan változnak annak tükrében, hogy mi szolgálja az emberiség kollektív érdekét.
[1] https://fejlodesgazdasagtan.hu/2022/08/30/a-kultura-tagadasa-maga-a-recesszio/
[2] Gallup, J. L., Sachs, J. D., & Mellinger, A. D. (1999). Geography and economic development. International regional science review, 22(2), 179-232.
[3] Acemoglu, D., Johnson, S., & Robinson, J. A. (2001). The colonial origins of comparative development: An empirical investigation. American economic review, 91(5), 1369-1401.
[4] La Porta, R., Lopez-de-Silanes, F., Shleifer, A., & Vishny, R. (1999). The quality of government. The Journal of Law, Economics, and Organization, 15(1), 222-279.
[5] La Porta, R., Lopez-de-Silanes, F., Shleifer, A., & Vishny, R. (1999). The quality of government. The Journal of Law, Economics, and Organization, 15(1), 222-279.
[6] Kopátsy Sándor (2021): Beszélgetések Adyval, Budapest, Pallas Athéné Könyvkiadó
[7] Sandel, M. (2020): The tyranny of merit: What’s become of the common good?, New York, Farrar, Straus and Giroux