szerző: Szabó Dorottya
A Journal of Economic Perspectives tavaszi számában jelent meg Gavin Wright tanulmánya[1], amiben a szerző az elmúlt 6 évtized tudományos kutatásának feldolgozásával ad képet arról, hogy milyen szerepet játszott a rabszolgatartás az Amerikai Egyesült Államok gazdasági fejlődésében. Bár az Államok történelme során világviszonylatban soha nem tartozott a szegény országok körébe, az 1780-as években széttöredezett és alulfejlett volt, a gazdasági növekedés pedig lényegében stagnált. Az 1860-as évekre az egy főre jutó növekedés évi 1,7%-os volt, amely növekedés megteremtette az Egyesült Államok erőforrásait ahhoz, hogy később képes legyen világvezetői pozíciót betölteni a 20. században. A tanulmány központi kérdése, hogy a rabszolgatartás vajon feltétele volt-e a gyors amerikai gazdasági növekedésnek. A kérdés nem csupán történelmileg releváns, és a tanulmány nem csupán ahhoz a régóta tartó vitához kapcsolódik, ami a rabszolgatartás gazdaságtörténeti szerepe körül zajlik, hanem a jelenkor neoliberalizmussal folytatott küzdelmeiben is iránymutató lehet.
Wright az indián rabszolgatartás 18. századi csökkenő trendjével kezdi a történelmi áttekintését, illetve röviden ismerteti, hogyan alakult ki az afrikai rabszolgák piaca. A világpiaci rabszolgakereskedés és az ezáltal kialakuló világpiaci ár magyarázza, hogy az északi területeken miért nem terjedt el nagyarányban a rabszolgatartás. Wright amellett érvel, hogy kezdetben korántsem ideológiai okok húzódtak meg az Észak-Dél ellentét mögött, az északi területeken egyszerűen a mezőgazdasági munkaerő határtermelékenysége nem volt elég magas ahhoz, hogy a földtulajdonosoknak megérje magas világpiaci áron rabszolgákat venniük. Ez azonban nem akadályozta meg az Északot abban, hogy bekapcsolódjon a rabszolga-alapú atlanti gazdaság vérkeringésébe, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a rabszolgatartás kifizetődő legyen a déli területeken.
A szerző bemutatja továbbá, hogy a 18. század első felében, az amerikai függetlenségi háborúig a brit atlanti gazdaság virágzásához az észak-amerikai szárazföld csak marginálisan tudott hozzájárulni, elsősorban az erősen rabszolga-alapú gazdaságra támaszkodó Maryland és Virginia által, dohányáru exportjával. A dohánynál 4,5-ször nagyobb mennyiséget exportált cukorból a nyugat-indiai térség, a gyapot-export pedig ebben az időben szinte nem is létezett. A 18. században tehát a Karib-térségnek volt meghatározó szerepe a rabszolgamunka-alapú termelésben, az észak-amerikai szárazföld azonban elsősorban élelmiszerárú exportjával tartotta fent ezt a gazdasági modellt. Wright amellett érvel, hogy mindezen korai gazdasági kapcsolatok ellenére nehéz volna egyértelmű kapcsolatot találni a rabszolgatartó múlt és az Egyesült Államok 19. századi növekedése között.
A függetlenségi háború során az amerikai kontinens gazdasága nem meglepő módon erősen károsodott, azonban az 1790-es évekre kezdett magához térni. A gazdasági növekedés elsősorban az 1789-ben kiadott alkotmányban rögzített intézményeknek, a fiskális reformoknak, a pénzügyi piacok, az infrastruktúra fejlődésének, illetve a növekvő belföldi piacok kiszolgálásához szükséges technológiai fejlődésnek volt köszönhető. Természetesen a gazdasági növekedésben a Dél is kivette a részét azáltal, hogy kihasználta a 18. század végén egyre növekvő gyapot iránti keresletben rejlő gazdasági lehetőségeket. A déli területek a gyapotexportba mint az egyre kevésbé jövedelmező dohányexport alternatívájaként fogtak bele, Wright érvelése szerint pedig a gyapottermelés nem magától értetődően rabszolgamunka, a déli területek egyszerűen felhasználták a gyapottermelést arra, hogy konzerválják a rabszolga-alapú gazdasági modelljüket.
Habár a déli területek gazdasági növekedése megkérdőjelezhetetlen, érdemes annak forrását is tanulmányozni. A Dél gazdagodása mögött a népesség nyugati irányú migrációja, a gyapotszedés hatékonyságának javulása, illetve a növekvő gyapotkereslet állt, amik nem bizonyultak hosszú távon fennmaradó/fenntartható tényezőknek. Az is kiemelendő továbbá, hogy a rabszolgák értékét nem számítva a Dél messze elmaradt a vagyoni növekedésben az északi területektől. A tanulmány azt is kiemeli, hogy a 19. század során az északi régiók messze felülmúlták a déli területeket az infrastruktúra kiépítése, illetve az oktatás terén. Miután a rabszolgákat mobilis tőkének tekintették, az oktatásukat pedig a rabszolgatartókra leselkedő veszélyként, így érthető módon a Dél nem volt érdekelt egyik terület fejlesztésében sem. Az infrastruktúra és az oktatás azonban alapvető motorjaivá váltak az Egyesült Államok hosszú távú gazdasági fejlődésének.
Wright amellett érvel, hogy a rabszolgatartás szerepét azért becsülik túl mind történészek, mind közgazdászok, mert nem választják el a „bűnrészességet” a hosszú távú növekedési pálya feltételeinek megteremtésétől. Az Észak ugyan részt vett a rabszolga-alapú gazdasági rendszerben a velük való kereskedés révén, de a textilipar korántsem volt olyan fajsúlyos az ipari forradalom számára, hogy alapvető feltételeként tartsuk számon. A bútor-, üveg-, vagy éppen papíripar a 19. században gyors termelékenységnövekedést produkált, ezen iparágak pedig nem álltak kapcsolatban a rabszolgamunkával. A szerző meglátása szerint tehát az infrastrukturális és oktatási beruházások forrását nem a gyapottermeléshez és rabszolgatartáshoz kapcsolódó gazdasági aktivitás biztosította az Észak számára.
Mindezekből következik, hogy az amerikai polgárháború nem egyszerűen ideológiai kérdés volt – annak ellenére, hogy tagadhatatlan az alapvető emberi jogok primátusa a gazdasági érdekek felett -, hanem egy politikai és gazdasági vita afelett, milyen gazdasági modell biztosít hosszú távon fenntartható növekedési pályát. Ez a történelmi eset rámutat arra, hogy hatékonyság és igazságosság között nincs ellentmondás, és félrevezet az a neoliberális narratíva, hogy a kettő nem kéz a kézben jár. A hosszú távú politikai gazdaságtani érdekek magukban foglalják mindkét szempontot, a látszólagos ellentét mögött a gondolkodás hiánya és a rövidlátás, erkölcsi felelőtlenség bújik meg.