Lits Benedek és Lits Levente széljegyzetei személyes beszélgetéseikről
Egy kutatás keretében kiemelten foglalkozunk Trautmann László vezetésével a budapesti kreatívipar helyzetével. A 2022. július 18-án, hétfőn megjelent Magyar Közlönyben található 2022. évi XIII. törvény, mely a köznyelvben csak KATA-törvényként terjedt el, a kreatív ipart mélyen érintette, szerkezetében átalakítja azt. Ezért a korábbi elemzéseinket, melyek egyrészt az ágazat részeinek empirikus megértésére, másrészt a művészekről alkotott közvélekedés hatásainak elemzésére, harmadrészt a művészek egy-egy alkotásának politikai gazdaságtani nexusainak feltérképezésére, valamint egy elméleti kontextus biztosítására irányultak, mint a kreatívipart támogató szakpolitika későbbi forrásaként, a fent említett törvény kapcsán több érintett szakemberrel folytatott beszélgetéseink összefoglalásaival egészítenénk ki.
A kreatívipar területéről a benyújtásának másnapján a parlament által megszavazott törvényt követően többen fogalmazták meg aggodalmukat a területen előálló bizonytalanság kapcsán. A szektorról igen keveset hallani és a döntéshozók is kevéssé figyelnek az ágazat trendjeire, értékeire, szerepére, pedig a KATA meghatározó szerepet játszott az elmúlt 10 év kreatív iparának felépítésében. Arról kérdeztük a kollégákat, hogy milyen szerepet töltött be az adónem a művészvilág életében és hogyan jutott el a művészetfinanszírozás a ma ismert formájáig.
Mindannyiuk szerint ugyan valóban sokan szólaltak meg az elmúlt napokban, ez a bizonytalanság nem újkeletű. Tapasztalataik szerint a művészvilág leginkább azért választotta a KATA adta lehetőségeket, mert jelen gazdasági berendezkedés mellett csak más munkákkal kiegészítve tudták fenntartani magukat, amihez ez az egyszerű és kedvező adózási forma jó lehetőség volt. Többük habár nem művészek, mégis KATA-znak, tehát nem csupán a művészeti tevékenységüket, hanem annak infrastrukturális kiegészítő tevékenységeit is számba kell vegyük, amikor a művészvilág problémáiról gondolkodunk. A KATA ellehetetlenítése ugyan drámai hatással lehet az iparág szereplőire, ezen adózási forma megjelenését is már problémaként kontextualizálták megkérdezettjeink. Mint elmondták: a KATA megjelenése óta jól érzékelhető, hogy milyen gyenge a művészetfinanszírozás, amelynek korábban diverzifikáltabb, kiszámíthatóbb, előre mutatóbb rendszere is volt Magyarországon.
A szocializmus évtizedei alatt a művészetfinanszírozás tervirányításos rendszere működött, amelyet a nyolcvanas évek elején – a gazdaság más szegmenseihez hasonlóan – piaci elemekkel korrigáltak. A rendszerváltás után a művészetfinanszírozás korábbi formái közül sok megszűnt, de ezt időszakosan pótolni tudták az állam és az újonnan megjelenő piaci szereplők. A rendszerváltást követő két évtizedben számos megoldás született a kortárs művészet finanszírozására; a 2000-es évek elején a trendek alapján úgy tűnhetett, hogy a terület a magyar piac szűkössége ellenére hosszabb távon is a nyugati modellek szerint finanszírozható, állami és önkormányzati szervezetek, illetve cégek növekvő részvételével. 2007-8 körül úgy látszott, hogy a nagyobb intézmények – a Műcsarnok vagy a Ludwig Múzeum kiállítási programjába reális esélye lehet a fiataloknak is bekerülni, teljesítmény alapon. A fiatalok pályája elején a bizonytalan években ez jól körvonalazható jövőképet és a jelenben kapaszkodót jelentett. Ebben az időben presztízsértéke volt, ha egy adott cég vállalati gyűjteménnyel rendelkezett. Ez változott meg 2008-tól és 2010-től kezdve, amikor a korábbi standardok lecserélődtek, s a korábbi irányt egy nyugati szemmel nehezen megérthető művészetfelfogás váltotta fel. Az állami finanszírozás jelentősen átalakult, a vállalati gyűjtemények lassan láthatatlanná váltak. Ez leginkább az autonóm, installáló vagy a kiállítótérbe alkotó művészek helyzetét nehezítette meg, ám az egyéni élvezetet jelentő műalkotások tere így egyre inkább nőtt. A kisebb, jól értékesíthető, otthonokban élvezhető plasztikákat és festményeket így felülreprezentálta a rendszer, míg az alapvetően társadalmilag jelentős, közösségileg kiemelkedő műalkotások a társadalom számára kevéssé váltak elérhetővé. Napjainkban az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere jelenti mind intézményes szempontból, mind a magánszemélyek irányából a meghatározó keresletet – állapították meg beszélgetőpartnereink, ezért arra voltunk kíváncsiak, hogy véleményük szerint, ez milyen irányú elmozdulást jelentett kulturálisan és hogy mit tapasztalt ebből a művésztársadalom.
Az elmúlt évek, évtizedek tendenciái alapján a kortárs művészet tere egyre inkább beszűkült. Miközben az MNB kiemelkedő gyűjteményt épített, a vállalati szereplők elfordultak a kortárs művészet finanszírozásától. Az állami intézményrendszeren belül irányváltásra került sor, a rendszerváltást követő rövid átmenettel ellentétben a kóros központosítás áldozatává vált a művészetfinanszírozás. A magánkeresletet a gazdasági elit adja, ami szorosan összefonódott és mára már egy tömbként jelenik meg a politikai elittel. Kulturális viszonyulásukról azzal a megfigyeléssel éltek szinte mindannyian az általunk megkérdezett szakmabeliek közül, hogy alapvetően egy nemzetközi, absztrakt alkotásokra koncentráló gyűjteményt építettek ki. A hatalmi struktúra kibontakozásának kezdetén még az adott politikai, politikai-kommunikációs diskurzusba illeszkedő művészek felkarolása volt elsősorban a cél, ami elsősorban határon túli, kárpátaljai és erdélyi művészeket jelentett, illetve olyan alkotásokat, amelyekben nemzeti szimbólumok szerepeltek. Ezen alkotásokat próbálták később a műtárgypiacra vinni, azonban kudarcot vallottak. Ezután vették fel a követő piaci magatartást, s ezért kezdődhetett meg a nemzetközi és a magyar absztraktok felvásárlásának stratégiája. Ez részben előremutató folyamat, hiszen érthető, hogy a nemzetközihez igazodó kortárs művészeti trend felzárkózást kínál számukra, de ezen folyamat és erős piaci jelenlét a magyar viszonyokra nincs jó hatással. Az MNB túlságosan koncentráltan, olykor átláthatatlan döntési folyamatok végén vásárol, tovább növelve a bizonytalanságot. Súlyos károkat okoz a magyar művészek kimaradása ebből, hiszen azt az üzenetet közvetíti, mintha a hazai kreatív ipar nem tudna értékeket megfogalmazni és azt közvetíteni a nemzetközi színtér felé, kulturálisan és gazdaságilag exportálva azt. A központosított magyar kereslet akarva akaratlanul felzárkózik, míg a magyar kreatívipari termelés nem tud igazodni a trendekhez a szakpolitika és az infrastruktúra hiányában, így végül a megmaradt, csekély, független hazai kereslet elfordul a hazai kínálattól.
Az is érdekelt minket, hogy milyen folyamatok jellemzik a művészek megszerveződését, hogyan hathat rá a nemrégiben elfogadott törvény, milyen szerepe van a gyakorlatban magának a KATA adózási formának. Az EU mellett számos ország kiemelten kezeli művészet területét, és készült magyar kreatívipari stratégia is az elmúlt években. Illetve az elkerülhetetlen kérdés: a KATA valóban fehérítette-e a művészetet? Válaszukban páran kifejtették, hogy 2010 előtt nagyon nagy adminisztrációs teher volt a 7-es számú egyéni adózás, ebben a tekintetben a KATA könnyítés volt, főleg az autonóm művészek munkájánál. De nem csak ez a probléma jelentős a szektorban, szűkül a megjelenések száma, csökken a kiállítások száma, nő az eladások és a kiállítások közötti a szakadék, polarizálódik a művésztársadalom. Tehát ha az alkotók megtalálják a számításaikat a piaci vételben, akkor a kiállítóterekről gyorsan leválnak és szegregálódnak, holott pont a kiállítótér volt az a tér, ahol a hálózatosodás meg tudott történni és ahol a művészet képes önmagát megtermékenyíteni. A piaci finanszírozás, amit a mostani rendszer támogat, nagyon gyorsan képes felbontani a kapcsolatokat az alkotók között, és ad édes mérget, mely terméketlenné teszi az alkotókat. Nem gondolták jellemzően azt sem, hogy az új törvény elősegítené a galériák és a művészek szorosabb együttműködését. Hiába lettek a galériák a felvevőpiac tere, a magánszektorral szemben a közgaléria és a közgyűjtemény jelenti az integrációt, amely így túlnyomó részt elmarad. A műkereskedelem valóban fehéredett, de a vélemények szerint ezt nem a KATA idézte elő: ez egy kulturális kérdés, megszűnt az a kelet-európai mentalitás, hogy a művészek a lakásukban fogadják a vevőket és készpénzért értékesítik a képeiket.
Végül kicsit a változás felé mutató alulról szerveződő tendenciákról kérdeztük az általunk megkeresett művészeket, gondolkodókat. Arról, hogy milyen új szerveződési formák jöttek létre az elmúlt években és hogy ez képes-e alternatívát jelenteni a lélegeztetőgépen tartott szektornak. Válaszaikban elmondták, hogy a hálózatosodás egy lehetősége a művészeti tanácsadócégek és menedzsmentek létrejötte. Ez az elmúlt 3-4 évben induló folyamat, viszont fontos megjegyezni, hogy itt nem aktív munkáltatói jelenlétre kell gondolni, tehát ez alapvetően nem integrál, hanem csupán egy külső hálózatosodási forma, ami a piacok felé nyit, s így is hasznos, és jó út lehet, de a területen lévők mindennapjainak megszervezésére alkalmatlan. Másik fontos folyamat a fiatal művészek önszerveződése a rendszer kényszere alatt: az ISBN, a Telep, a Pince vagy a Műtő, mely műhelyek nem kapnak támogatást, leginkább a költségeiket optimalizálják azzal, hogy közösen alkotnak. Mindemellett ez a fajta kényszer és ez a fajta nyomor össze is hangolja őket, ami közös alkotásban és aktivitásban is megjelenhet későbbi munkáik során.
Ezen önszerveződő csoportok teljesítményét nem szabad alábecsülni többük véleménye szerint, hiszen képes évfolyamok, értékrendek és tevékenységek mentén integrálni, ami már egy üdvös állapot az individualizálódó ipar tendenciáit látva, ám szem előtt kell tartani azon hiányosságát is ennek a modellnek, hogy nem képes hosszútávon jövőképet biztosítani és folyamatosan forrásoldali támogatást nyújtani. Továbbá ez nem egy fenntartható forma, hiszen a korfán átívelően, vertikálisan nem történik integráció. Nagy veszélye az ilyen műhelyeknek továbbá, hogy konzerválja a fiatal művészeket és nem történik meg a művész és a közösség érése, hiszen a folyamatos bizonytalanságban nem tudnak előrelépni, összezártságuk visszafogja a saját fejlődésüket is. Nincs lehetősége a szektornak arra, hogy önmagából ilyen körülmények között megújulást mutasson és végképp nincs egy olyan környezetben, ahol nemhogy az intézmények, szervezetek részéről iránymutatást, támogatást és forrásokat nem kap érdemben a fennmaradásához, de sokszor még ellenségesnek is mutatkoznak a művésztársadalom kezdeményezéseivel szemben – vontuk le a közös konklúziót a beszélgetés végén.