Brahima Sangafowa Coulibaly, a Brookings Institution think thank munkatársa, fontos üzenetet fogalmaz meg „Rebooting global cooperation” című cikkében. (https://www.brookings.edu/essay/rebooting-global-cooperation-is-imperative-to-successfully-navigate-the-multitude-of-shocks-facing-the-global-economy/) Meglátása, hogy nem sok eset volt az eddigi történelemben, amikor a globális gazdasági és szociális válságok ennyire egymásba estek volna és ennyire erősítették volna egymást – sorolja itt a COVID-19 elhúzódását, a széles körű élelmiszer- és energiabiztonság veszélyét, az inflációs hullámot, a fejlesztésfinanszírozás és az államadósság fenyegető válságát, a globális recesszió magas kockázatát, az éghajlati válságot, valamint a geopolitikai válságot.
Bár első látásra úgy tűnhet, mintha ezek egymástól függetlenek lennének a felsorolt kihívások, álláspontja szerint egy ennyire összekapcsolódott globális politikai és gazdasági együttműködésben igenis kölcsönhatásba lépnek, illetve súlyosbítják egymást. Mindezek fényében tehát álláspontja, hogy a sokkhatások sokaságának sikeres leküzdése ezért lényegesen erősebb globális fellépést és a multilaterális rendszer radikális reformját teszi szükségessé. Szorgalmazná, hogy a világ vezetőinek az ENSZ Közgyűlésének 77. ülésszakán és a Nemzetközi Valutaalap (IMF)/Világbank októberi éves ülésén a globális együttműködés megerősítése kiemelt prioritás kell, hogy legyen.[1]
Hangsúlyozza cikkében, hogy már jóval a COVID-19 világjárvány előtt is érezhető volt a többoldalú együttműködés hiánya. Szerinte a globalizációval szembeni növekvő elégedetlenséget többek között azzal hozták összefüggésbe, hogy a multilaterális rendszer nem tudta megfékezni a növekvő egyenlőtlenséget, a társadalmi széttagoltságot, a technológiai változásokkal összefüggő munkahelyi bizonytalanságot és a fejlett országokban jellemző offshoring jelenséget. A multilaterális megközelítést övező kiábrándultság kétoldalú megállapodásokat vagy hasonlóan gondolkodó vagy földrajzilag közel fekvő országok csoportosulásait ösztönözte.
Amikor az országok befelé fordultak, a COVID-19 világjárvány rávilágított a globális együttműködés szükségességére. Ezt a szükségszerűséget nagyrészt figyelmen kívül hagyták, mivel az országok egyoldalúan COVID-ellenes intézkedéseket hajtottak végre, beleértve a határzárat és más korlátozó politikákat. Az együttműködés hiánya a világjárvány kezelésére irányuló differenciált gazdaságélénkítő programokban is tükröződik. Míg a fejlett gazdaságok átlagosan GDP-jük 20 százalékát fordították ösztönző intézkedésekre, addig a feltörekvő országok esetében ez a szám 5 százalék volt, az alacsony jövedelmű országok esetében pedig csupán 2 százalék.
Az IMF által bevezetett különleges lehívási jogokat (SDR), amelyek a globális pénzügyi rendszer globális sokkokra való reagálásra szolgáló eszköztárának talán legfontosabb eszközeit jelentik, csak a világjárvány 18 hónapos fennállása után hagyták jóvá. Mivel az SDR-ek elosztása országkvótákhoz kötött, a támogatásra leginkább rászoruló országok a 650 milliárd dollárnyi SDR-nek 3 százalékát kapták meg, azaz mindössze 21 milliárd dollárt és az IMF az Arab Emirátusok jóindulatára támaszkodik, hogy adományozzák vagy kölcsönadják SDR-jeiket. A megfelelő források hiánya, valamint az oltóanyagokhoz való egyenlőtlen hozzáférés aszinkronizált globális gazdasági fellendülést eredményezett. Valójában már az ukrajnai orosz invázió előtt is rendkívül egyenlőtlen volt a gazdasági fellendülés világszerte. Míg az oltási arány a mai napig meghaladja a 75 százalékot az Emirátusokban, addig az alacsony jövedelmű országokban csak 30 százalék, ami jóval a nyájimmunitás eléréséhez szükséges küszöbérték alatt van.
Nem vitatja, hogy a globális értékláncok felgyorsították a globalizációt, és a gazdaságok nagymértékben függnek tőlük. Óvatos becslések szerint is a nemzetközi kereskedelem 70 százaléka globális értékláncokat foglal magában, mivel a szolgáltatások, nyersanyagok, és alkatrészek – gyakran többszörösen – átlépik a határokat. A globális értékláncok minden előnye ellenére a világgazdaságot sebezhetővé teszik az értékláncokban részt vevő bármely ország termelésében vagy a logisztikában/szállításban bekövetkező zavarokkal vagy késésekkel szemben.
A világjárványra adott koordinálatlan válaszlépések, valamint egyes gyáraknak a hazai fogyasztásra szánt alapvető termékek előállítására való átállítása megzavarta a globális értékláncokat. A fejlett gazdaságok kezdődő fellendüléséből -főként az áruk iránti felgyülemlett kereslet felszabadulása és a munkaerőhiány miatti kínálati hiányok következtében – továbbra is eltömítette és megzavarta az értékláncokat. Például a logisztikát akadályozta, ami az árakra jelentős nyomást generált és széles körű inflációnövekedést okozott. Az áremelkedést okozó hatások már az ukrajnai orosz invázió előtt kialakultak, és az élelmiszer- és energiapiacok további zavarai tovább súlyosbították őket.
Az inflációs ráták évtizedek óta nem látott szintre emelkedése a legtöbb országban, különösen az Arab Emirátusokban, ahol a COVID-19 utáni gazdasági fellendülés konszolidáltabb volt, arra késztette a jelentősebb központi bankokat, hogy kamatemelésbe kezdjenek, még akkor is, ha a fellendülés máshol továbbra is törékeny maradt. A magasabb kamatlábak nagymértékű tőkekiáramlást indítottak el a feltörekvő és fejlődő gazdaságokból. Mivel az alacsony jövedelmű országok államadósságának egyharmada változó kamatozású, a globális kamatlábak emelkedése növeli az adósságszolgálat költségeit, fokozza a költségvetési nyomást, és korlátozza a fejlesztésfinanszírozás lehetőségeit.
Az biztos, hogy az alacsony jövedelmű országok államadósság-felhalmozódása a világjárvány előtt indult meg. A 2008/09-es globális pénzügyi válságot követően kezdődött, amikor a költségvetési egyenlegek romlásnak indultak, és az országok az ultraalacsony kamatkörnyezetet kihasználva eladósodtak. A globális eszközkezelők hozamorientált magatartása megkönnyítette az alacsony jövedelmű országok számára az állampapírok magán tőkepiacokhoz való hozzáférését. A gazdaságokra gyakorolt káros hatást súlyosbította az adósságállomány felhalmozódása, és egyes becslések szerint az alacsony jövedelmű országok mintegy 60 százaléka jelenleg adósságválságban van vagy az adósságválság veszélye fenyegeti.
Az adósságszolgálat felfüggesztésére irányuló kezdeményezés (DSSI) létrehozására irányuló globális együttműködés hasznos volt az alacsony jövedelmű országokra nehezedő költségvetési nyomás enyhítésében, de ez 2021 végén lezárult, és az adósságátütemezés újonnan létrehozott közös keretrendszere kihívásokba ütközött. Bár néhány ország – Csád, Etiópia és Zambia – benyújtotta az adósságkezelésre vonatkozó kérelmét, a folyamat a hitelezőkkel – elsősorban Kínával és a magánszektorral – folytatott elhúzódó tárgyalásokba torkollott. A DSSI lejárta idén a becslések szerint 10,9 milliárd dollárral növeli az alacsony jövedelmű országok adósságszolgálati költségeit. A kezdeményezés meghosszabbítására irányuló globális szolidaritásra irányuló felhívások eddig sikertelenek voltak.
A tengerentúli fejlesztési támogatás (ODA), amely az alacsony jövedelmű országok fontos finanszírozási forrása, veszélyben van. A védelmi, menekültügyi és egyéb humanitárius szükségletekre fordított, nem tervezett kiadások miatt Európában mérséklik az ODA-ra szánt forrásokat. Németország például, miközben az orosz-ukrán háború közepette növelte védelmi költségvetését, a fejlesztési segélyek 12 százalékos csökkentését javasolta, az ENSZ-ügynökségek, például a Világélelmezési Program esetében pedig akár 50 százalékos csökkentést is tapasztalhatnak. Hasonló javaslatok vannak kilátásban többek között az Egyesült Királyságban és Norvégiában is.
Ez a környezet költségvetési vihart okoz a fejlődő országok számára, és kétségtelenül hatással lesz arra, hogy képesek lesznek-e finanszírozni a fejlesztési terveiket és biztosítani a haladást a fenntartható fejlődési célok terén. A becslések szerint a világjárvány kezdete óta máris 75 millióval több ember él mélyszegénységben. Az egészségügyi és oktatási költségvetések csökkentése rövid és hosszú távon egyaránt kedvezőtlen hatással lesz a humán tőke fejlődésére.
A világgazdaság számára nem is jöhetett volna rosszabbkor az Ukrajna elleni orosz invázió 2022 február végén. A berlini fal leomlása és a Szovjetunió szétesése óta a globális együttműködésben megoldatlan kérdések csúcspontja volt 2022. Bár nem világos, hogy a globális együttműködés “jobb” vagy ésszerűbb formája visszatarthatta volna-e Oroszországot az ukrajnai inváziótól, feltételezhetően az erősebb együttműködés, különösen a biztonsági kérdésekben, csökkenthette volna az orosz-ukrán válság esélyeit.
Továbbra sem világos, hogy mikor és hogyan ér véget a háború. Ami egyre biztosabbnak tűnik, az az, hogy a háború egy új világrend kezdetét jelzi. A globális Dél számos országa aggódik egy újabb “hidegháborús” korszak kilátásai miatt, amelyben éles feszültségek lesznek a nyugati blokk és a Kínából, Oroszországból és néhány más országból álló „heterogén” blokk között. Ezek az aggodalmak arra késztették a Dél-afrikai Fejlesztési Közösséget (SADC), hogy megerősítse elzárkózási álláspontját, és más országok, köztük India, szintén tartózkodtak attól, hogy a konfliktusban állást foglaljanak. Az invázió megosztó volt. Már így is súlyos csapást mért a globális együttműködésre. A globális szervezetekben és folyamatokban, például az ENSZ-ben és a G20-ban érezhető a feszültség.
Az invázió felforgatta a globális energia- és élelmiszerpiacokat, valamint további zavarokat okozott a globális ellátási láncokban. Ennek következtében a világ országai energiaválságot élnek át, ami fokozza az inflációs nyomást, és a fejlődő világ számos országa is élelmezési bizonytalansággal küzd. A műtrágyához való hozzáférés nehézségei, amelyek az Oroszország és Fehéroroszország mellett jelentős termelőnek számító Ukrajnában bekövetkezett zavarok miatt jelentkeznek, a jövőbeni élelmiszerhiányt és magasabb élelmiszerárakat vetítenek előre a veszélyeztetett országok számára, ha nem születnek proaktív korrekciós intézkedések.
A magasabb energiaköltségekre adott politikai válaszok között számos országban szerepel a fosszilis tüzelőanyagok használatára vonatkozó korlátozások enyhítése. A könnyítések, bár érthetőek, megkérdőjelezik a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonására vagy fokozatos csökkentésére irányuló globális törekvést. Hosszabb távon elképzelhető, sőt valószínű, hogy a válság katalizátora lehet a megújuló energiaforrásokra való gyorsabb áttérésnek. Ez azonban még nem látszik. A legnagyobb csapást az éghajlati menetrendre a geopolitikai feszültségek és azok globális együttműködésre gyakorolt hatása jelenti. Az Egyesült Államok és Kína – a világ legnagyobb CO2-kibocsátói – közös glasgow-i nyilatkozata, amely szerint a 2020-as években fokozni kell az éghajlatvédelmi intézkedéseket, beleértve a metánkibocsátás csökkentését is, lökést adott a globális együttműködésnek.
Az elmúlt évtizedekben elért előrelépés ellenére a fenyegető éghajlati válság kezelésére irányuló kollektív fellépés jelentősen elmaradt, és egyre nagyobb az egyetértés abban, hogy a következő évek utolsó esélyt jelentenek arra, hogy minden szinten fokozzuk az erőfeszítéseinket. Tekintettel az USA és Kína közötti nézeteltérésekre, például az orosz-ukrán válsággal kapcsolatban vagy Tajvan körül, még nem látszik, hogy a két ország közötti együttműködés elég erős lehet-e ahhoz, hogy fenntartsák az éghajlatváltozás mérséklése iránti közös elkötelezettségüket. Bíztató, hogy John Kerry, az Egyesült Államok éghajlatvédelmi megbízottja a geopolitikai feszültségek fokozódása ellenére is sürgette Pekinget a tárgyalások folytatására.
Ahogyan a globális együttműködés és koordináció hiánya is hozzájárult a világot jelenleg sújtó sokkhatások sokaságához, illetve felerősítette azokat, a globális együttműködés helyreállítása és megerősítése kulcsfontosságú lesz a kihívások sikeres kezeléséhez.
Először is, a globális közösségnek fenn kell tartania a COVID-19 vakcina terjesztésének befejezésére irányuló erőfeszítéseit, és biztosítania kell, hogy a világ lakosságának kritikus tömege be legyen oltva. Amíg egy ország lemarad, a világot továbbra is fenyegeti egy másik, potenciálisan halálosabb és a jelenlegi oltóanyagokkal szemben immunis változat kockázata. Ezen túlmenően a globális értékláncok továbbra is sebezhetőek további zárlatokkal szemben, mint ahogyan azt a kínai eset is mutatja.
Másodszor, a politikai döntéshozóknak prioritásként kell kezelniük az együttműködést és a koordinációt a globális értékláncok teljes helyreállítása és a globális kereskedelmet akadályozó szállítási és szállítási logisztika kezelése érdekében. Ennek eredményeképpen a kínálati hiányok enyhülni fognak, és ezzel együtt az alapvető termékek árára vonatkozó nyomás és az infláció is. Az infláció és az inflációs várakozások csökkenése legalábbis lassítani fogja a monetáris politika szigorításának ütemét az Emirátusokban, ha nem is állítja le teljesen vagy fordítja vissza a kamatemeléseket, ami segíteni fog az adósságszolgálati költségek és az államcsőd kockázatának visszafogásában az alacsonyjövedelmű országokban.
Harmadszor, a G20-aknak vissza kellene állítaniuk az adósságszolgálat felfüggesztésére irányuló kezdeményezést, amíg legalább a közös keretrendszer teljes mértékben működőképes nem lesz. Csád, Zambia és Etiópia kellemetlen tapasztalatai más országokat is elrettenthetnek attól, hogy a keretrendszer alapján szuverén adósságkezelést kérjenek. Az adósságátütemezések során mindig is kényes kérdés volt a tartózkodó hitelezők kérdése. A fő részvényesek erős támogatásával az IMF-nek lehetősége lehet arra, hogy hitelt nyújtson a hátralékos országoknak, ami kompromisszumra ösztönzi majd az ellenszegülő hitelezőket.
Negyedszer, az említett azonnali intézkedéseken túl a politikai döntéshozóknak meg kell ragadniuk a lehetőséget a globális kormányzási rendszer radikális reformjára. A globális pénzügyi struktúra rendbetételére vonatkozó egyik meggyőző javaslat a G20-ak számára készített tájékoztatóban körvonalazódik, amely egy globális likviditásbiztosítási mechanizmus létrehozására irányul, egy olyan piaci alapú eszközre, amely intézményesíti és kiszélesíti a rövid távú devizalikviditáshoz való hozzáférést a feltörekvő és fejlődő országok számára. A Brookings Institution Global Economy & Development programja a multilaterális rendszer jelentős reformjára vonatkozó javaslatokat tartalmazó esszéket is összeállított a globális Észak és a globális Dél szakértőitől.
A világgazdaságot jelenleg érő, látszólag egymástól független sokkok összekapcsolódása rávilágít egy fontos tényre: minél inkább összekapcsolódik a világ, annál valószínűbb, hogy a sokkok vagy globális méretűek lesznek, vagy világszerte visszahatnak. Itt az ideje a multilaterális rendszer radikális átalakításának, hogy a globális együttműködést ennek megfelelően erősítsük. Olyan megközelítésnek kell lennie, amely erős globális vezetésre épül, ahogyan azt az Egyesült Államok a II. világháborút követően példamutatóan tette. Coulibaly zárókérdése jogos: megragadják-e a világ vezetői a lehetőséget, és megfelelnek-e a kihívásnak?
[1] Coulibaly javaslata helytálló volt, ugyanis az 2022. szeptemberében megrendezett ENSZ gyűlésen a felvetett témákról mind beszéltek az összegyűltek.