Anusha Chari, Peter Blair Henry, Hector Reyes: The Baker Hypothesis: Stabilization, Structural Reforms, and Economic Growth, Eredetileg megjelent: Journal Of Economic Perspectives 2021 , 35(3): 83-108
Az 1970-es és 1980-as években a fejlődő országokra jellemző volt, hogy magas költségvetési hiánnyal küzdöttek, az államadósság állományuk növekedési rátája meghaladta a GDP növekedési rátáját. Az amerikai dollárban felvett hiteleik reál kamata egyre nőtt, külföldi finanszírozási lehetőségek sorra zárultak be ezen országok gazdaságai előtt. Az 1980-as évek közepén a fejlődő országok átlagos inflációs szintje közel 40%-os volt, a hiperinfláció jelensége fenyegette ezen országok egy részét. Megoldási javaslatként 1985-ben James A. Baker III, volt amerikai pénzügyminiszter megfogalmazta a „Fenntartható Növekedési Program”-ot, mely gazdasági reformokat szorgalmazott az érintett országokban. A Program magába foglalta az infláció stabilizálását, a kereskedelem liberalizációját, a külföldi befektetéseknek való teret engedést és a privatizációt is. A Program megosztó fogadtatásban és kritikában részesült. A reform melletti fő érv az volt, hogy implementációja esetén a GDP gyorsabb növekedését tenné lehetővé, mintha nem valósulna meg.
Az eredményeket tekintve a szerzők úgy találták, hogy a reformok végrehajtását követően valóban gyorsabbá vált a feltörekvő gazdaságok növekedése. Míg 1980 és 1993 között átlagosan 3,3%-os évi reál GDP növekedés volt tapasztalható a fejlődő országokban, 1994 és 2018 között átlagosan évente 5,2%-al nőtt a reál GDP ezen államokban. Fontos kiemelni, hogy ez a növekedés nem a kínai gazdaság teljesítménye miatt valósult meg. Szintén nincs bizonyíték arra, hogy ez a növekedés a fejlett világ jólétének kárára történt volna. A Baker-terv hozzájárult az országspecifikus reformok ösztönzéséhez.
A magas infláció bizonytalanságot okozott a profitabilitás előrejelzése kapcsán, ezáltal csökkentette a termelési és befektetési motivációt. Az infláció stabilizálása után a feltörekvő és fejlődő gazdaságok gyorsabb növekedést produkáltak. Az éves átlagos reál GDP növekedés 10 évvel a stabilizációs reformok kezdete után 4,9%-os értéket ért el, szemben a kezdeti 2,9%-os éves átlagos reál GDP növekedéshez képest. A vizsgált 53 fejlődő országból 37 országról mondható el, hogy az infláció stabilizálása utáni GDP növekedési ütemük meghaladja a stabilizáció előtti GDP növekedési ütemüket. Az 1993-as év után az infláció súlyozott átlaga a fejlődő országokban tartósan és drasztikusan lecsökkent. Az infláció stabilizálása hozzájárult ahhoz, hogy az árak informatívabbá váljanak, emellett az erőforrás-elosztás hatékonyságát is növelte, ezzel megágyazott a gazdaságok nyitottabbá tételéhez a világpiaci folyamatok iránt, lehetővé téve ezzel a tőkebeáramlás és a kereskedelmi liberalizáció opcióját a fejlődő országok számára.
Az 1990-es évek elején a legtöbb fejlődő ország liberalizálta a kereskedelmét. A legtöbb érintett gazdaság (26 ország) az afrikai-térségben helyezkedik el. A kereskedelem liberalizálása hozzájárult a fejlődő országok gazdasági növekedésének serkentéséhez. A kutatásban vizsgált 64 feltörekvő és fejlődő gazdaság a kereskedelem liberalizációja előtti 10 éves időintervallumot vizsgálva 1,72%-os átlagos reál GDP növekedést produkált. A poszt-liberalizáció utáni 10 évet tekintve, az átlagos reál GDP növekedés ezen 64 országra vonatkoztatva 4,38%-os volt. A 64 országból 52 esetén elmondhatjuk, hogy a poszt-liberalizációs GDP növekedési rátájuk meghaladta az országspecifikus, liberalizáció előtti GDP növekedési rátát.
A neoklasszikus irányzat alapján a külföldi tőkebefektetés iránti nyitottság megteremtése az erőforrások nemzetközi szinten történő hatékonyabb allokációját teszi lehetővé. A fejlődő országokba történő tőkebefektetések magasabb tőkemegtérülési mutatóval jellemezhetőbbek. A fejlett országokból történő tőkebeáramlás következtében a kockázatmentes kamatláb csökkeni kezdett az adott országban, ugyanis elkezdett a globális világra vetített kockázatmentes kamatláb értékéhez konvergálni. Ennek következtében az aggregált jövedelemhozam csökkeni kezdett a nemzetközi tőkebeáramlás folyamatával párhuzamosan.
A szerzők a külföldi tőkebefektetést a külföldi tőkebefektetők számára nyilvánosan jegyzett vállalatok által kibocsátott részvényvásárlási lehetőség megnyitását definiálják. A saját tőke költsége a fejlődő gazdaságokban csökkent annak hatására, hogy enyhítették a belföldi részvényekre vonatkozó külföldi tulajdonlási szabályokat. A liberalizáció hatására a fejlődő országok tőkebefektetési nyereséghozama és az Amerikai Egyesült Államok befektetéseinek nyereséghozama közötti különbség elkezdett csökkenni, ugyanis a külföldi tőkebefektetés beáramlásának következtében a fejlődő országokra jellemző nyereséghozam csökkenni kezdett.
19 országot vizsgálva, az átlagos nyereséghozam a liberalizációt támogató megoldások bevezetése előtt 12,5%-os értékű volt, míg 10 évvel a liberalizáció kezdete után az átlagos nyereséghozam 7,1%-os értékre csökkent. A fejlődő országok liberalizációs törekvéseinek megkezdésével párhuzamosan az Egyesült Államok átlagos részvénypiaci nyereséghozama, bár a fejlődő országok hozamcsökkenésénél kisebb mértékben, de lecsökkent: 7,9%-ról 4,7%-ra a liberalizáció megkezdésétől számított 10 éves időintervallum alatt. A vizsgált 19 országot tekintve Dél-Afrika kivételével azt a tendenciát mutatták a kutatási eredmények, hogy a saját tőke poszt-liberalizációs költsége alacsonyabb az adott gazdaságokban, mint a pre-liberalizációs saját tőke költség volt. A külföldi tőke beáramlásának megkönnyítése azonban azt a veszélyt tartogatja magában, hogy a fejlődő országok tőkeáttételes adósságfinanszírozása a megfelelő szabályozások kidolgozása előtt kockázatos mértékűvé válik. A megoldást a finanszírozási jogi szabályozások alapos kidolgozása jelentheti.
Az állami vállalatok privatizálási folyamata szintén jelen volt a fejlődő országokban. A privatizáció mellett érvelők arra hivatkoztak, hogy a formális tulajdonjogok bevezetésének következtében a menedzserek elszámoltathatóvá váltak a profit és veszteségek generálása kapcsán. Emellett a vagyon átcsoportosítása a privát szektor irányába a vállalatok pénzügyi teljesítményét növelheti. A versenyintenzitás növelése pedig hozzájárulhat a termékek és szolgáltatások minőségi jellemzőinek javulásához. A veszteséget generáló cégek eladása erőforrásokat szabadít fel, melyek hatékonyabb befektetés esetén az adósságvisszafizetést könnyítik meg, csökkentik az államháztartási hiányt.
Kutatások alapján makroökonómiai perspektívából tekintve, amennyiben a privatizációs törekvések kiegészítő reformokkal vannak megtámogatva, az hosszú távon pozitív hatást tud gyakorolni az aggregált kibocsátás szintjére. Ezen hatás függ az implementációs sebességtől, a tulajdonjog szétaprózott vagy koncentrált elosztásától és attól, hogy az új vállalati tulajdonosok külföldiek vagy hazaiak. A termelékenységet, vállalati bevételeket tekintve a külföldi tulajdonlás többségében előnyösnek volt tekinthető. A privatizáció hatékonyságának előrejelzése azonban komplikált és erősen kontextusfüggő.
A privatizáció módja szintén változó lehet, korrupcióhoz és hatékonytalansághoz is vezethet. A privatizáció működési teljesítményre vonatkozó hatása szektor- és régió-specifikus, bankok esetében például növelte a teljesítményt, de a közüzemi szektorban limitált lehet az előnye. Az elbocsátások nem feltétlenük következményei a privatizációnak, a privatizált vállalatok egy része magasabb foglalkoztatási aránnyal üzemelt tovább, mint a privatizáció előtt tette. A kutatás során vizsgált 39 fejlődő ország privatizációs folyamatát tekintve az eredmények azt mutatják, hogy két évtizeddel a privatizáció után a tulajdonosi viszonyokat megvizsgálva koncentráltabbá váltak a tulajdonlási viszonyok. Ez vitákat és kérdéseket vet fel, problémákat vetít előre, például késleltetheti a külföldi tőke beáramlásához kapcsolódó liberalizációs lehetőségeket, versenyellenes magatartást generálhat. Összességében a versenyre épülő iparágak privatizációja kevésbé ellentmondásos, azonban bizonyos monopóliumok állami tulajdonban maradása előnyös lehet amennyiben a képesek kezelni az újraelosztási hatásokat. A privatizációt övező gazdasági és politikai érdekek sajátos szövődménye, a reformok mögött álló érdekek politikai gazdaságtana befolyásolja a privatizációs eredményeket.
A fentebb említett változások implementálása számos kihívást von maga után. A reformok sikeres végrehajtása érdekében taktikai ismeretekre van szükség. Az empirikus vizsgálatok alapján a Baker-hipotézis a növekedés elősegítéséről megállta a helyét. Ennek ellenére a Baker terv botlásokkal jellemezhető, mert a fejlődő országok eladósodottságának problematikáját nem vette figyelembe, sőt, Baker kifejezetten ellenezte az adósságkönnyítést. Adósságkönnyítés nélkül számos vezető nem rendelkezett olyan mértékű politikai tőkével, amely a gazdasági reformok sikeres implementálásához szükséges lett volna. Ezt a problémát orvosolandó, Baker utódja, Nicholas F. Brady egy új finanszírozási lehetőséget jelentett be a reformokat végrehajtani kívánó országok számára 1989-ben. A Baker által javasolt gazdasági reformok végrehajtását elvállaló országok adósságkönnyítési opciót kaptak. Ez felgyorsította a gazdasági átalakulását ezen országoknak. Ennek ellenére a kezdeti, adósság problémákat figyelembe nem vevő időszak hosszú távú nehézségeket okozott számos ország vezetője számára. Ennek következtében az IMF és a Világbank rugalmasabb hozzáállással közelített a reformok felé, enyhítettek a fiskális szigoron és nyitottabbá váltak az adósságkönnyítő akciók iránt.
A jelen vezetőinek a pandémiával való megküzdés mellett a növekvő egyenlőtlenségekkel, és a klímaváltozás problematikájával is küzdeniük kell. De emellett érdemes a világgazdasági folyamatokat is figyelemmel kísérniük, többet között azt, hogy az említett reformok végrehajtásának megkezdése után számos fejlődő ország gazdasági növekedést produkált, enyhítve ezzel a szegénységet és elősegítve a várható élettartam növelését. Bár a társadalmi jólétnek nem csak a makroökonómiai stabilitás a feltétele, de a fenntartható növekedéshez és a lakosság választási lehetőségeinek kiterjesztéséhez elengedhetetlen a gazdasági stabilitás. Az elmúlt 30 év gazdasági sikeresei a fejlődő országokban rávilágítottak arra, hogy előnyös, ha a gazdaságpolitikai döntéshozók megtalálják a konstruktív módját a növekedés elősegítésének.