– Ugye, igazam van? – Luzsin nyájasan nézett rá. – No, ismerje el ön is – folytatta Razumihinhez fordulva, most már egy kicsit diadalmasan és fölényeskedve; kicsibe múlott, hogy a „fiatalember”-t is hozzá nem tette. – Ismerje el, hogy igenis van haladás, vagy amint mondják: „progresszió”… legalábbis a tudományban és a közgazdaság tanaiban.
– Közhely!
– Nem, uraim, ez nem közhely! Teszem azt eddig arra tanítottak, hogy „szeresd felebarátodat”, és ha szerettem, mi következett ebből? – folytatta Pjotr Petrovics talán felesleges sietséggel. – Hogy széthasítottam köntösömet, és megosztottam a felebarátommal, így aztán mind a ketten félmeztelenül maradtunk. Mint a közmondás tartja: „Aki két nyulat hajt, egyet sem fog.” Ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek alapja a magánérdek, ha magadat szereted, dolgaid is úgy intézed, ahogyan kell, és köntösöd ép marad. A gazdaságtudomány pedig még hozzáteszi, hogy mennél több a jól intézett magánügy, az ép köntös a közösségben, annál szilárdabb a társadalom alapja, és annál jobban fejlődhet benne a közügy. Egyszóval: ha kizárólag és csupáncsak magamnak szerzek, azzal szerzem a legtöbbet mindenki számára, elérem, hogy felebarátomnak is valamivel több jusson egy rongyos köntösnél, és azt ne egyes magánszemélyek nagylelkűségének köszönhesse, hanem a közös jólétnek… A gondolat egyszerű, de sajnos, későn fedeztük fel, sokáig eltakarta előlünk a fellengzős álmodozás, noha azt hinné az ember, hogy nem is kell hozzá éles ész…
– Bocsásson meg, de én sem vagyok elég éles eszű – vágta el kurtán a szavát Raszkolnyikov -, és jobb, ha abbahagyjuk. Bizonyos célom volt ezzel a beszélgetéssel, máskülönben az ilyen önmegnyugtató fecsegés, az elcsépelt szólamok cséplése, amit három év óta hallunk, annyira undorít, hogy pirulok, bizony isten, még ha más kezdi is rá a jelenlétemben, nemhogy én magam tegyem. Ön persze sietett eldicsekedni az ismereteivel, és ez megbocsátható, nem is ítélem el érte. Csak tudni akartam, kicsoda, micsoda, mert látja, az utóbbi időben annyi ilyen-amolyan iparlovag kapaszkodott a közügyek szekerébe, és akármihez is nyúltak, úgy összemaszatoltak mindent a maguk érdekeivel, hogy most már igazán csupa mocsok az egész. Szóval, hagyjuk abba!
(gyűjtötte: Szabó Dorottya)