Az alap- és mesterképzésen töltött éveim során szerencsém volt bekerülni a Corvinus szakkollégiumi körébe, aminek köszönhetően rengeteg inspiráló, ambiciózus hallgató társaságába csöppentem egyik napról a másikra. Mire felvételt nyertem az egyik szakkollégiumba a második szemeszteremben, már megfogalmazódott bennem, hogy a doktori képzésig meg sem akarok állni, tudományos karriert szeretnék befutni, vagy legalábbis bekocogni. Elsőéves egyetemistaként, amikor a választott tudományág még az újdonság erejével hat, és egy teljesen új, végtelennek tűnő világot tár az ember elé, a tudományos karrier elképzelésébe akarva-akaratlanul bekúszik egy kacéran csillogó Nobel-díj érme. Az ember talán még meg is írja a 40-50 év múlva esedékes köszönőbeszédét, amiben nyilvánvalóan elősorban azokhoz szól, akik elsőéves egyetemistaként szerelembe ejtették a tudományággal, jelen esetben a közgazdaságtannal. Minek is tagadjam, az én fiókomban is lapul pár ilyen félig-meddig kidolgozott beszéd, amiket már most is bizonyos nosztalgiával forgatok, mintha már régen kifutottam volna az időből ahhoz, hogy a beszédek valaha betöltsék eredeti, nemes rendeltetésüket.
A szakkollégiumi kör ezekre a vágyakra, elképzelésekre könnyen ráerősíthet. Ha az emberben alapvetően is buzog a versenyszellem, hamar azon találja magát, hogy versenyt fut a legjobban teljesítő évfolyamtársaival, már nem is annyira az érdemjegy a meghatározó, az érdemjegyet pontokra bontja, és csak akkor békél meg a teljesítményével, ha az adott kurzuson neki sikerül összekaparnia a legmagasabb pontszámot. Voltak társaim, akik sokszor a 100%-on felül teljesítettek pluszpontokkal, a magam 9x%-át pedig egyenesen takargattam, vagy hetyke nemtörődömséget tettettem, hogy a felszínen ezzel kompenzáljam a „gyenge” teljesítményemet. Ebből az olykor szédületesnek tűnő rivalizálásból szinte egyenesen következik a saját tehetségünk illúziója, a pontszámainkra úgy tekintünk, mintha a kivételességünket igazolnák, és a pontszámokban mért sikeres évek gyarapodásával egyre nehezebb belátni, hogy mindez csupán a kurzusok meglehetősen merev rendszerének való kiváló megfelelésünket támasztja alá, semmi többet.
Ugyanakkor a szakkollégiumi körben meglehetősen gyakoriak a valódi sikersztorik, a sikeres felvételik olyan egyetemekre, mint például a London School of Economics, az Oxford, a Duke, vagy a Columbia. Ezeket az egyetemeket gyakran egy potenciális Nobel-díj szükséges előszobájának tekintjük, kölyökfejjel hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy tudományos karrier csak akkor ítélhető sikeresnek, ha az ember önéletrajzában előbb vagy utóbb (lehetőleg minél előbb) felbukkan egy top-egyetem. Amikor az ember megtudja, hogy egy ismerősét, hallgatótársát felvették egy olyan egyetemre, ahová neki sosem volt mersze benyújtani a jelentkezését – mintha neveletlenség volna azt gondolni, hogy bármi esélye lenne a felvételre – egyszerre elfogja a „hát akkor nekem is sikerülhet” érzés, a vágyott top-egyetem máris elérhetőnek tűnik, kézzelfoghatóvá teszik az úttörők, aztán vagy követi a példájukat, vagy elretten a szükséges tesztek, a tandíjak, vagy az adminisztratív kihívások tömkelegétől.
A lustaságomat igazolja, hogy én minden ilyen hír után gellert kaptam, majd hamar az „elrettentek” csoportjában kötöttem ki. A legjobb angolszász egyetemekről dédelgetett álomképem azonban mindig is a párnám alatt várta és a mai napig várja, hogy kiráncigáljam onnan, és a „semmi vesztenivalóm nincs” elv alapján valódi lépéseket tegyek érte. Néhány oktatómnak zavaromban földre szegett szemmel vallottam erről az ambíciómról, mintha szégyellnem kellene magamat miatta, cserébe általában kedves bíztatást kaptam, hiszen vesztenivalóm tényleg nincsen. Másoknak az Európa iránti kötődésemre és a mediterrán éghajlat iránti igényemre alapozva érveltem amellett, hogy egy Görögországban elvégzett PhD képzés is doktori diplomát ad, és legalább még jól is érezném magam közben, nem kellene hozzá elvesznem az észak-amerikai kultúrában, vagy Nagy-Britannia esős hétköznapjaiban. Ezellen közkedvelt érv volt, hogy amennyiben 4-5 évet lehúzok valahol, ahol annyira nem szeretnék lenni, a doktorálást követően oda megyek, ahova csak kedvem tartja a top-egyetemi doktori címemmel. Végül is közgazdász vagyok, befektetésként kéne gondolnom a képzésemre, aminek a hozama ugyebár a szörfkarriertől is eltántorít[1], ha racionális vagyok.
Bolotnyy és szerzőtársai tanulmányukban[2] egy 8 egyetemre kiterjedő mintán vizsgálták meg a közgazdaságtani PhD programokban résztvevők mentális egészségét. A 8 egyetem[3] mindegyike az Egyesült Államok legjobb egyetemei közé tartozik. Az eredmények azt mutatják, hogy mind depresszió, mind szorongás, mind magányosság tekintetében rosszabbul néznek ki a közgazdász doktoranduszok a teljes populációhoz képest. A hallgatók 17,7%-ára jellemzőek a depresszió enyhe vagy komoly tünetei, ez az arány a 20-39 éves teljes populációra nézve mindössze 7,7%, a megfelelő arányok hasonlók a szorongás tüneteinek tekintetében is. Egy átlagos közgazdász doktorandusz a vizsgált egyetemeken magányosabbnak érzi magát, mint egy átlagos amerikai nyugdíjas. Az öngyilkossági gondolatok körülbelül háromszor nagyobb valószínűséggel fordulnak elő a felmérés válaszadóinak körében (11,3%), mint a teljes népesség felnőttei között (3,9%), és 1,5-szer nagyobb valószínűséggel, mint a legmagasabb kockázatú csoportban (18-25 évesek a teljes populációban). Ezek a mentális tünetek különösen jellemzők azokra a hallgatókra, akik a képzésük utolsó évében járnak. A valamilyen mentális betegséggel diagnosztizáltak, és kezelésben részesültek aránya nő a képzési programokban eltöltött évek növekedésével.
A tanulmányból az is kiderül, hogy a közgazdász doktoranduszoknak mindössze 26%-a gondolja úgy, hogy a munkájuk hasznos, miközben az adott karokon dolgozó közgazdászok esetében ez az arány 70%, a teljes népességen belül pedig 63%. Hasonlóan drámai a különbség akkor is, amikor a szerzők arra kérdeznek rá, hogy a válaszadónak van-e lehetősége pozitív hatást gyakorolni a közösségére, vagy a társadalomra, illetve arra, hogy kihasználja a benne rejlő tehetséget. Ezen eredmények alapján úgy tűnik, hogy a közgazdász doktoranduszok a vizsgált egyetemeken megdöbbentően nagy arányban haszontalannak és értelmetlennek érzik a munkájukat. A hallgató-konzulens kapcsolatok vizsgálata továbbá arra mutat rá, hogy ezeket a viszonyokat általánosságban véve személytelenség, távolságtartás és bizonyos nemtörődömség jellemzi, miközben az adatok azt mutatják, hogy a jobb hallgató-konzulens kapcsolat erősen korrelál a jobb mentális állapottal. Érdekes továbbá, hogy ezeket a kapcsolatokat általában az oktatók sokkal kiegyensúlyozottabbaknak és bensőségesebbnek tartják, mint azt a hallgatói válaszok sugallják.
Érdemes még kiemelni a tanulmányból a közgazdász doktoranduszok élményének összehasonlítását a természettudományos doktori programokban résztvevőkével. Az utóbbiak esetében jóval magasabb azoknak az aránya, akik elégedettek a programjukkal, a megkérdezett hallgatók közel 50%-a nem csinálna semmit másképp, ha újrakezdhetné a PhD programot. Ezzel szemben a közgazdászoknak nagyjából a 10%-a érzi így, közülük sokan az időbeosztásukat menedzselnék jobban, illetve többet foglalkoznának a tanulmányaikkal. Nehéz lenne egyértelműen következtetni az ok-okozati kapcsolatra, de feltételezhető, hogy a sikertelen elköteleződés a tanulmányok mellett, illetve a nem hatékony időbeosztás szoros kapcsolatban áll azzal, hogy a közgazdász doktoranduszok meglepően nagy arányban tartják feleslegesnek a munkájukat.
A természettudományok és a közgazdaságtan leendő doktorainak ezen összehasonlítását kiegészítendő érdemes megnézni a 2022-es Nobel-díj győzteseinek kerekasztalbeszélgetését[4]. A közgazdaságtantudományt Ben S. Bernanke, Douglas W. Diamond és Philip H. Dybvig képviselik a beszélgetésen, akik a bankok működésével és a pénzügyi válságokkal kapcsolatos kutatásaikkal érdemelték ki a Nobel-díjat 2022-ben. A beszélgetés nagyrészt egy kellemes hangvételű, intellektuális teadélutánnak tűnik, aminek során a fizikai, kémiai és orvosi Nobel-díjat bezsebelt tudósok könnyed csevegésének részévé válunk hallgatókként, és megtudhatjuk, hogy ezek a tudósok miként járultak hozzá civilizációnk fejlődéséhez. A beszélgetés során két kérdést szegeznek a közgazdászok csoportjához (az egyik kérdés a fenntarthatóságot, a másik pedig a tudományos világban tapasztalható nők elleni diszkriminációt érinti), majd az utolsó percekben rájuk kerül a sor, hogy röviden összefoglalják a Nobel-díjat érő munkásságukat.
Ahogy Bernanke-ékra kerül a sor, az embernek akaratlanul is furcsa érzése támad, már-már disszonánsnak tűnik a közgazdászok beszámolója a természettudományok képviselőinek beszélgetése után. Emögött a disszonancia mögött a legkevésbé sem a három díjazott személye, vagy a szóban forgó kutatási témák állnak, egyszerűen maga a közgazdaságtantudomány különös pozíciójából fakad. A diszciplína évszázados fejlődése sokak szemében mindjobban „természettudományosabbá” tette a közgazdaságtant, amit sokan talán úgy értelmeztek, hogy a tudomány eltávolodik a társadalomtudományos megközelítéstől. Mára úgy tűnik, hogy ez az értelmezés nem állja meg a helyét, a közgazdaságtan egyszerűen nem tud leválni a bölcsészet- és viselkedéstudományokról, úgy, ahogy az a természettudományoknak többé-kevésbé sikerült. Az érzékelt disszonancia abból fakad, hogy amíg a természettudományok képviselői minden zavar nélkül, a laikusok számára megkérdőjelezhetetlenül írják le, miként járultak hozzá a mindenkori társadalomfejlődéshez, addig a közgazdászok maguk sem tűnnek biztosnak abban, hogy az elméleti munkájuk gyakorlati sikereket alapoz(ott) meg, még Bernanke különleges helyzete ellenére sem.
A magamfajta közgazdászhallgatónak, aki csak álmodik a Berkeley padjairól és katedráiról, meglehetősen kétségbeejtő, hogy a tudományág azon doktoranduszai, akik leendő alma materük alapján a legesélyesebbek arra, hogy 30 év múlva betöltsék Bernanke-ék helyét a kerekasztalnál, ma feleslegesnek és értelmetlennek érzik a munkájukat. A fent említett tanulmány által leírt mentális állapot arra utalhat, hogy a közgazdász doktoranduszok is részesülnek a tudományág általános kihívásából. A közgazdaságtan képviselőinek meg kell találniuk a módját annak, hogy a bizonyos szempontból természettudományos precizitást igénylő elméleti munkájukat – ami nem elválasztható a társadalomtudományoktól – a gyakorlat nyelvére fordítsák, amivel számukra is láthatóvá válik, miként szolgálja a munkájuk a közösségüket, illetve a társadalom egészét. A konzulensek alapvetően dogmatizmustól mentes iránymutatással segíthetik azokat a hallgatókat, akik nehézségbe ütköznek, amikor a megfelelő formát keresik.
Habár a tanulmány sem meg nem hozta, sem el nem vette a kedvem attól, hogy egyszer próba szerencse alapon jelentkezzek egy top-egyetemre, az eredmények elgondolkodtatók. Meglehet, hogy az extrém versenyhelyzet a vizsgált egyetemeken az átlagosnál jobban próbára teszik a hallgatók mentális egészségét, azonban nem gondolom, hogy az általános helyzet sokkal jobb képet festene a közgazdász doktoranduszok körében. Ez alól minden bizonnyal még a napsütéses Görögországban tanulók sem kivételek. Mindenesetre az, hogy egy vezető amerikai közgazdaságtani folyóirat elég fontosnak érezte a problémát ahhoz, hogy teret adjon a tanulmánynak, sokatmondó.
[1] https://fejlodesgazdasagtan.hu/2022/05/02/szorfoles-es-kuldetes/
[2] https://www.aeaweb.org/articles?id=10.1257/jel.20201555
[3] UC Berkeley, Columbia, Harvard, MIT, Princeton, UC San Diego, University of Michigan, Yale
[4] https://www.youtube.com/watch?v=LutI8YqJkqM&t=4s&ab_channel=NobelPrize