Bár a „bér-ár spirál” kifejezés már az 1930-as években felütötte a fejét, illetve maga a koncepció már a 19. században fejtörést okozott a politikai döntéshozatal számára, széles körű vitát talán csak az 1960-as évek végén váltott ki. Ebben az időszakban az Egyesült Államokban a növekvő infláció egyre több aggodalomra adott okot a gazdaságpolitikusok számára, a problémát pedig csak fokozta a 1973-as olajválság, aminek következtében az infláció és a bérek is jelentős növekedést produkáltak.
Milton Friedman már egy 1966-os beszédében[1] állást foglal a vitában. Ebben a beszédében amellett érvel, hogy a bérek és az árak szintjének mesterséges kordában tartása nem megoldás az infláció tisztán monetáris jellegű problémájára. Véleménye szerint az infláció oka a megnövekedett pénzkínálatban keresendő, nem pedig „a kapzsi üzletemberek és az önző szakszervezeti vezetők miatt” alakul ki, akik egy ördögi spirálban versenyeznek a magasabb profitért, illetve a magasabb bérekért. Friedman megfogalmazása szerint az árak növekedése nem az infláció oka, hanem annak külső manifesztációja.
A vitában a neokeynesiánus álláspont egyik prominens képviselőjének tekinthető Olivier Blanchard, aki egy 1986-os tanulmányában[2] levezeti, hogy a nominális bérek keresleti sokk hatására kiváltott alkalmazkodási folyamata jól leírható a bér-ár spirál modelljével. A modell szerint a kereslet növekedése hatására a munkavállalók és a vállalatok kísérletet tesznek a reálbérek és felárak fenntartására vagy növelésére, ami a nominális árak és bérek általános növekedéséhez vezetnek, ami addig tart, amíg a kibocsátás vissza nem tér az egyensúlyi értékére.
Blanchard modellje mögött a racionális várakozásokkal kiegészített Philips-görbe elmélete áll, aminek központi tétele, hogy a vállalatok az árakat a termelékenységgel kiigazított munkaerőköltségek feláraként határozzák meg. Gordon tanulmányában[3] viszont azt találja, hogy az infláció az előző időszaki inflációtól függ, és a bérek előző időszaki növekedése nem jelzi előre az infláció alakulását. A bérek növekedési ütemének inflációtól való eltérése Gordon elemzése szerint a munkajövedelem részesedésére van hatással, és nincs visszacsatolási hatása az inflációra. Ebből az következik, hogy „a Phillips-görbe béregyenlete csak a jövedelemeloszlás szempontjából számít, és a feláras árazási hipotézis halott”.
Az idősorelemzés egyre fejlettebb ökonometriai módszerei lehetővé tették, hogy alapos empirikus elemzés tárgyává váljon a fenti vita. A Federal Reserve Bank of Richmond elemzőjének tanulmánya[4] az Egyesült Államok a 1959-1988 közötti időszakra kiterjedő adatain mutatja be, hogy a termelékenységgel kiigazított bérek és az árak hosszú távú mozgása korrelál, aminek hátterében az áll, hogy az infláció Granger-oka a bérek növekedésének. Ez azt jelenti, hogy az infláció múltbeli értékei olyan információkat tartalmaznak, amik segítenek előrejelezni a bérnövekedés aktuális értékét a bérnövekedés múltbeli értékeiben foglalt információn felül. Mehra elemzése szerint ez az okság egyirányú, és a bérnövekedés mértékének nincs előrejelző ereje az inflációra nézve.
A Federal Reserve Bank of Cleveland elemzői[5] hasonló eredményre jutnak, mint Mehra. A tanulmány konklúziója szerint nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy a bérnövekedés inflációhoz vezet, a kapcsolat inkább fordított irányú, illetve a pénzkínálatnak kiemelt szerepe van az infláció előrejelzésében, ami konzisztens Friedman elméletével. Ghali[6] ezzel szemben egy többváltozós kointegrációs elemzés segítségével azt találja, hogy a bérek Granger-okozzák az inflációt, amit a szerző a feláras árképzés robosztus bizonyítékának tekint.
A világgazdaságra jelenleg magas inflációs környezet jellemző, ami újra előtérbe helyezte a fenti vitát, a bér-ár spirál kifejezés pedig egyre gyakrabban jelenik meg a gazdasági sajtóban. Az IMF egy friss elemzésében[7] a szerzők egy konszenzusos bér-ár spirál definíció hiányában olyan történelmi periódusokat vizsgáltak, amiket a fogyasztói árak és a nominális bérek legalább 3 negyedéves növekedése jellemzett. Azt találták, hogy néhány kivételtől eltekintve ezeket a periódusokat nem követte a bérek és az árak növekedésének tartós gyorsulása. A tanulmány konklúziója szerint a nominálbérek gyors növekedése nem tekinthető egy tartós bér-ár spirál kialakulásának jelének, mivel a múltbeli tapasztalatok azt mutatják, hogy az infláció a bérnövekedés ellenére visszaszorulhat. A szerzők kiemelik, hogy az 1973-as olajválság speciális esetnek számít, amit az infláció tartós, többnegyedéves növekedése jellemzett, miközben a nominális bérek növekedési üteme nem nőtt, ami a reálbérek jelentős csökkenéséhez vezettek.
A bér-ár spirál jelenségével kapcsolatos aggodalmak nem meglepő módon Magyarországon is megjelentek. Az MNB legutóbbi, decemberben kiadott inflációs jelentése[8] szerint 2022-ben az árak közel 15%-kal, míg a bruttó bérek több, mint 17%-kal növekedtek. A 2023-ra készített előrejelzések szerint az infláció ebben az évben is legalább 15%-os lesz, míg a bérnövekedés 10% körüli értékre csökken. Ezek alapján könnyen úgy tűnhet, hogy már 2022-ben beleestünk az ördögi körbe, amiből csak nehézkesen fogjuk tudni kivergődni magunkat.
A fentiekben bemutatott vita arra hivatott rámutatni, hogy a bér-ár spirál elmélet bármennyire is kézenfekvő magyarázatnak tűnik, nem magától értetődően igaz. Akármelyik álláspontot foglaljuk is el a vitában, érdemes lehet a jelenlegi magyarországi helyzet értékelésekor a termelékenység kérdéskörét is figyelembe venni. A KSH adatai[9] szerint a bérnövekedés már 2017-ben kétszámjegyű volt Magyarországon, ami önmagában véve nem jelentene problémát, azonban ezt nem kísérte (közel) azonos termelékenységnövekedés. Az OECD adatai[10] szerint a munkaerőköltség növekedési üteme a 2010-es évek közepe óta meghaladja az egy munkaórára jutó termelékenység növekedését Magyarországon, mindeközben azonban a munkajövedelem részesedése a bruttó hazai termékből folyamatos csökkenést mutat[11]. Az MNB korábban említett inflációs jelentése szerint 2022-ben a 17%-os nominális bérnövekedést 3%-os munkaerőtermelékenység növekedés kísérte. Az MNB legfrissebb termelékenységi jelentéséből[12] az is kiderül, hogy a munkatermelékenység szintje Magyarországon volt az egyik legalacsonyabb 2021-ben EU-s viszonylatban.
Érdemes tehát figyelembe venni, hogy Magyarország már alacsony inflációs környezetben is fenntarthatatlan pályán mozgott a bérnövekedés tekintetében. Annak ellenére, hogy a munkatermelékenység növekedésére bőven volt és van tere a magyar gazdaságnak, ez a növekedés már évek óta nem követi le a nominális bérek növekedését. Ezek fényében úgy tűnik, hogy egy vélt vagy valós bér-ár spiráltól függetlenül problémát jelent a bérek növekedési üteme, mivel ez a növekedés elszakadt a termelékenység növekedésétől. Ez nem azt jelenti, hogy a vállalatoknak a bérek növekedése ellen kell fellépniük, hanem hogy meg kell találniuk a megfelelő technológiát a termelékenység ösztönzésére.
Az alacsony termelékenység problémáját a koronavírusjárvány globális szinten felerősítette. Az olyan trendek, mint a kínai középosztály körében fejét felütő „tang ping” mozgalom, vagy az Egyesült Államokban „Great Resignation”-ként elkeresztelt felmondási hullám, vagy a „quiet quitting” mind annak jelei, hogy elsősorban a fehérgalléros munkavállalók ösztönzésének érdekében új motivációs rendszerek kiépítése szükségeltetik. A koronavírusjárvány utáni világban a korábbiaknál még egyértelműbbé vált, hogy ahogy az Y generáció képviselői válnak a munkaerő legjelentősebb forrásává, illetve ahogy a 21. században szocializálódott Z generáció megjelenik a munkaerőpiacon, a munkavállalói kultúra jelentős változáson megy keresztül. Ez legalább annyira jelent vezetői, mint emberi erőforrás menedzsment kihívást a vállalatok számára, és olyan innovatív vezetési módszereket igényel, amikhez a közép- és felsővezetők változásra való nyitottsága és tanulásra való hajlandósága elengedhetetlen.
A bér-ár spirál jelenségéhez kapcsolódó itthoni aggodalmak kapcsán tehát érdemes számításba venni, hogy a nominális bérek termelékenységgel kiigazított növekedését kell vizsgálnunk, amikor a bérnövekedés infláció-gerjesztő hatását elemezzük. Bár nem kérdés, hogy a 2022-ben a bérek és a termelékenység növekedése közti olló jelentősen megnőtt, fontos, hogy ez az olló már 2010-es évek közepe óta folyamatos növekedést mutat. Az alacsony munkatermelékenység orvoslásával egyúttal a bérek árfelhajtó hatása is mérsékelhető.
[1]https://www.richmondfed.org/publications/research/econ_focus/2005/summer/~/media/06AE15D96C75465B97C4E981664E31A2.ashx
[2] https://academic.oup.com/qje/article-abstract/101/3/543/1899653
[3] https://www.jstor.org/stable/1818136
[4] https://www.jstor.org/stable/2006652?seq=3
[5] https://www.clevelandfed.org/publications/policy-discussion-papers/2000/pdp-0001-does-wage-inflation-cause-price-inflation
[6] https://www.jstor.org/stable/2601119
[7] https://www.imf.org/en/Publications/WP/Issues/2022/11/11/Wage-Price-Spirals-What-is-the-Historical-Evidence-525073
[8] https://www.mnb.hu/kiadvanyok/jelentesek/inflacios-jelentes/2022-12-22-inflacios-jelentes-2022-december
[9] https://www.ksh.gov.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_evkozi/e_qli042a.html?down=2024
[10] https://data.oecd.org/lprdty/labour-compensation-per-hour-worked.htm#indicator-chart
[11] https://ourworldindata.org/grapher/labor-share-of-gdp?tab=chart&country=POL~HUN~DEU~SVK~CZE
[12] https://www.mnb.hu/kiadvanyok/jelentesek/termelekenysegi-jelentes/termelekenysegi-jelentes-2022-julius