Az utóbbi években úgy éreztem, hogy a megépített stadionok számával egyenes arányosságban nőtt azon beszélgetéseim száma, melyek során azon fáradoztam, hogy meggyőzzem a beszélgetőpartnereimet arról, hogy valójában nem is a labdarúgást nem szeretik, hiszen amikor lefitymálják azt, akkor voltaképp intellektuális restségükben szimplán párt-politizálnak. Vagy ha mégis maga a labdarúgás vált ki belőlük gyógyíthatatlan ellenérzést, akkor egészen egyszerűen álszentség a lerobbant egészségügyre mutogatni a sportba fektetett támogatásokkal szembeni ellenérvként, hiszen milyen humanista az, aki egészséget kíván embertársainak, de társadalmi integrációt már kevésbé? Félreértés ne essék, a sport nem kizárólagos eszköz erre, azonban alapvető jelentősége aligha vitatható. És félreértés ne essék, jómagam is egy sokkal flottabbul működő egészségügyi rendszert kívánok ennek az országnak.
A sport mindenkori politikai-társadalmi szerepe tagadhatatlan. Jonathan Wilson Futballforradalmak c. könyve akkor akadt a kezembe, amikor már 15 éve töltöttem a futballpályán nagyjából minden szabadidőmet anélkül, hogy valaha el akartam volna helyezni magamat és a csapataimat a társadalmi-gazdasági rendszerünk összekuszálódott hálójában. Azt nyilvánvalóan mindig is tudtam, hogy a modern futball Angliában született, Wilsontól tudtam meg azonban azt, hogy a csapatsportok támogatásában az angolok a viktoriánuskori erkölcsi züllés megoldását látták, a labdarúgás meg jókor volt jó helyen ahhoz, hogy fellépjen az önzés és szolipszizmus jelenségével szemben. És talán az sem egyszerűen romanticizálás, hogyha nem pusztán a véletlennek – avagy finanszírozási okoknak – tulajdonítjuk, hogy a brit birodalom nagyjából egyszerre indult hanyatlásnak gazdasági hatalomként, valamint futballnagyhatalomként is. Habár ezek a részletek kétségtelenül lekötötték a figyelmemet, mégis talán Wilson következő mondata fejezi ki a foci – tágabb értelemben bármelyik sportjáték – szerepét a „világrendben”: „Elvégre mi a fontosabb: győzni, vagy szépen játszani? A gyakorlatiasság, a pragmatizmus, illetve az eszményítés és az idealizmus örök csatája ez.” Ebben a mondatban mindenki magára ismer, aki valaha izgult a csapata győzelméért, akármilyen sportról is legyen szó, akár nézőként, akár játékosként. És ebben a mondatban azok is mind magukra ismernek, akik valaha reflektáltak önnön létezésükre társadalmi lényekként.
A továbbiakban meghagyom Wilsonnak a futball ezen aspektusának részletezését – tényleg ajánlom a könyvet elolvasásra -, és a sport társadalmi integrációs szerepéről kívánom kifejteni a véleményemet. Ha a sport helyett focit emlegetek, akkor az csupán azért van, mert a saját szemüvegem lencséje focilabdákból van összerakva, nem más sporteszközökből. Korábbi írásaim alapján már kiderülhetett, hogy a szívemhez végtelenül közel áll Olaszország, így aztán talán nem meglepő, ha felemlegetem az olaszok sporttal kapcsolatos mentalitását. Az olasz Munkaügyi és Szociálpolitikai Minisztérium egyik projektje „Sport és Integráció”[1] néven fut, amelynek célja többek között a 1) gazdaságilag hátrányos helyzetű, ideértve a migráns hátterű gyermekek sporthoz való hozzáférésének elősegítése a sporthoz való jog garantálása érdekében, különös tekintettel a lányokra; 2) a beilleszkedés elősegítése a sporton keresztül a fair play elveinek terjesztésével és a nemi sztereotípiák leküzdésével; 3) valamint a figyelemfelhívás a sport, a tudományos élet és a harmadik szektor világában arra a szerepre, amelyet a sport játszhat a társulások létrehozásában és a sokszínűség növelésében. A projekt hivatalos honlapja továbbá úgy fogalmaz, hogy az általános cél a sport mint az integráció eszközének növelése, a lokális közösségek kohéziójának növelése, valamint a „virtuosi” hálózatok létrehozásának támogatása. Namármost, ha rövid nyelvészeti kutakodásaim sikeresek voltak, a „virtuoso” jelző egyszerre jelent „erényeset” és vonatkoztatható olyan személyre, aki különböző kulturális háttérrel rendelkezik, szakmailag nem specializálódott, jó ízlésű ember. Ezért a fordítói munkáért felelősséget nem vállalok, azonban számomra úgy tűnik, hogy a tárgyalt jelző kapcsolatot teremt a kultúrák harmóniája és az erkölcs között, és az olasz Munkaügyi és Szociálpolitikai Minisztérium úgy véli, hogy a sport egy kiemelkedően fontos eszköz a diverz kultúrájú erkölcsi hálózatok létrehozásában. A sportpályák építése Olaszországban (is) ennek az általános célnak rendelődik alá.
Felnőtt fejjel a saját gyermekkori tapasztalataim is világosabbak, így kifejezetten szeretek visszatekinteni a focipályán megélt élményeimre. Az első edzésemről egy éles jelenet maradt meg számomra: az egyik labdatartó feladatnál félénkségemben zsebre tett kézzel próbáltam megúszni, hogy hozzám passzolják a labdát. Az akkori edzőm – aki a mai napig az egyik legszelídebb ember, akit valaha ismertem – a maga szigorúságával rám szólt, hogy itt nem tesszük zsebre a kezünket. Csak fiatal felnőttként értettem meg, amit akkor a gyermekagyam csak jóindulatú intésként dekódolt: az edzőm ezzel azt akarta mondani, hogy a focipályán részt kell venni, nincs értelme elbújni, és mindenkinek hozzá kell tennie a maga részét a teljesítményhez. Szinte biztos vagyok benne, hogy ennek a „rám szólásnak” jelentős szerepe volt abban, hogy még 15-20 évig a pályán maradjak. A futball gyorsan a valahová tartozás élményévé vált számomra, az önfeledt önkifejezés eszközévé, a „másságom” elfogadásának alapfeltételévé. A „másság” pedig egy olyan dolog, amivel mindannyian küzdünk így vagy úgy, hiszen mindannyian „az univerzum egy-egy sajátos leképeződései vagyunk”. Amikor rátaláltam egy másik kislányra a focipályán, örök barátságot kötöttem vele annak ellenére, hogy voltaképp soha nem hasonlítottunk egymásra semmilyen tekintetben azon túl, hogy egy közös szenvedélyben osztoztunk annak minden kihívásával együtt – lányként. Abban a kislányban önnön létezésemnek az igazolását láttam.
Ha sorra veszem, milyen csapattársakkal sodort össze az élet, milyen színes egyéniségeket ismertem meg, és hogy mi mindent tanultam ezektől a gyerekektől, tinédzserektől, felnőttektől, egyértelművé válik, hogy mind számomra, mind a társaim számára a foci volt az egyetlen eszköz arra, hogy kimerészkedjünk a saját kis világunkból, amiben gyerekként különböző okokból kifolyólag elrejtőztünk. A foci volt a kapocs a gazdag család kisfiúja, meg a szakadt cipős roma kisfiú között, a nagyszájú és a félszeg között, a budapesti és a határontúli között, a ravasz és az alázatos között. A foci volt az eszköz arra, hogy valaki családi traumákat dolgozzon fel, másvalaki az iskolában tapasztalt sikertelenséget tudta a pályán kompenzálni, megint más pedig a folytonos közösségi kiközösítésre talált gyógyírt a játékban. Ahogy az valószínűleg minden sportöltözőben rendszeresen elhangzik: a pályán mindegy, hogy ki vagy, csak az számít, hogyan teljesítesz. A sport ereje kellett ahhoz, hogy a mindenkori csapattársaimmal megteremtsünk egy közös világot egy közös célrendszerrel, és a cél érdekében használt eszközök közös meghatározásával. A sport mindannyiunkat felkészített arra, hogy merjünk közösségben gondolkodni és közösséghez tartozni. Fegyelemre, alkalmazkodásra, és felelősségvállalásra tanított, miközben lehetővé tette, hogy próbára tegyük a saját képességeinket, és a határainkat feszegessük. Napkeltétől napnyugtáig ugyanazt a cselt gyakorolni, majd egy meccsen elsütni egy végtelenül felemelő módja annak, hogy a bennünk rejlő potenciált egy rajtunk túlmutató cél érdekében realizáljuk.
Szinte biztos vagyok benne, hogy amikor Sallai gólt lő a válogatott mezben, akkor a bicskei cigánysoron megdobban Szabi szíve, Ronald elégedett mosollyal dől hátra a határon túl, és mindkettejük vállát megveregetik a körülöttük ülők, mert ahhoz, hogy Sallai ma jó ütemben érjen a kapu elé, 12-13 éve minket kellett kicseleznie a felcsúti focipályán. Amikor a magyar válogatott Fenyvesi parádés mozdulattal szereli le az ellenfél középpályását, akkor az észt, a szerb, a ghánai, a montenegrói, meg az összes valaha volt csapattársa vele együtt örül, mert ahhoz, hogy Fenyvesi ma jó ütemben csússzon be, az elmúlt években tőlünk kellett elvennie a labdát. Egy közös sportág képviselői olyanok, mint egy kisebb, határokon átnyúló társadalom, ami bár azzal is együtt jár, hogy a „politikai” érdekek sokszor torzítják a lehetőségeket, mégis különleges lehetőséget biztosít arra, hogy az ember megtapasztalja, milyen részt venni egy közös sikerben. A sportba sem a rasszizmus, sem a sovinizmus nincs betáplálva, alapvető szerepe ezekkel az ideológiákkal épp ellentétes tartalmú.