A technológia-oktatás fontossága közgazdászoknak

Tim Philips, a brüsszeli CEPR intézethez tartozó VoxTalk (https://cepr.org/multimedia/power-and-progress) podcast műsorvezetője kérdezte Daron Acemoglut a Power and Progress című könyve kapcsán(, mely nem rég jelent meg. A könyvet kollégájával Simon Johnsonnal közösen írták, melyben egy új nézőpontot jelenítenek meg a technológia, és különösképpen a mesterséges intelligencia fejlődési irányával kapcsolatban.

A könyv címében a „power” arra a hatalomra utal, hogy kik tarthatják a kezükben a gyeplőt a technológiai fejlődés irányának meghatározásakor. De nem csak a fejlődés útjáról, hanem arról is, hogy kik döntenek ebben a kérdésben, illetve hogy az ebből származó hasznot hogyan osszuk el. A címben szereplő „progress” természetesen jelenti a technológiai fejlődést, valamint azt, hogy mi, mint emberiség valóban fejlődünk-e.

A szerzőpáros két dolgot szeretett volna elérni a könyvvel. Szerette volna ellensúlyozni a techno-optimista narratívát, mely technológiai környezetben, mint például a Silicon Valley és az akadémiai világ rendkívül népszerű. Ez abban is megnyilvánul, hogy szerintük a technológiai fejlődés szükségszerűen javítani fogja széles társadalmi réteg helyzetét a magasabb béreken és jobb életkörülményeken keresztül. Azonban a történelemre visszatekintve is azt láthatjuk, hogy ez néha így történt, sokszor azonban csak egy szűk rétegre volt igazán pozitív hatással.

Emellett szerették volna kiterjeszteni a diskurzust arról, hogy kinek lehet szava a technológia jövőjét illetően. Rendkívül fontosnak tartják a demokratikus kontrollt. Az, hogy a tőke és a munkások hogyan részesülnek a produktivitás növekedéséből, nem egy előre determinált folyamat eredménye, hanem társadalmi döntések következménye, ezért elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk vele. A múltban ez a társadalmi döntés gyakran úgy alakult, hogy csak egy szűk elit részesült a produktivitás növekedésével járó haszonból és úgy látják, ma is ebbe az irányba haladunk.

Az az elterjedt techno-optimista elképzelés, hogy a fejlődés során valahogy úgyis minden jól végződik. Ezt nevezik „productivity bandwagon”-nek, mely a következő gondolatmeneten alapul. Valamilyen úton a technológiai fejlődés muszáj, hogy növelje a béreket. A technológia növeli az átlagos produktivitást, vagyis a megtermelt javakat és szolgáltatásokat, ami miatt a cégek még több munkaerőt szeretnének felvenni, ami majd növeli a béreket. Azonban ez két feltételezést is igényel, ami egyáltalán nem biztos, hogy igaz. Például nem biztos, hogy attól, hogy növekszik az átlagos termelékenység, a munkaerő ebből származó marginális előnye is növekedni fog. Erre jó példa az automatizáció. Egy munkások nélküli gyár átlagos termelékenysége nagyon magas, hiszen egy nagy számot kell elosztanunk nullával, de a bérek nyilván nem növekedtek. Ezen kívül a cégvezetők lefölözhetik a növekvő produktivitás hozamát. Ugyanis a munkáltató-munkavállaló viszony nagyon sokáig egyáltalán nem piaci viszonyok szerint működött, és ma sem mondható teljesen egyenrangúnak.

A könyv fontos fogalma a „vízió oligarchák”. Miután nincs a technológiának előre eldöntött fejlődési útja, fontos kérdés, hogy mégis kik egyengetik ezt a pályát. Nem csak piaci erők, hanem víziók is rendkívül mértékben mozgatják. Ma ez még többet számít, hiszen egy nagyon kis csoportnak van nagyon nagy hatalma és hangja, mint például a Szilikon Völgyben működő cégek vezetőinek. És bár a fejlődés vagy pozitív vagy negatív módon mindenkire hat, ez a kis csoport kifejezetten homogén közeg.

A techno-optimista álláspont azt hirdeti, hogy ennek a kis csoport zseninek az útmutatását kell követnünk, akik sokkal nagyobb tudással rendelkeznek a szóban forgó újításokról és kutatásokról. Maguk szintén azt állítják, hogy az ő társadalmi hozzájárulásuk messze túlmutat a milliárdokon, amit eddig kerestek. A szerzőpáros szembe megy ezzel az állásponttal, mert lehet, hogy sokan nem tudnak olyan jó mesterséges intelligenciát fejleszteni vagy atomfegyverekkel kísérletezni mint a „vízió-oligarchák”, de érintettként nekik is lehet szavuk a témában. És a fejlődés demokratizált irányításának fontos szerepe lenne annak az ellensúlyozásában, hogy az élvonalbeli kutatók és cégvezetők sem tévedhetetlenek, vagy kihagyhatnak szempontokat a csoport homogén jellege miatt.

Daron Acemoglu az úttörő technológiák közül a mesterséges intelligenciát említi, melynek a kutatása torz irányba halad. A fenti gondolatmenetet követve nem növekvő jólétet hozna el a társadalom szélesebb körének. Véleménye szerint nem az autonóm mesterséges intelligencia fejlesztése lenne a megoldás, az ugyanis nem hatalommal ruházza fel az embereket, hanem megfosztja őket attól. Az automatizáció nem növelné a munkaerő határhasznát, hanem helyettesítené őket. A robotoknak nem az intelligenciájára van szükségünk, hanem a hasznosságára. Pozitív példának hozza fel a számológépet és a Wikipédiát, melyek nem helyettesítik az embert, hanem több teret adnak a képességeiknek, kiegészítik őket.

Felmerül a kérdés, hogy nem lenne-e pont az a jó megoldás, hogy végre megszabadulunk a munkától. Acemoglu három dolgot sorol fel, amik miatt ő nem ebben látja a jövőt. Túl nagy mértékben kéne megváltoztatnunk az intézményeinket, amire nem lennénk képesek, emiatt a fejlődés ilyen iránya csak még nagyobb mértékben növelné a társadalmi különbségeket. Nem hisz abban, hogy képesek lennénk ehhez jól alkalmazkodó és jól működő újraelosztó intézményeket létrehozni. Emellett a kutatás iránya alapvetően rossz. Ugyanis nagyobb hatékonyságot érhetünk el, ha az embereket kicsit is tudjuk fejleszteni és segíteni, mintha teljesen helyettesítenénk őket és onnan kezdjük el növelni a termelékenységet. Végül pedig egy olyan világot, ahol nem dolgozunk, egy disztópiaként lát. Hogyan értékeljük teljesen újra a szociális hálónkat, a benne elfoglalt helyünket, állapítjuk meg a hovatartozásunkat? Az igazságosság nem csak az egyenlő fogyasztásról szól, ahogy a közgazdaságtan azt sokáig feltételezte, hanem az egyenlő hozzájárulási lehetőségekről is.

A jövőben több ember kapjon hangot, beleszólást a fejlődés irányába. A korábbi érdekvédelmi szerveződésekkel szemben fontos változás, hogy a szervezetek vezetőinek nem csak a munkavállalók béreiről kell tárgyalniuk, hanem az őket érintő technológia haladásának útjáról. Ne a mesterséges intelligencia legyen autonóm, hanem a munkások kapjanak nagyobb szabadságot. Valamilyen módszerekkel fontos lenne lassítani a technológiai fejlődést, amíg nincsen egy jobban felépített keretrendszere. A technológia blokkolása általában rosszul sült el, azonban segíthetne, ha például kiegyenlítenénk a marginális adót a tőkén és a munkaerőn, ugyanis utóbbin jelenleg számos olyan adóteher van, ami a gépeket és az automatizációt előnybe hozza.

Végül pedig Acemoglu a közgazdaságtan oktatásába nagyobb mértékben beemelné a politikát és a hatalmat, a technológiával is mélyebben foglalkozna annál, hogy a technikai fejlődés mindenkit produktívabbá tesz. A közgazdaságtan megszilárdította a helyét, mint egy innovatív, empirikus tudományág, de sok terhet hurcol még a múltból, és a jó eredmények ünneplése mellett fontos modernizálni ezeket a területeket.

Szólj hozzá!