Interjú dr. Bősz Anett főpolgármesterhelyettessel
A Szakosztály sorozatot indított a pedagógia legújabb eredményeiről, a felzárkóztatás és fejlesztés lehetőségeiről és gyakorlatáról, hiszen meggyőződésünk, hogy ezek a szempontok a gazdasági gyakorlatban is érvényesíthetők és érvényesítendők. A sorozat részeként kértünk interjút dr. Bősz Anett humán területekért felelős főpolgármesterhelyettestől.
Főpolgármesterhelyettesként az Ön területe a kultúra, ugyanakkor közgazdászként végzett. Miért fontos gazdasági szempontból a kultúra, van-e hatékonysági előnye a kultúrával való foglalkozásnak? Nehéz költségvetési helyzetben, amiben most is van a főváros, hogyan lehet meggyőzni a döntéshozókat ennek a szférának a finanszírozásáról?
Bősz Anett: A kultúra szerepe a gazdaságban túlmutat önmagán. Természetes, ha bemegyek a Katonába vagy a Radnótiba, és veszek a szüleimnek egy ajándék bérletet, azzal értelemszerűen növelem a GDP-t, hozzájárulok a színház fenntartásához, bérfizetéséhez, állagmegóvásához – van tehát egy gazdasági körforgás. Ugyanakkor, a kultúra gazdaságban betöltött, önmagán túlmutató szerepe nem más, mint hogy a mentális egészségben élő ember hatékonyabb, kevésbé fenyegeti a kiégés vagy a depresszió veszélye, és több kreatív ötlettel tud előállni, mint a lelki egyensúlyt nem találók.
A színházi katarzisok, a regények világának szépségei, mélységei, magasságai a mindennapos, vállunkra tett csomagokat segítenek cipelni. Az egyik legfontosabb, amit megtanultam a fővárosban, hogy a híd legfontosabb feladata, hogy elbírja önmagát. Ha ezt teljesíti, lényegében bármit elbír. Ugyanígy van ez az emberrel. Ha önmagunkat elbírjuk, elbírunk bármit. A kultúra az önismeretben, a pihenésben, az élet szépségeinek meglátásában is segít, túl azon, hogy a kulturális terek ráadásul közösségi terekként is működnek. A közösségek megtartják az embert, éppúgy, mint a saját stabilitása.
A stabil polgárok a gazdaságot is jobban húzzák. A stabilabb gazdaság színesebb társadalmat, színesebb kultúrát teremt. Tovagyűrűző folyamatot látok, és biztos vagyok benne, hogy minden kultúrára költött forintnak van multiplikátor hatása hosszútávon. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy ez a szektor csak viszi a pénzt, és mindenkit zárjunk ki a fogyasztásából, aki nem tudja megfizetni. Nem értek velük egyet. Vizsgáltuk-e valaha, hogy hány forintba kerül egy kultúrát nem fogyasztó – és azon keresztül öngyógyító folyamatokat nem működtető – ember az egészségügy számára, vagy hogy vajon mennyivel teljesít rosszabbul a munkájában, mint azok, akiknek van tegnapról visszaemlékezni valójuk akár egy állatkerti vagy egy múzeumban tett látogatásra, nem beszélve egy színházi előadásról?
Úgy látom, közgazdászként megérkezni ide egyszerre előny és hátrány is. Noha művészemberek közt gyakorta érzem magam elefántnak a porcelánboltban, miközben az is a megfigyelésem, hogy a fővárosi fenntartású színházak igazgatói egytől egyig jó mikroökonómussá kellett, hogy váljanak ahhoz, hogy elvezessék a színházat működtető gazdasági társaságokat, hiszen rájuk az energiaválság előtt sem hullott pénzeső. Ezekben kell tudnunk érteni egymást, és volt már arra is példa, hogy a jegyárképzési stratégiát tekintve kifejezetten segített engem a fogyasztói magatartás más típusú ismerete.
Mialatt mindannyian tudjuk, hogy a tanároknak, a nyugdíjasoknak és a diákoknak is fontos, hogy el tudjanak jutni színházba, közben elszálltak az energiaárak, a színházak háttérszemélyzete könnyen áthívható akár a bérezés tekintetében szárnyaló építőiparba (vagy bármely jól fizető szektorba, ahol szakemberhiány van), ráadásul az előadóművészeknek nem üzenhetjük, hogy az ő munkájukért csak éhbért lehet fizetni.
Ebből a kihíváshalmazból kirajzolódik egy célfüggvény, amiről nem elég annyit mondanunk, hogy az emberek először zsömlét és melegvizet vesznek, aztán tornazsákot a gyerekeiknek, végül kabátot, majd, ha ez az egész mind megvolt, utána nézik meg a színházak repertoárját vagy látogatnak el egy könyvfesztiválra. Ennél a fogyasztói döntés bonyolultabb.
Az álmunk természetesen az lenne, ha az önkormányzatok kivéreztetése megszűnne, és városi szintű kedvezménykártya-rendszert hozhatnánk létre a szociálisan hátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok, rászorulók számára. Akkor volna értelme elindulni a piaci viszonyokra jobban hasonlító irányba, de kizárólag azzal a nagyon erősen jelenlevő gondolattal, hogy a kultúra nem csak azé, aki megfizeti. A jól működő, nyugati piacgazdaság része, hogy támogassuk azokat, akik kiszorulnának a jegyárak miatt. Addig, amíg ez fiskális okok miatt lehetetlen, sajnos a túlélésen kívül kevés dologról tudunk beszélni – legyen szó az önkormányzat folyószámlájáról vagy a színházakról. Az egyik legrémesebb élményem volt az elmúlt bő egy évben, amikor beázott az Örkény Színház, és nekünk azt kell mondanunk, hogy a színháznak kell kigazdálkodnia a javítási munkálatokat. De – ahogyan azt egy rendszerváltó politikustól megtanultam – „ki a fenét érdekel, hogy Bősz Anett hogy van?” És tényleg! Mialatt ennek a történetnek a mentális terhe nehéz, közben a városvezetői viselkedésgazdaságtan elemzése most azért könnyű, mert a költségvetési korlátok nagyon kis mozgásteret engednek.
Ami viszont az energiaválság közepette egy nagyon szép és eredményes projekt volt, hogy nappali menedékprogramot – ha úgy tetszik – rezsimenedék programot hirdettünk, ezzel közösségi és társadalmi missziót adtunk kulturális intézményeknek. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár központi épülete és fiókhálózata, a BMK és a Budapesti Történeti Múzeum Barokk csarnoka is várta azokat, akik egy következő munkanapra, iskolai napra tértek be felkészülni – vagy csak azért érkeztek olvasgatni, mert odahaza ezzel több órányi gázt és áramot meg tudtak vele spórolni.
Önhöz tartozik általában a humán területek kezelése is, beleértve az iskolákat és az akadályozottakkal foglalkozó intézményeket. Mik a legfontosabb problémái az ezekhez tartozó intézményeknek az alufinanszírozottság mellett? Miyen szakmai kihívásoknak kell megfelelniük, amiben segítségre szorulnak? Hogyan tud a főváros segíteni ezeknek a megoldásában? Ezen belül is külön rá szeretnénk kérdezni az akadályozottakkal foglalkozó intézményekre. Miért tartja fontosnak ezt a területet, ami azért jelentős mértékben el volt hanyagolva nemcsak az elmúlt 30, de talán 100 évben is, hiszen úgy tekintettek rá, mint aminek sem gazdasági, sem politikai “racionalitása” sincs? Érzékeli-e, hogy megváltozott ez ügyben a szemlélet a politikában és társadalomban? Milyen fejlődési lehetőséget lát az intézményrendszerben ezen a területen, hiszen világhírű gyógypedagógusokat adott Magyarország a világnak? Hogyan tudja a főváros elősegíteni ezt a fejlődést, vagy ez alapvetően a szakmai megújuláson alapszik?
Bősz Anett: Annak idején, amikor Tarlós István volt a főpolgármester, a fogyatékossággal élők ügye ahhoz a főosztályhoz tartozott, ahová a „beton”. Úgy sejtem, azért, mert az akadálymentesítéshez valóban szükséges beton vagy aszfalt, ha rámpákat, ültetett járdákat vagy gyengénlátó sávokat szeretnénk építeni, ugyanakkor a fogyatékossággal élők ügyét nem lehet ennyivel megoldani. Az első lépés a lelki akadálymentesítés, amiben hazánkban kevés előrelépés történt.
A Fővárosi Önkormányzat kezében jelenleg relatív kevés eszköz van, hogy ezt előremozdítsa, de az új szemlélet jól kirajzolódik. Ebben a ciklusban már igényelhetők voltak azok a gyengén látók számára kifejlesztett távirányítók, amelyekkel a gyalogátkelő helyek megszólaltathatók számukra, így biztonságosan tudnak közlekedni. A BKK járműparkja a nehéz költségvetési helyzet mellett is folyamatosan újul meg, a trolik, a buszok mellett most már számos villamosvonalon is alacsonypadlós járművek közlekednek. Személyes tapasztalatom, hogy azokon a járatokon, ahol elsőajtós felszállás van, a babakocsisoknak messziről integet a járművezető, hogy menjenek a középső ajtóhoz, és ott szálljanak fel.
Számos, a Fővárosi Önkormányzat kizárólagos tulajdonában álló BGYH strandja és gyógyfürdője vált teljesen akadálymentessé, többiek is jó úton haladnak efelé. Sőt, a Budapesti Művelődési Központ most éppen azzal küzd, hogy a kerekesszékesek és kisbabás családok által használt bejárata fölött omlik a vakolat – lám, még egy ilyen aggastyán, és energiahatékonyság szempontjából nehéz helyzetű épületnek is van akadálymentes bejárata!
Büszke voltam rá, hogy a Budapest150 egyik első eseménye volt, közvetlen a 149. születésnap után, hogy a Korai Fejlesztő Központ arra a kérdésre kereste egy konferencián a választ, hogy vajon ellátták-e a társadalmi feladatukat az elmúlt évtizedekben. Afelől nincs ugyanis kétségük, hogy a „Korai-családok” életében óriási pozitív fordulatot hoztak. Az viszont szomorú, hogy a társadalmi szemlélet alig változott a ’90-es évek eleje óta. Most leginkább abban tudunk partnerek lenni, hogy ez változzon. Betont önteni az is tud, aki minden érzékenyítési folyamatról lemaradt, és azt sem tudja, hogy fogyatékossággal élő honfitársaink jó részét ez az ország nem a zebráknál, de még nem is az aluljáróknál buktatja el, hanem ott, hogy nem engedi be őket az oktatási rendszer és a munkapiac, vagyis a négy fal közt rekednek a legtöbben. Arról már nem is beszélve, hogy hány legénybúcsús társaságot látunk akárcsak egy csípőficamos vagy végtaghiányos sráccal? Amíg a kocsmákban és a játszótereken nem látunk ép és fogyatékossággal élő gyerekeket és fiatalokat nagy számban együtt játszani, bulizni, beszélgetni, addig nincs miről beszélni. Ezeknek a falaknak sokkal fontosabb leomlania, mint bármi másnak, és emiatt hangsúlyozzuk azt, hogy Budapest mindenkié, ami ugyanígy igaz az intézményeinkre. Gyönyörű hagyomány, és idén 31. alkalommal rendezte meg a Fővárosi Állat- és Növénykert a Sérült Gyermekek Napját. Felemelő volt a több ezer gyerek és fiatal közt nyüzsögni a Kertben! Ha ezek mindennapos gyakorlatokká válnának országosan, szinte automatikusan épülnének meg a rámpák és szélesednének majd a bejárati ajtók.
Ismert tény, hogy különösen a fiatalok között sokan küzdenek pszichés problémákkal. Mindannyian küzdünk különböző fokú nehézségekkel, ami miatt sokkal jobban kellene differenciálni az oktatást, mint amire jelenleg a pedagógusoknak lehetősége van. Hogy látja, mennyiben feladata a pedagógusnak ezeknek a kezelése? Hogyan tud segíteni a külső intézményrendszer az anyagiakon túlmenően abban, hogy ezt a feladatot el tudják látni a tanárok, a tanítók és az óvópedagógusok?
Bősz Anett: Elképesztő teher nyomja a tanárok, tanítók, óvodapedagógusok vállát, és kiemelten kell figyelnünk arra, hogy a legkisebbektől a legnagyobbakig olyan felnőttekkel találkozzanak a gyerekek, akiket nem fenyeget a kiégés veszélye, akik tudnak tanulni egymástól, és akiknek van lehetőségük alkotni is, szabadon gondolkodni. A Fővárosi Önkormányzat Óvodája bázisintézmény is, amely tudásmegosztáson keresztül segít más intézményeket, kollégákat. Amit a Főváros tehet – túl azon a rendkívül kevés oktatási intézményen, amely a fenntartásában megmaradt –, hogy segíti ezeket a konferenciákat, valamint olyan lehetőségeket biztosít a sporton és a kultúrán keresztül, amelyek megtartják a testi-lelki egészséget. Ez a válságokkal terhelt időkben rendkívül nehéz, de nem lehetetlen. Gyakori, hogy ultrafutók kerülnek ki a házastársukat hirtelen elvesztő, 50-es korosztályból, mert gyászfeldolgozásképp a sportot választották, aztán megszerették a futóközösséget, úgy általában véve a közösség erejét, és a sport fegyelmezettségéért kapott ajándékokat. Kutatások szólnak arról, hogy a rendszeres sportnak olyan hatása van, mint az antidepresszánsoknak, csak könnyebb fenntartani a hatását, és egészségesebb is. Nemrégiben, a Szemle Plusz díjátadón, a Miskolci Nemzeti Színház egyik művésze úgy vette át a díjat, hogy egy kétkezi munkásról mesélt Miskolcról, aki azt mondta, hogy amikor igazán sötét a tél, és amikor igazán nehéz időszakai vannak, akkor ő minden nap megy színházba, amikor csak tud, mert az ad neki erőt. Valójában bámulatos, hogy a sport és a kultúra hogyan tartja meg az embert, a legnehezebb időszakokban is.
A Fővárosi Önkormányzat a sportági szakszövetségek támogatásán keresztül, szabadidős kondiparkok létesítésén és felújításán keresztül, a Margitszigeti Atlétikai Centrumban rendkívül kedvező áron elérhető szolgáltatásokkal tudja szolgálni a lakossági igényeket. És – persze – ott vannak a sportesemények, az Esélyteremtő Budapest Focikupa, a lehetőségeinkhez mérten rászoruló gyerekeknek kiosztott Műjégpálya-voucherek (ingyenes korcsolyabérléssel együtt), és számos olyan fesztivál, ahol a szabadidősport győzedelmeskedhet a mindennapok szürkesége és a válságok nehézségei felett.
Abban áll a legnagyobb felelősségünk, hogy a lehető legtöbbek hozzáférését biztosítani tudjuk ezekhez a programokhoz, lehetőségekhez. Az a mögötte húzódó elméleti háttér, hogy miután a méltóságunkban és a jogainkban egyenlők vagyunk, a lelki egészségünk megőrzéséhez is egyformán jogunk van – mindegy, milyen vastag a pénztárcánk.
Köszönjük a beszélgetést!