Alberto Giacometti: How wild you look!
Simone de Beauvoir: It’s because I want to write and I don’t know what.
A.G.: Write anything.
Az elmúlt években radikálisan megváltozott a zenei ízlésem. Visszatekintve az előadókra, akik a Spotify-listám tetején zavartalan kényelemben ücsörögtek évekig, akaratlanul is elmosolyodok. Mivel a zenének csupán minden szempontból laikus hallgatója vagyok, nem áll szándékomban kritikával élni ezen előadókkal szemben, a mosolyom mögött csak egy egyszerű megállapítás bújik meg: azt hallgattam, ami kényelmesnek hatott. A témák, a melódiák, a dalok teljes szerkezeti felépítése mind kényelmet nyújtottak, a feszültségnek csak valami furcsa illúzióját keltették, én pedig – még akkor is, ha jól kisírtam a szemeimet ezekre a dalokra – hátradőltem és élveztem, hogy nincs megoldás, hogy nincs személyes felelősség, hogy minden fájdalom, amiről ezek a dalok szólnak, szükségszerű, elkerülhetetlen, az életnek úgynevezett velejárója.
Tavaly Bruce Springsteen észrevétlenül kúszott a leghallgatottabb előadóim közé, elsősorban a Born in the U.S.A. című albumának köszönhetően. Van egy-két track az albumon, amiket különösen szeretek. A Dancing in the Dark (1984) kapcsán a napokban ütött arcon a felismerés, hogy a lírai én Sartre Antoine Roquentin-ja is lehetne: a fickó, aki rosszul lesz a saját tükörképétől, és aki kétségbeesetten próbál megírni egy könyvet a siker mindenféle kilátása nélkül. Annyira megörültem ennek a felismerésnek, hogy nagy erőfeszítéseket tettem, hogy bizonyítékot találjak arra, hogy Sartre tényleg inspiráció volt Springsteen számára, a kultúra és eszmék különböző arcai – még ha lényegüket tekintve azonos gyökérrel rendelkeznek is – közti kapcsolatok azonban sokszor nem válnak evidenssé ilyen nyílt formában. Springsteen mellett Sam Fender küzdötte fel magát a toplistám tetejére anélkül, hogy tudatosítottam volna ezt a folyamatot. Ugyan még csak februárt írunk, a Hypersonic Missiles (2019) album már most potenciálisan az idei évem leggyakrabban hallgatott albuma. Habár a két előadó más generációkat képvisel, a köztük és a zenéjük közt meghúzódó párhuzam ezúttal nyilvánvaló, nem csupán az én kétes bizonyosságú megítélésem terméke.
Springsteen és Fender zenéje is az úgynevezett heartland rock zsánerhez köthető. Hogy ezt a műfajt pontosan mi jellemzi, itt most nem fontos, az viszont mégiscsak megemlítendő, hogy ebben a zenei stílusban gyakran megjelenik egyfajta társadalmi vagy közösségi felelősségvállalás. Sokszor olyan témákat, problémákat és feszültségeket dolgoznak fel, amelyek a legkevésbé sem szükségszerűek, elkerülhetetlenek, vagy az életnek velejárói. Olyanokat, mint például „a széles körben elterjedt munkanélküliség, a gazdasági növekedés hiánya és a kormányzati megoldásokból való kiábrándultság”. Az embernek nincs esélye hátradőlve hallgatnia ezeket a dalokat, hiszen azok tele vannak drámával, történetekkel, feszültségekkel, amik mindannyiunkat érintenek, és amikre igenis léteznek megoldások. Ezek a dalok őrlángon tartják az ember hajlamát arra, hogy a társadalom részeként definiálja magát, így aztán önmagukon túlmutató feszültséget keltenek az emberben. Ezen feszültségnek a természete pedig valóban kapcsolódik Sartre-hoz és általában az egzisztencializmushoz.
Az egzisztencialistákhoz fűződő vonzalmam periodikusan, általában az év elején ér utol. A tavalyi évtől eltérően – amikor közvetlenül Sartre és Camus regényeinek segítségével akartam szembenézni a létezés viszontagságaival – ezúttal Sarah Bakewell kezébe kapaszkodva merészkedtem vissza erre az ingoványos talajra. Egzisztencialistákat olvasni olyan, mint maga a jól ismert egzisztencialista probléma: egy szikla szélén nem a mélységbe zuhanás lehetőségétől ijedünk meg, hanem attól, hogy szabad akaratunkból vetjük magunkat a mélybe. Ahogy az ember Kierkegaard, Sartre, Beauvoir vagy bárki más gondolatai között navigál, szédülés fogja el, nem azért, mert ezek a gondolatok leküzdhetetlen gravitációs erővel vonzanák magukhoz, inkább azért, mert lehetőséget kínálnak arra, hogy az ember önnön akaratából nézzen saját létezésének mélyére.
Az olyan narrátorok segítségét kérni, mint Bakewell, esetemben kettős célt szolgál. A biztonsági óvintézkedés mellett abban is segít, hogy kontextust kapjanak a gondolatok, amiket Sartre, Camus vagy bárki más papírra vetett. Amíg a tavalyi „egzisztenciális krízisem” egyfajta egocentrikus, saját létezésemre való rácsodálkozásként zajlott le bennem, addig az idei, Bakewell által asszisztált, egy, a világra való rácsodálkozásként bontakozik ki. Nem mintha eddig ne tudtam volna, hogy rajtam kívül létezik egy világ, ami zajlik, dolgozik, épül, és velem együtt múlik el a világtörténelem folyamában. A vágy, hogy szkepszis nélkül tekintsek a világra, hogy megértsem és megragadjam azt, ami nekem lett szánva ebből a világból, hogy aztán többszörösen visszaadjam azt, régóta pislákol bennem, de a hajlamom arra, hogy Pessoa dilemmájának[1] megadva magam álmodozás és cselekvés között félúton elakadva idegesen figyeljem mindazt, ami körülöttem és velem történik, az itt eltöltött időm jelentős részében megbénított.
Nem segít ezen az általános bénultságomon az sem, hogy egy – menedzsment szakzsargonnal élve – VUCA világban élünk. A mozaikszó arra utal, hogy egy volatilis, bizonytalan, összetett és kétértelmű környezeteben próbálunk manapság navigálni, bár aligha hiszem, hogy ez valóban újdonság volna, valami, ami előző időket nem jellemzett a világtörténelem során. Mark Jones például felveti annak lehetőségét, hogy 2024-ben 1933 hibái ismétlődhetnek meg, rámutatva, hogy a demokratikus intézményrendszerből való kiábrándultság, az általános állampolgári bizalmatlanság korántsem újkeletű jelenségek. Jones előbb említett cikkére ha nem is válaszul, de egynapos késéssel érkezett ugyanazon a felületen Harold James véleménye, ami bizonyos szempontból Jones antitézise. James cikke, ha nem is tökéletesen, de azt jeleníti meg, amit Jones „optimistic escapism”-nek, azaz optimista menekülésnek nevez. James a Trump-jelenséget természetéből fakadóan átmenetinek és múlandónak tartja, bár ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy feltett kézzel kéne várnunk, amíg elmúlik. Aztán van, aki – ezúttal Bolsonaro példáján keresztül[2] – felveti annak lehetőségét, hogy a szélsőjobboldali tendenciák nem csupán az irracionalitás átmeneti megnyilvánulásai, hanem annak a rendszernek a valós és elkerülhetetlen tünetei, amiben maguk az optimista menekülésre hajlamos intellektüelek is hisznek.
Szóval Bakewell elbeszélése abban segít, hogy felismerjem Heideggerben, Sartre-ban, Beauvoir-ban, Camus-ben és a többiekben azokat a kétségeket, bizonytalanságokat, félelmeket, amik a kornak bizonyos szempontból egyedi termékei voltak, de amelyek ma is tovább élnek bennünk, habár módosult formában. A kontextus, amivel Bakewell szolgál, rámutat arra a Heidegger-i tézisre, miszerint nemcsak lét, de idő is van, hogy a kettő nem választható el egymástól.
Az egzisztencialisták közül személyes kedvencem Beauvoir, magyarázatom, indoklásom nincs, ez az érzés csak amolyan vonzalom, mint amilyet az ember nagy baráti társaságokban csak bizonyos emberek iránt érez, akik számára minden különösebb ok nélkül egy becsesebb helyet tart fenn a szívében. Bakewell elmeséli, hogy a II. világháború korai szakaszában Beauvoir és Sartre között ellehetetlenült a kommunikáció, ami Beauvoir-t nyilvánvalóan aggodalommal töltötte el, így aztán – kis túlzással – csupán figyelemelterelés céljából akadt a kezei közé Hegel fenomenológiája. Bakewell megfogalmazásában, ahogy Beauvoir „délutánonként elhagyta a könyvtárat, átjárta a minden dolgok helyénvalóságának érzése – egy érzés, ami nagyjából öt percig tartott, amíg a város piszkos valósága ki nem ábrándította”[3]. Ez a kis anekdota végtélen szimpátiát keltett bennem. Bár kötve hiszem, hogy akárcsak a töredékét megértettem volna A szellem fenomenológiájának, azt meg talán még kevésbé hiszem, hogy ez a töredék-megértés Beauvoir megértéséhez bármilyen síkon hasonlítható volna, azonban mégiscsak önmagamat láttam ebben a megzavarodott Beauvoir-ban. Nemrégiben Dani Rodrik és Joseph E. Stiglitz egyik friss publikációját olvasva elfogott egy egyfajta gyermeki lelkesedés, azt érezvén, hogy Hegel bújik meg a közgazdászok sorai között, amikor a következőképp fogalmaznak:
„The fundamental source of economic development in the long-term is learning, both at the level of the individual, reflected in the accumulation of human capital and learning-to-learn, and at higher levels— organizational and societal learning, including improved governance, which entails not just understanding the principles of what makes for good governance, but overcoming the impediments to their implementation.”
Mi ez a bizonyos hosszú távú tanulási elem, ha nem maga az Abszolút Szellem önmegvalósításának folyamata? – kérdeztem magamól lelkesen, aztán szép lassan, ahogy a realitásnak vélt bizonyítékokat felsoroltam magamban, letörtem a saját lelkesedésem, anélkül, hogy módszeresen végiggondoltam volna akár azt a problémát, amit Rodrikék vetettek fel, akár a hegeli problémát. Igaz, az utóbbi talán egy egész életművet igényelne. Mindenesetre nem jutottam arra az elhatározásra, hogy igenis kívánom, akarom, és kész vagyok tenni a megértésért attól teljesen függetlenül, hogy mikor és hol vétek később kiigazítható hibát ebben a folyamatban. Így aztán szomorúan konstatáltam, hogy nemcsak álmodozás és cselekvés közé szorultam, de a megértéstől való félelemtől a bizalom felé vezető ösvényen is elakadtam félúton. Talán ebből a tehetetlenségből akar kivezeti Almási Miklós, amikor agyfényesítő edzéseket ajánl.
Az esszé azon túl, hogy a saját lelkem terheinek papírra vetésének önös célját szolgálta, arra kívánt rámutatni, hogy nem szabad és nem is érdemes félnünk a gondolkodástól, vagy a saját gondolkodásunkban potenciálisan elkövethető hibáktól. A gondolkodás az egyetlen eszköz a létezésünk időben és térben való megjelenésének értelmezésére, valamint arra, hogy megtanuljunk bízni abban, hogy annak valóban van értelme. Az egyetlen eszköz arra, hogy képesek legyünk kilépni a bénultságunkból, hogy aztán munkához látva elvégezzük mindazt, amiért itt vagyunk, hogy így vagy úgy, de kivegyük a részünk a világtörténelem közös alkotásából.
[1] „I have to choose what I detest – either dreaming, which my intelligence hates, or action, which my sensibility loathes; either action, for which I wasn’t born, or dreaming, for which no one was born.”
[2] Habár a cikk portugálul íródott, a Google-fordító mára már elég fejlett ahhoz, hogy élvezhető fordítással szolgáljon.
[3] A fordítás saját termék, angolul jobban hangzik.