1965-ben az Intel egyik alapító mérnöke írta le tanulmányában azt a megfigyelését miszerint a számítógépek teljesítménye az idő előrehaladtával exponenciális növekedést produkál. Pontosabban a mikrochipek teljesítményének a sebessége két évente megkétszereződik (előszőr évente volt az előrejelzésben, majd ezt kettőre korrigálta). Gordon E. Moore tízéves időtávlatot tekintett reálisnak, viszont tanulmányának újbóli publikálása után elméletét időtállóvá keretezte újra. Elmélete ma már valós adatokon nyugszik, a teljesítmény kapacitásának növekedése valóban tudta produkálni az elmúlt évtizedekben a fenti ütemet. Továbbá ne becsüljük alá a mikrochipek jelentőségét a technológiai haladásban: a tranzisztorok (mikrochipek) a számitógépes technológiák alapját jelentik, ezért a számítógépes technológia hasonló ütemben növekszik.
Ray Kurzweil azzal egészítette ki Moore megfigyelését, hogy a számítógépek teljesítménye a tranzisztorok feltalálása előtt is megduplázódott adott időközönként, így ma már a teljes technológiai fejlődés tekintetében érvényes a Moore-törvény. Tulajdonképpen azt lehet állítani a fenti gondolatmenet generalizálásával, hogy a technológia szintje, ha nem is két évente, de hasonló időközönként megduplázódik, növekedési üteme exponenciális.
Ez egyrészt arra enged következtetni, hogy a technológiai forradalom, mint kifejezés érvénytelenné válik, a technológiai fejlesztések exponenciálisak és nem epizódszerűek, amiben az egyes felfedezések struktúrális növekedést okoznak. Másrészről pedig arra következtethetünk, hogy a társadalom alkalmazkodóképessége (technológia-felvevő képessége) idővel lassabb lesz, mint a fejlődés: ha a társadalom is exponenciális ütemben tudna alkalmazkodni a technológiához, nem lenne szükség az ehhez hasonló szövegek megírására, hiszen nem létezne a probléma. A technológiai fejlődéstől való félelemnek pont ez a felismerés adja az alapját, hogy nem bízunk a társadalmi alkalmazkodóképesség gyorsaságában (a gazdaság, a munkaerőpiac és az életmód tekintetében).
Thomas Friedman A köszönet a késésért (2018) című könyvének fő állítása, hogy a piac gyorsulása (ezalatt a globalizációnak köszönhetően kapcsolódási szint évről évre történő egyre nagyobb mértékű megnyilvánulását kell érteni) valamint a természeti környezet változása (éghajlatváltozás, népességnövekedés és biológiai diverzifikáció csökkenése) és – a Moore-törvénynek köszönhetően – a technológiai fejlődés hármas egymásra hatásának következményeként “a gyorsulás korát” éljük. A társadalmi struktúrák jelenlegi szintje nem képes azt az alkalmazkodóképességet nyújtani, ami az előző három jelenség által generált gyorsulással partner tud lenni. A fő kérdés tehát, hogy társadalmunk hol tart jelenleg a technológiai alkalmazkodóképesség tekintetében, milyen emelkedési szintet tudunk kínálni ahhoz, hogy alkalmazkodhassunk az új technikákhoz. A digitális gazdaság és a high-tech technológia alkalmazása a termelésben képes-e olyan hatással lenni a termelékenység fokozására, ami alapján azt állíthatjuk, hogy a társadalom alkalmazkodóképességének görbéjét képesek vagyunk “megemelni” ezáltal a társadalom szintjét a technológia szintjéhez közelíthetjük.