William Blake: The Clod and the Pebble
“Love seeketh not itself to please,
Nor for itself hath any care,
But for another gives its ease,
And builds a Heaven in Hell’s despair.”
So sung a little Clod of Clay
Trodden with the cattle’s feet,
But a Pebble of the brook
Warbled out these metres meet:
“Love seeketh only self to please,
To bind another to its delight,
Joys in another’s loss of ease,
And builds a Hell in Heaven’s despite.”[1]
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy elhunyt Szabó Eszter Ágnes, a fejlődés művésze életének 58. évében. (1966-2024)
Sosem vallotta magát feministának, számára a fejlődés gondolata uralta a művészetet, ekképp a technológia és a társadalom, a politikai gazdaságtan élvezett elsőbbséget a művészetben. Mindig azt mondta – habár csak késői éveiben ismerhettem -, hogy csak politikai művészet van, ezért is örült, amikor munkáihoz sajátos megközelítésemmel társultam és próbáltam minden tekintetben figyelni, erre bátorított minden érdeklődőt, ebben a minőségében igazi tanárember volt. Annak ellenére, hogy miként mondta az alkotásban válhat bárki iskolájának tagjává, mert hogy iskolát akart a részvételiségben: „először fel kell varrni egy gombot.”
Talán legmeghatározóbb művészpartnere Fajgerné Dudás Andrea volt. Lehetőségem volt részt venni tavaly a Common Jam performanszsorozat 10 éves évfordulója kapcsán rendezett beszélgetésen, ahol felvetettem, hogy meddig tart ez az egész projekt. Úgy tűnik, ez az örökség követőinek jutott feladatként. A Common Jam talán Eszter értelmében az első gomb, hogy csatlakozzunk a társadalmat egészében megragadni és azt a kiengesztelődésben, méltóságban ápolni akaró művészetéhez. Az volt az én első gombom is, ugyanis Fajgerné egy Kapisztrán téri almaszedéskor mutatott be neki személyesen, csak mi voltunk ott és pár bámészkodó.
Fájdalommal teli, hogy mennyire elutasították, kirekesztették, tabusították, tagadták állhatatos munkáját, egész gondolatiságát. Utolsó kiállításának utolsó tárlatvezetésére is, melyet velem közösen tartott, csupán két-három újságíró tért be, szakmai közege idegenkedett tőle; éppen ez adja talán örökségének igazi kihívását, emlékét olybá kell őriznünk, hogy jelentőségét annak ellenére, hogy a neoliberális észjárás földi életét a végsőkig lehetetlenné tette, a posztmodern társadalomkritikai és életművében kifejlődő magyarázati igényében egyként tekintsük. Különös művészete minden pillanatában ebben a formában fejezi ki a művészet örökös sajátosságát: „memento vivere”.
Vitatták, holott olyan természetesnek tűnő a békében radikális alkotó volt, aki utolsó beszélgetésünkkor is azt kifogásolta, hogy Magyarországon napjainkban sem lehet tüzet gyújtani a múzeumokban, így főzni sem. Hitte, látnoki pionírként azonban hitte, hogy a szívekben igenis lehet, ezért beszélt a szentek ügyeihez mérten a társadalmi felemelkedés elkerülhetetlen valóságáról, szükségszerű következményeiről; egy radikális, forradalmi fordulat várakozásában távozott el. Alázata a konyhai művészete és a művészettörténet szeretete kapcsán vitathatatlan.
Szabó Eszter Ágnes a szeretet művésze volt. A Budapesti Fejlődésgazdaságtani és Politikai gazdaságtani Műhely többször hívta beszélgetéseire, művészeti-tudományos útmutatása erőt adott a fenntarthatóság, a biztonság- és várospolitika, a kultúra intézményes és széles társadalmi részvételt és gondoskodó jellegének megújításában, sürgető kérdéseiben magunkra, céljainkra tudunk ismerni, melyek idealizmusában permanens öröm töltheti meg örököseinek szíveit. Fontos eredménye volt a MOME-n bemutatott market art és az art market elkülönbözőségének megragadása, mely számos közgazdaságtani felvetést tisztázva rámutat az „immáron”-ban lezáruló neoliberális észjárás fenntarthatatlanságára. Fejlődéselméleti, a világpolitikai demokráciába vetett akaraterejét, példamutató-látnoki hitét őrizzük. Esetében is igaz: „Itt őrizzük [a művet], míg a művész távol van. De őrzésünk nem szünetel az alkotásban és ezt – Szabó Eszter Ágnes – [Fajgerné], a művész is pontosan érti, hiszen éppen azért állunk itt, hogy azt az egyneműt, azt a világot őrizzük és társadalmi létbe segítsük, melyet a gondoskodás politikájának, a legerősebb közösségiség követelésének szenteltek és nem a szuverenitás, a hamis polgárháború, az idegenség bevédésének.”
Emlékét őrizzük!
P.S. Miként Eszter írt alá – „Szeretettel és tisztelettel!” osztom változatlan formában meg utolsó, még életének rövid idejében, közös történelmi időnkben írt gondolataimat művészete kapcsán.
Szabó Eszter Ágnes: When my Goat-Herd Self Meets the Astronaut, 1998, embroidered wall hanging, variable dimension, photo Mária Pecsics,
Forrás: https://secondaryarchive.org/artists/eszter-agnes-szabo/
Szükségszerűség
„S bár lehetett előre tudni, hogy milyen ideológiai káosz és a rendetlenség milyen rémuralma következik, mégis más előre tudni és más átélni azt. De eljött a katarzis ideje. Ahogy elmondható a fasizmus koráról, hogy a kialakulása, de a felszámolása is szükségszerű volt, úgy a neoliberalizmusról, ami ideológiai és részben gazdasági formát öltő fasizmus, is elmondható ugyanez.” (Gervai Pál – Trautmann László: A neoliberális „kapitalizmus” fogalom megszűnése)
Szabó Eszter Ágnes neve a kortárs magyar képzőművészet progresszív fejlődéselméleti iskolájának talán leghatározottabb kultúrpolitikai diskurzusát jelenti. Legújabb kiállításában a Delft Blue gazdaságtörténeti fordulatát elemezve kereste a művész, a kurátor és a galerista neoliberalizmus okozta prostituálódásának ellenszerét. A kínai porcelánt felváltandó a hollandok saját terméket fejlesztettek ki saját mindennapiságuk zsánerképeivel díszítve ezt jelenítette meg Kádár- és Lukácskritikus műveiben kiállításában, – álláspontom szerint – kifejezve, hogy a szocializmus a létező tudás érvényesítésének valóságában értelmezhető egyedül. Értelmezésemben a Budapest Blue felhívásában ekképp keresi a politikai részvétel, fenntarthatóság, reprezentáció és gondoskodás megvalósulását felkínálva-kifejlesztve egy olyan kultúrpolitikát, mely a globalizációt a részek helyes és kiértékelt összeillesztésében valósítja meg. Mit jelent ugyanis meghímezni egy már kész, iparilag kitermelt vásznat? – Arakhné című vásznán ugyanis erre keresi a választ.
„Itt Tyrus üstjében főtt bíbor-szál szövetik be,
egymástól alig is különült piciny árnyalatokkal,
mint ahogyan ha a nap sugarát átmetszi a zápor,
látszik az ég boltján tarkán a nagyívü szivárvány;
s tündököl abban ezer szép szín, más mindnek a fénye,
mégis az átmenetet soha szem nem tudja kilesni:
hol két sáv szomszéd, azonos; túlszéle megint más.
Máshol arany sújtás szaladoz szinezett szövedék közt,
s szőttesüket beszövik hajdan megesett dolgokkal.”
(Részlet Ovidius: Átváltozások, Arackné, Devecseri ford.)
Szabó Eszter Ágnes: Arakhné_Az istenek cselekedetei, 2023-24, vászon, hímzés (Fotó: We Love Budapest)
Forrás: https://welovebudapest.com/cikk/2024/03/04/latnivalok-es-kultura-interju-szabo-eszter-agnes-kepzomuvesz-budapest-blue-kiallitas/
Arakhné történetében, viszonylagos és abszolútként ábrázolt sikertelenségében, kudarcában Szabó Eszter Ágnes a szocializmus 20. századi megvalósíthatatlanságát, elméleti-gyakorlati kitartottságára ad magyarázatot. Helyesen megállította, hogy más dolog a szövés és más dolog a hímzés. Helyesen figyelte meg ebben és éppen ezért, hogy más dolog a társadalmi megbízatás (Lukács), és más dolog a társadalmi megvalósulás és persze a képesség (intelligencia) neoliberális kategóriája, hiszen a művész nem társadalmi megvalósulásának, nem objektív valóságának ellenére egyneműsít, hanem éppen azt, magát a társadalmat valósítja meg az új világrendben, ezért a művész legkevésbé sem partizán, éppen, hogy rendszeralkotó.
Lukácsot hozom itt példaként, aki pontosan látta szükségszerűségében a szükséglet fogalmának torzult, képességre törő technológiai-geopolitikai megvalósulását: „Az imperialista kapitalizmus szerkezete és fejlődési tendenciái nem tesznek lehetővé olyan társadalmi célkitűzéseket, amely a társadalomnak (uralkodó osztálynak) nevében konkrét, vizuális-emberi, öntudatra törő szükségleteknek megfelelő teret követelne. […] És mind ez idáig az új, szocialista társadalom sem tudta építészetet konkrét társadalmi téralkotással és ezzel e már évszázados zsákutcából kivezetni. Úgy látjuk, ennek fő oka a szocialista fejlődés ifjúkorában rejlik, ami miatt az új társadalmi megbízatás konkretizálódása még nem érlelődhetett meg. Természetesen az sem hallgatható el, hogy ebben a sztálini korszak – mindmáig még valóban korántsem legyőzött – ideológiai torzításai is jelentékeny szerepet játszanak.” (466. o.) Szabó a társadalom megvalósításában meghatározott rendszeralkotásnak a folyamatát rögzíti kifejezve a coviddal és kortárs háborúskodásokkal egyetemben felgyorsult technológiai változások kritikáját és magyarázatát elhelyezve a kultúrát és a művészetet az „igazi kultúra” kontextusában. Tehát kiállításában a művész ilyesformán értelmiségpolitikát, sőt kultúrpolitikát művel és követel meg forradalmasítva a korábbi „néma pártot” illegalitásban és legalitásban egyneműsítve.
Fajgerné Dudás Andrea Concordia Discors című kiállításában ennek az egyéni-egzisztenciális-esztétikai programját dolgozta ki. (Deák Erika Galéria, 2023.12.14. – 2024.01.26.) Korábban megállapítottuk, hogy kiállításában a művészetet úgy pozícionálta, mint ami arra a kérdésre keresi a választ, hogy hogyan válhatunk hitetlenből hívővé, hogyan hajtja végre a művészet az igazi átváltozást, mely végső soron nem a társadalmi szerves tagadásába torkollik, ahogyan azt Lukácsnál láttuk, hanem pont az annak ellenére történő megvalósulásba. Szabó Eszter Ágnes ezt ismerte fel helyesen és teremtett kontextust neki azzal, hogy társadalmi-valóságos-kulturális cselekvésének őrzését vállalta magára.
A látszólagos ellentmondás feloldásaképp viszont ki kell térnünk erre a párhuzamos-együttes művészeti követelésre feloldva Artner legális és illegális szeparációjának dialektikus látszattévesztését bemutatva kortárs elgondolásának Ariadné fonalához hasonló eredményességét. Fajgerné egyéni-egzisztenciális-esztétikai programja és Szabó társadalmi-valóságos-kulturális programja nem, mint belső és külső, nem, mint intézményellenesség és intézményesség ellentmondása jelenik meg, hanem miként József Attila is írta (Hét napja): „Tintába mártom tollamat / És tiszta, kék égbe magamat.” Azaz elkerülhetetlen és szükségszerű mellérendelésként a világ és önmagunk megismerése körmozgást csinál. A művészet így emeli fel az embereket, ez napjaink szocialista társadalmi, posztnemzeti internacionális felemelkedés fogalma. Ezért állítjuk, hogy mű és a művész folt, a folt pedig immáron sosem artikulálatlan.
Ezen kiállítás szerkezeti azonossága kapcsán különös észrevétellel élnék, hogy vélekedésem szerint a kiállítás tere és felépítése merőben a Pannonhalmi Bazilika elrendezését hordozza (még a helyszín fekvése, iránya is egyezik a temploméval), lépcsővel, egy oldalon kápolnával, onix kör ablak helyett viszont Arakhné című munkáját láthatjuk középen. Ez azonban semmiképpen sem meglepő, hiszen köztudott és korábban én is írtam erről a szempontrendszeréről – gondoljunk csak Kocsi Olgával közösen készített Irma5Second című munkájára -, hogy Szabó Eszter Ágnes a kereszténység és az Egyház, ekképp az idea, a forma és a párt gondolkodója, szerves kritikai kritikusa. Így viszont érthető, hogy miért éppen bazilika.
Ha jól tudom a bazilika építészetileg a vásárcsarnokból jön létre, tehát szerkezetileg és történetileg magában foglalja a gazdasági működés és a piac megvalósulásának kizárólagosságát. Nincsenek viszont padsorok a galériában, elrendezésében, sem oltár, sem keresztelő. Ez is rögvest érthetővé válik, ha Szabó Eszter Ágnes art market fogalmát elevenítjük föl, integrálva a korábban írtak formai-tartalmi elemzésébe. „Ábrázolásában az art market a sztálinista hagyomány jegyeit hordozta szükségszerűen, annak torz, magának valóságában, míg, ha a piacot, mint társadalmi eszközt akarjuk mindinkább megfogalmazni egy diverzebb és valósághűbb elgondolást kapunk eredményül, a market art-ot. E szerint a piac egy kiegészítő módozata a teljes élet, a teljes társadalmi megvalósulásnak, míg elérhetővé teszi a market art mellett a művészet más módját (pl. performanszművészet, eat art stb.), mely hasonlóképp politikai dimenziók sokaságában képes formációelméleti fejlődésként megfogalmazni a globalizáció törekvését, mint végső törekvését egy egyháznak.” (Lits, 2023) Továbbá „a társadalmi aktivitás történelmisége, mely a művészetek egységében a market artot jelöli ki a következő középtávú szakasz vesszőparipájának, napjainkban a piacot nem totalitásnak tekinti, tehát mindenki, aki totalitásként hajtja azt, a munkaerőpiac szükségszerűen partikuláris valóságában korlátozza képzeletét, a gazdaság és a társadalom vizsgálatát, és annak fejlődése ellenében tesz az élettel szemben fogalmazza meg önkényét.” (Lits, 2023) Az elméleti és politikai munkája az antisztálinizmusán túl lehetővé teszi a szocializmus sajátos, de mélyen igazi vívmányát és megvalósítását a létező tudás szerinti globális kormányzás imperatívuszában.
„a kultúra egyik vonása széles társadalmi csoportok bevonása a közügyekbe, a tág értelemben vett politikai-gazdaságpolitikai irányításba, általánosabban a társadalmat az univerzális-globális értékrend szerinti működtetése.” (Gervai, Trautmann és Vida, 2024) Gervai, Trautmann és Vida pedig ezen hagyományban helyesen ismerik fel közös iskolájuk valóságos-emberi megindultságát. Arakhné politikai gazdaságtani szerepe az erőszak, a visszaélés, mint hatalomtechnika érzékelhetővé tételében valós társadalmi-gazdasági átalakulás fontos megjelenítője, hitet tevője. Ehhez kapcsolódik Szabó Eszter Ágnes és Fajgerné Dudás Andrea közös munkája a Common Jam és annak 10 éves ünnepi szimpóziuma, ahol végigtekintették a politikai és kulturális munka folyton-folyvást változó és kihordó fejlődéselméleti keretrendszerét attól a korai kb. 2000 körüli lekvárbefőzéstől, ahol még a művészet a termék szintjére kezdett emelkedni, egészen ama várospolitikai-infrapolitikai pozícióig, ahol már ugyanezen termelés átcsapott a gondoskodás 2008 utáni újrafelfedezéséből a gondoskodás létezett szocializmust felidéző, azt megújító politikai praxisába. A következőkben erre a folyamatra térek ki, az akkorra összefoglalt gondolataim bemutatásával. (Common Jam szimpózium, Bolygó 2023.10.07.)
Elsőként pár gondolat a kizárólagos kérdést illetőleg, hogy művészet-e ma a Common Jam és ha igen milyen értelemben hozza közel azt a problémát, melyet legrövidebben úgy tudunk talán megfogalmazni, hogy fejlődés. Induljunk a Lecsó című filmtől, onnan, hogy az étel miben több mint alapanyagok összessége, hogy habár 2007-es filmről beszélünk, milyen útkeresés indult el a 2008-as válsággal kezdődően és az miként csatlakozik a 10 éves Common Jam-hez és a posztcovid időszakhoz. Főzni bárki tud! – állítja a film, de úgy igazán még nem értettük, hogy az étel, a főzés végső soron a gondoskodásról szól. A 10 éves Common Jam ezt a problémát gondolta tovább és akarja kivinni a közterekre, akarja ezzel politikaivá tenni azt, ami talán már politikai volt egy olyan társadalomban, ami végsőkig a legszélsőségesebb individualizmust tette magáévá. Szabó Eszter Ágnes és Fajgerné Dudás Andrea ennek a neoliberalizmusnak a társadalomkritikáját hozta közel a befogadóhoz, melyet Gervai Pál és Trautmann László a következőképpen írt le: „A kultúrát úgy fogták fel, mint az „elit” önmegvalósítási lehetőségét, aminek a lényege a gazdasági élettől, a termelés kérdéseitől való elfordulás (szórakozás). Pedig az új világrendben a kultúra a társadalom- és gazdaságirányítás átfogó intézményi kerete, amelybe a termelési mód korábbi fogalma átmegy és új formációelméleti meghatározást kap.” (Gervai és Trautmann, 2013)
Az elmélet tekintetében vitathatatlanul átgondolt munkáról van szó. Egyik legfontosabb kérdés így tíz év után mégis az, hogy művészet-e a Common Jam. Mi van, ha igen is, meg nem is. Ha mindez művészet abban az értelemben, hogy számunkra az; annak a feldolgozása, hogy a világ, a gazdaság megváltozott, és mi magunkat próbáljuk ebben megérteni, de abban a formában régen nem, hogy a társadalmi létbe segítsük azt, ami már itt van. Tulajdonképpen abban az értelemben művészet, hogy a saját magunkkal, a neoliberális szellem spektakularitásával való leszámolás egy olyan dialektikában valósul meg, ahol a fejlődés fogalma az új önmagunk meghatározásával kezdődik.
Ezek alapján pedig arra kellett jutnunk, hogy vár ránk egy új világrend, amivel már mindenkinek dolga van az „immáron”-ban, csakhogy mi azt még nem érzékeltük, valahogyan beleszerettünk a régi kritikai pozíciójába. Ebben az értelemben a Common Jam végső soron művészet, művészete a hanyatlásnak, de művészete a kibontakozónak is pont azért, mert elsődlegesen azt az elutasítást érzékeltük benne, ami „felcsigázott” minket a kutatásra, egy olyan utazásra, mely talán a közösségiség egy magasabb szintjéhez vezet minket. Úgy gondolom, hogy ez a helyzet lényegileg a korai Egyház történetét jeleníti meg, egy olyan történetet, melyben vállalásokat kell tennünk, de gyümölcsözőn, saját viszonyainkat helyesen fölismerve a kiküzdést, a megvalósulást, a társadalmi-gazdasági rendszer megvalósulásának útját segíteni, egy olyan úton, ami már az „immáron”-ban fogantatik, „immáron” rendelkezésünkre áll.
Abban a kérdésben, hogy művészet-e a Common Jam, hogy az eleje vagy a vége-e a neoliberalizmus hanyatlásának ekképp tennék javaslatot Szent Ágostont követve: Itt állunk már az új világrend kapuinál! S hogy mire gondoljunk amikor oda sietünk? Gondoljuk el úgy, mintha már ott volnánk, mintha már ott állnánk. Gondoljunk arra, hogy milyenek leszünk ott; s bár még úton vagyunk, fordítsuk oda a szemünket, mintha már a többiekkel ott örvendeznénk szüntelen. Ez a fülledtség, a gyász és a melegség dialektikus formai-tartalmi azonosíthatóságának folyamata, a készülődés pedig melegséget teremt, mely miként a fülledtség és a gyász esetében tudott, nem marad meg a belsőben, sőt nem is különbözik el a külsőtől, azonossá válik, mint a csüggedtség, a közöny, a megindultság és a megbékélés melegsége.
A szerző saját képe otthonának szegletéről
[1] William Blake: A göröngy és a kavics
“A szerelem önnön javát
Nem űzi, nincs magára gondja,
De másnak édes enyhet ád,
És Eget épít a Pokolra.”
Így dalolt a kis Göröngy,
Rúgta barmok lába,
Ám a Kavics a patakban
Ezt fonta dalába:
“A szerelem csak enjavát
Kergeti, mást kéjébe törve,
Örvend, ha másnak gondot ád,
S Poklot épít az Égi körbe.”
(A tapasztalás dalai, 1794, Somlyó György fordítása)