A digitális Kína felé
Kína vitathatatlanul Kelet-Ázsia reorganizálódásának kulcstényezője. Nagyhatalmi politikáját, illetve az átalakuló világrendben betöltött szerepét támaszul megelőzi egy nagyon erőteljes regionális külpolitikai elem: meghatározó tényező a térség átsruktúrálódásában, az utóbbi két évtizedben döntő jelentőséggel bírt a kooperációs struktúrák globális mozaikjának alakításában. Az inter- és a transzregionalista külpolitika Kína számára sosem látott hálozatosodást hozott el a régióban gazdasági és politikai tekintetben (illetve természetesen az egész világon, gondolhatunk itt Kína afrikai vagy akár kelet-közép-európai befolyásának erőteljes növekedésére).
A II. világháború után viszont még messze nem volt előrelátható ez a dominancia a térség országai között. Habár Mao külpolitikája már a kezdeti években is a fejlődő országok és a harmadik világ nemzetei közötti befolyásszerzést tűzte ki egyik fő céljának, Kína gazdasága a 20. század második felének elején nem bírt még akkora potenciállal, hogy a politikai-stratégiai hálózatosodást gazdasági háttérrel támogassa.
Kína technológiai színvonala a 90-es évekig egyértelműen elmaradt szomszédos országaitól, ami a globális értékláncban való feljebb jutás gátjaként volt jelen. A technológiai fejlesztés priorizálása kulcskérdés volt Kína globális hatalmának mai sikeréhez. Ahogy az utóbbi évtizedek technológiai fejlődése hozzájárult a globális értékláncban való stabil előrelépéshez (ezáltal Kína a világgazdaság megkerülhetetlen szereplője lett, fejlődő ország létére globális nagyhatalommá vált) illetve egy elrettentő katonai hátteret is kialakított – erőteljes technológiai fejlesztésekkel, úgy vált a technológia és a digitalizáció kulcsforrássá a kínai társadalomszervezésben (társadalom-management – social governance).
Az 1979-es reformfolyamatok óta a kínai társadalom széleskörű transzformáción ment keresztül. Az életszínvonal rohamos és inkluzív (de egyenlőtlen) növekedése mellett a társadalmi viszonyok minőségi és szellemi-értékrendi átalakulása is megtörtént. Ennek hátterében a politikai rendszer graduális átalakítása állt. Jinfa Liu a Társadalmi irányítástól a társadalmi kormányzásig: társadalmi konfliktus közvetítése Kínában című tanulmányában ezt a politikai finomhangolást úgy fogalmazza meg, hogy a kínai politikai vezetés a társadalmi irányítás paradigmájából a társadalmi kormányzás irányába váltott.
Az a típusú centralista gazdaság és társadalomirányítás, ami a kezdeti maoista kormányzást jellemezte a kínai – és globális – társadalmi, gazdasági és értékrendbeli fejlődést nem volt már képes hatékonyan kezelni. Az erőteljes centralizmus a szocialista-piacgazdaság által generált szociális egyenlőtlenségeket és társadalmi transzformációt lassan és a centralizmusból adódóan olykor nem reális helyzetfelismeréssel kezelte. A gyors gazdasági növekedés politikai liberalizáció nélkül elkerülhetetlen konfliktusokhoz vezet. A társadalmi kormányzás a társadalmi erők kooperatív, összehangolt és a centralizáció-decentralizáció kérdésében rugalmas mechanizmusát jelenti.
Amikor a kínai kormányzat 14. ötéves tervének digitális gazdaságra vonatkozó részének egyes megállapításait olvassuk, számtalan alkalommal találkozunk a “valós idejű érzékelés” direktívájával. A mesterséges intelligencia által fejlesztett kormányzati eszközök előrejelzési kapacitása döntő jelentőségű: a valós idejű érzékelés nem csak egyes környezeti, földrajzi vagy geopolitikai fókuszú folyamatok tekintetében fontos, hanem legalább annyira az egyes társadalmi konfliktus zónák monitorizálására annak érdekében, hogy a kormányzati beavatkozás megelőző mechanizmusként tudjon működni.
Ugyanez a helyzet a politikai propaganda tekintetében. A kínai társadalom kommunikációs tere a 90-es évektől kezdődően (majd pedig a 2000-es évek adott újabb hullámot) radikálisan átalakult, amiben az elektronikus média, majd pedig a közösségi média játszotta a legnagyobb szerepet. Az internetes kommunikáció természetes módon kihívások elé állít minden autoriter vezetést: a társadalom egyes csoportjai közötti információáramlás és érdekképviseleti potenciál megnő, amivel az állam általában nehezen tud lépést tartani.
A kínai kormányzat viszont jogi és információs-technológiai eszközökkel lehatárolta magát a “világhálóról” ennek köszönhetően erős tartalmi kontrollra képes. A külföldi ideológiai és kulturális behatások szűrése a belföldi politikában segítette a kínai vezetés már említett monitorozási és megelőző képességeit. Ahogy az egyes ellenzéki megmozdulások erőteljes felügyeletét képes megvalósítani, úgy tudja az értékrendi transzformáció szükségességét véghez vinni egyes specifikus digitális tartalmakkal (gondolhatunk itt az állampárt által támogatott bloggerekre akik a politiai-ideológiai irányvonal narrációját tudják mikroszinten megvalósítani). Ez a jelenség a globálisan is elterjedt individualizáció és értékdifferenciáló hatások (értékválság) ellenében erősíti a hagyományos kínai közösségi értékek stabilitását, ami a belpolitikai rend kulcsa.
Kína területének, népességének és gazdaságának volumene elkerülhetetlenül indukál folyamatosan jelenlévő nemzeti szintű, regionális és lokális konfliktusokat, válságokat. Ebből adódóan a social-governance naprakészsége, innovatív technológiai alkalmazásai a köz- és szociálpolitikai fejlesztések területén, valamint a politikai represszió vonatkozásában egy állandó és gyors reakciókészséget követel meg a vezetéstől. A válságok kezelésében a társadalmi kormányzás fentebb részletezett harmonikus működése és az elnyomó eszközök (például az etnikai konfliktusok terén) alkalmazása egyfajta dialektikát, kettős sajátosságot épít ki, ami a politikai rendszer sajátja évtizedek óta.