December 7, 2024. Duzzogva vágtázok a Szajna partján, miután szembesülök azzal, hogy ma nem lehet átszelni a Cité-t, így aztán meg kell kerülnöm azt, a Pont Notre Dame helyett a Pont des Artes-ot igénybe véve, hogy átjussak a túlpartra. „De biztos urak, nekem csak egy könyvet kéne beszereznem a Szajna túloldaláról, esküszöm, rá se nézek majd a maguk Asszonyára”, mondanám a rendőröknek, akik sorfalat állnak, de aligha tudnám meghatni őket. Baktatok hát tovább a kerülőutamon, mérgesen rájuk, a világra, és magamra, mert mégiscsak amatőr hiba elfelejteni, hogy ma van az újjáépített Notre Dame dicső megnyitása.
Próbálok visszaemlékezni a napra, amikor bejárta a sajtót a hír, hogy lángok eszik a Notre Dame-ot, de csak egy halvány emlékem van arról, milyen kevéssé érintett meg ez az esemény. Mindez természetesen csak arról árulkodik, hogy mindig is szerettem az ignorancia kényelmes paplanja alá bújva tudomást sem venni arról, ami körülöttem történik – éppen ma is ennek iszom a levét. Azon merengek, milyen ironikus az, amikor a tűz martalékává válik egy civilizációs jelkép, az ember által felhalmozott tudás valamely manifesztációja. Mintha Prométheusz nemcsak a tűz, de a tudás ciklikus pusztulásának elhozataláért is felelős volna. Maga a könyvégetés is milyen különös paradoxon! Apropó könyvek, a könyvesboltban nem találom azt, amiért jöttem. Kidobott idő – gondolom magamban.
…
Persze a megnyitóra mindenki hivatalos, aki fontos. „World leaders” – ahogy a nemzetközi sajtó szokta emlegetni ezeket a pacákokat. Szépen kifenték magukat, hiszen mégiscsak ki kell nézni valahogy, amikor az ember Isten színe elé viszi a bőrét. Esti magányomban nincs jobb dolgom, mint Macron beszédét hallgatni. Jó államférfi módjára megköszöni mindenkinek: tűzoltóknak, szakiknak, kézműveseknek, építészeknek, művészeknek, kutatóknak. Mindenkinek, aki a tudásával hozzájárult ahhoz, hogy együtt reprodukáljanak valamit, ami már 1345 óta áll. Továbbra is megmosolyogtat az a mélyen megbúvó ellentmondásszerűség, ami a Notre Dame újjáépítésének grandiózus projektjében rejlik. Macron természetesen arról is számot vet, hogy a franciák asszonya milyen uralkodói és államférfiúi nagyságokat kísért végig karrierjük során, meghúzva a keresztény francia történelem ívét a késő középkortól napjainkig. Kizárólag a keresztény történelmét, hiszen jó keresztény módjára kihagyja a Notre Dame saját sötét középkorának pillanatait, amikor a francia forradalom erőszakkal szekularizálta azt, majd félig az egyházon gúnyolódva, félig a felvilágosodás értékeibe vetett, már-már vallásos hitén felbuzdulva először az Értelem, majd a Legfelsőbb Lény Templomának „keresztelte el” azt. Mindezek után csak Victor Hugo tolla tudta megmenteni a franciák Asszonyát pompájának végleges elvesztésétől a 19. század közepe táján, hogy aztán egy restaurációt követően újra méltó fényében ragyogjon Párizs szívében.
Macron beszédéből kiderül tehát, hogy az összehangolt szakértelem dicsőségesen helyreállította a gondviselés egyik legfontosabb építményét, ez pedig arra kell, hogy emlékeztessen minket a jövőben, hogy az univerzális összefogás, szolidaritás és testvériség – csak maradt valami abból a fránya francia forradalomból! – lehetőséget nyújt arra, hogy teremtsünk valami nálunknál nagyobbat. Ezen a ponton eszembe jut Susan Neiman filozófiatörténeti elbeszélése, amiben a gondolati iskolák fejlődésének középpontjába az ördög természetének és eredetének megértését helyezi. Idézi Goethe Prométheusz értelmezését, miszerint a tűzlopási akció – és így a tudás maga – a gondviselésbe vetett hit ellen elkövetett merénylet.
Emlékszem, Neiman könyve gyorsan magába szippantott, de ahogy az lenni szokott, a tartalmáról csak töredezett emlékképeim vannak. Az egészen biztos, hogy nem sokkal azután került a kezembe, hogy egy egyetemi órámon arra lettem figyelmes, hogy átjár valamiféle különös áhítat, ahogy azt hallgatom, hogy hozzávetőlegesen mi mindent tudunk a klímaváltozás folyamatáról. Bár hajlamos vagyok az ilyen típusú tudományos-vallásos buzgalomra, hiszen időről-időre kezembe veszek egy-egy kozmológiai ismeretterjesztő könyvet, ami aztán teljesen levesz a lábamról, de mindig váratlanul ér a világunkra való rácsodálkozásom elsöprő ereje. Amikor hazafele baktattam erről a tanórámról, akaratlanul is felmerült bennem a klasszikus kérdés: mi van akkor, ha az ember egyszerűen csak Isten mestertervét követve valamiféle univerzális tudás és megértés felé halad? Jobban mondva abban a pillanatban nem is tűnt annyira klasszikusnak a kérdés, hiszen mit tudok én a filozófiatörténet triviájáról?!
Aztán pár héttel később Neiman könyvét olvasva értettem meg, hogy csupán egyfajta leibziniánus optimizmus fogott el ezen az órámon. Egy pár pillanatra meggyőződésemmé vált, hogy csak meg kell értenünk az Isten alkotta világot minden részletében, hogy aztán örök békére leljünk a saját magunk által gondozott kertünkben. Neiman sorra vesz gondolkodókat Leibniztől kezdve Rousseau-n, Kanton, Hegelen és Hume-on át Nietzsche-ig, a narratívája pedig a megértésre való emberi szomj évszázados történetét meséli el. Az értelmezésemben ez a könyv arról szól, hogy ezek a filozófusok – és általában az ember – hogyan fegyverezték fel magukat tudással a morális és/vagy a természeti gonosszal szemben az idők során, és hogy olyan események, mint a lisszaboni földrengés, vagy a holokauszt hogyan rombolták le a korábbi meggyőződéseket, és nyitottak utat új értelmezéseknek.
Olyan globális kihívásokkal a nyakunkon, mint a klímaváltozás – az ellenünk forduló természetben, vagy az otthonát kizsákmányoló emberben rejlik-e a gonosz? -, járványok és geopolitikai feszültségek, a tudás szerepe központivá válik a környezeti-társadalmi-gazdasági szféránk minden csücskében. Ahogy Macron-t hallgatom, aki „világvezetőknek” intézi összefogásra buzdító szavait, kettős érzések kavarognak bennem. Az ember végignéz az arcokon, egy-egy politikus esetében megkérdőjelezi a „keresztény kártya” kijátszásának őszinteségét, olykor morális gonoszt vél látni és bizalmatlanság járja át. A XXI. században már nincs terünk arra, hogy a hit fátyla mögé bújva mentsük fel magunkat a tudás terhe és felelőssége alól. Végtére mindegy is, hogy Isten teremtett-e minket a saját képmására, vagy mi teremtettük-e Istent a magunkéra, vagy hogy a tudásunk gyarapodása Isten világának fokozatos megismerés-e, de annyi bizonyos, hogy a gonosz különböző arcai ellen ma is csak egy fegyverünk van: a tudás és annak alkalmazása. Ez az, amiben hinni lehet.