szerző: Szabó Dorottya
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen – akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.[1]
Ötödéves közgazdászhallgató vagyok, az elmúlt több, mint négy és fél év alatt 65 különböző kurzust teljesítettem, ami azt jelenti, hogy – hanyagul becsülve – nagyjából 150-160 ezer percet töltöttem eddig különböző oktatók előadásain hol feszült, hol kevésbé feszült figyelemmel hallgatva őket. 150-160 ezer perc az életemből, ebből az egyből, amim van, és akkor a tanulással eltöltött időről ne is beszéljünk. És még mindig azt hiszik ezek az oktatók, hogy a pénzért vagyok itt, másként nem ismételgetnék – néha nem tudom eldönteni, vajon tényleg engem akarnak-e meggyőzni, avagy a saját döntésüket akarják legitimálni -, milyen biztos egzisztenciával kecsegtet a szakmánk, nem buzdítanának úgynevezett specializációra, nem hivatkoznának jó befektetésként az egyetemi éveimre. 150 ezer perc alatt 1666 focimeccset játszhattam volna le ahelyett, hogy őket hallgattam volna. 1666-szor 90 percnyi tömény adrenalint és endorfint fecskendezhettem volna a vénáimba a kora reggeli vagy éppen késő esti szemináriumok helyett, mégis az utóbbit választottam. Ne mondja nekem senki, hogy ezt a remélt bérprémiumért tettem.
